„Senki sem használhat digitális eszközt három napig és semmilyen összefüggésben nem beszélünk a munkánkról”

Illés Györgyi „számolni kezdte, hányszor nyúl feleslegesen a telefonjáért. És az eredmény lesújtó volt. Ismerős a történet? Te is többször olvastál már arról, mit tesz a digitális világ a tudatunkkal? Hogy szippant be és tesz függővé?” A TaoMamik nevű kezdeményezés ezek után „Nincs Wifi” néven digitális detoxikálót indított.

2019.04.20 Szabó Előd

Hogyan zajlik egy digitális detox tábor? Hogy képzeljünk el egy napot?

Illés Györgyi: Összesen 10 főt szoktunk fogadni. A résztvevők péntek délután érkeznek és vasárnap délután indulnak haza. A helyszín egy kisebb vadászkastély egy gyönyörű erdő közepén, ahol nincs térerő, a digitális eszközök használhatatlanok. Egyetlen vezetékes telefon van, vészhelyzet esetére. Az ellátásról a helyi vadász és egy segítő szakács gondoskodik. Az első nap, a szabályok és a program ismertetésével kezdődik.

Milyen szabályok vannak a táborban?

Az alapvető szabály, hogy senki sem használ digitális eszközt és semmilyen összefüggésben nem beszélünk a munkánkról. A résztvevők itt „csak” emberek, önmaguk, nem főnökök, beosztottak, szülők, vagy gyerekek.

Ezután kisebb kirándulással folytatjuk. A közös gyakorlatokon kívül folyamatosan kapnak egyéni „titkos” feladatokat is a résztvevők, amit csak ők tudnak, amit önmagukon aznap, vagy egy-egy gyakorlat során meg kell figyelniük. Az este önismereti játékkal, vacsorával és borkóstolóval zárul. A másik két napon minden reggel bemelegítés, csikung (kínai energiatorna) gyakorlatok, harcművészeti alapok kerülnek sorra, napközben a legkülönbözőbb kreatív gyakorlatok, főzés, színészi technikák, kommunikációs feladatok és különféle meditációs technikák a jellemzőek, ezek egyéni, páros és csoportos gyakorlatok. A gyakorlatok végén mindig megbeszéljük, összefoglaljuk a tapasztalatokat.

Mivel segítik tudatosítani a sóvárgásaikat? Milyen eszközöket kapnak a kezükbe itt a résztvevők?

Az egész tréning alatt feladat, hogy bármikor eszükbe jut, hogy hozzányúlnának a telefonjukhoz, vagy sóvárgást éreznek a digitális eszközök iránt, írják fel, hogy pontosan mikor, hányszor, milyen okból történik mindez. Lényegében tudatosításról van szó, vegyék észre, ha szeretnének kütyühöz nyúlni, és ezek az alkalmak valóban indokoltak-e. A legfontosabb „eszköz” az a tapasztalat, hogy valójában nem figyelnek önmagukra, testi, lelki és szellemi változásaikra, és a jövőben hogyan tegyék mindezt.

Mire elegendő ez a pár nap? „Száraz november” típusú programok – ahol például az alkohol kapcsán tudatosíthatjuk a sóvárgásainkat – ennél jellemzően hosszabbak. Hogyan tudják ezt átmenteni a hétköznapjaikba?

Ez a pár nap a rádöbbenésé, a valóság megtapasztalásáé, önmagunk megszeretéséé. Az a tapasztalatunk, hogy ezt az élményt szerencsére nehezen engedik el. A tréning vasárnap kora délután ér véget, de általában mindenki marad és beszélget estig. Nagyon nehezen mennek haza, ez számunkra hatalmas öröm. Mivel további elvonulásokat is szervezünk, nagyon sok a visszajáró, vagy már állandó vendég. Kapnak „házifeladatokat”, amiket bárhol, bármikor tudnak a jövőben gyakorolni. A legfontosabb az a változás, amikor rájönnek, mennyire másra figyeltek eddig, mint a valóság.

Mi elöl menekülnek az emberek, amikor a telefonjukba bújnak? Mik a tapasztalatok ennek kapcsán?

Ez nem feltétlenül menekülés, hanem egy kommunikációs csatorna, amit lehet jól és rosszul használni. A digitális világé a jövő, elképesztően hasznos dolog, mi is használjuk nap, mint nap, nem vagyunk ellene. A hangsúly abban van, hogy képesek legyünk jól használni. A valódi veszély az elménk számára az állandó váltás, ki-és bekapcsolása valaminek, ebben fáradunk el. Gyakran megkérdezem a tréningen: mit szólnátok egy emberhez, aki ül egy könyvtárszobában, hirtelen felugrik, kinéz az ablakon, hogy milyen idő lesz, aztán elrohan a bankba, visszarohanva belenéz a receptfüzetébe, eldobja, fél percig újságot olvas, azt is eldobja, és így tovább. Percenként vált, mint a „mérgezett egér”. Azt hihetjük, őrült, pedig mi ugyanezt tesszük, csak éppen egy eszközön.

Milyen emberek keresik meg Önöket? Valóban függőnek lehet őket nevezni, vagy csak azok, akik felismertek egy kockázatot az életükben?

Általában inkább azok jönnek, akik felismerik a kockázatot, hisz ez az első lépés, hogy tegyenek valamit önmagukért. Előfordult „valódi függő” is, de nagyon kevés. Valószínűleg át kell lépniük az első félelmet, hogy szembenézzenek önmaguk valóságával.

Gyerekek szoktak menni, vagy ez inkább felnőtteknek szól?

16 éves volt a legfiatalabb résztvevőnk.

Volt annak kapcsán valami felismerés, hogy a szülő hogyan tud a gyerekének segíteni? Náluk ez mintha nagyobb probléma lenne...

Egy ilyen függőségnél is nagyon fontos, hogy mit lát a gyerek, hogy a szülőnek mennyit van a kezében az eszköz. Volt nemrég egy élményem egy kisgyerekkel, hogy kinyitotta a mesekönyvet és megpróbálta a képet újjal arrébb húzni. Ami döbbenetes. Azt jelzi, hogy ez egy teljesen más korosztály. De hozzáteszem, mi nem vagyunk egyáltalán fejlődésellenesek. Ez ugyanolyan, mint régebben a tévé. Egyszerűbb a gyereket leültetni a mesefilm elé, mint elvinni kirándulni. Én azonban nem csak az eszközökben látom a veszélyt, hanem abban is, hogy folyamatosan járatják a gyerekeket pici koruktól valami foglalkozásra. Nyelvtanfolyam, tánc stb. Ki-bekapcsoltatjuk a gyereket. Ezzel elveszítjük azt a természetes igényét a gyereknek, amivel ő valójában megfigyel dolgokat. Jót akarunk tenni, de ezzel szétszórjuk a figyelmét és nem hagyjuk meg azt a természetes igényét, amikor egy gyerek megfigyel valamit. Amikor órákon keresztül képes az egyik pohárból a másikba vizet önteni. Amikor képes egy dobozból kockákat ki-, majd visszarakni. Mert éppen gyakorol valamit. Ezzel az egyszerű dologgal mentálisan nagyon erőteljesen fejlődik. Ezt folyamatosan megzavarjuk valamivel. Ez ugyanolyan, mint a digitális világ. Nem tudnak így elmélyülni egy dologban. Nem tudnak koncentrálni. A valódi figyelmük elvész. Pedig elég lenne egy folyamat, egy olyan gyakorlat, ahol ezt megélhetik.

Hogyan jelenik ez meg ez a táborban?

Mi például harcművészettel foglalkozunk, ami a kung-fu. Erről mindenkinek az jut eszébe, hogy az emberek verekszenek. Pedig a kung-fu szó azt jelenti, hogy az a dolog, amihez minden nap teszünk valamit és a legtöbb energiát fektetjük bele. Ez lehet hímzés, lehet virágkötészet, lehet egy hangszer, egy különleges nyelv megtanulása, amihez minden nap valamit hozzáteszek. A digitális függéssel, vagy azzal, hogy a gyerekeket hurcoljuk mindenhová, pont ezt az elmélyülést vesszük el. Elkerülhetetlen, hogy használjunk digitális dolgokat, de csináljunk mellette valamit, ami kitartást igényel. Amihez minden nap teszünk valamit.

A TaoMamik

Illés Györgyi színművész, kommunikációs-és önismereti coach és Csányi Zita buddhista tanító, tajcsi és csikung tanár. Önismereti, kommunikációs és művészeti technikákat, tanításokat, gyakorlatokat nyújtanak a munkahelyi és magánéleti feszültségek, konfliktusok kezeléséhez. Módszerük lényege a belső figyelem kialakítása, a fókusz irányítása testi, tudati és érzelmi szinteken, az őszinte és hatékony kommunikáció kialakítása önmagunkkal és a környezetünkkel. A NincsWifi egy háromnapos digitális detoxikáló tréning, mely szintén a módszeren és az alkotók által kidolgozott gyakorlatokon alapszik.

Javasolt gyakorlatok otthonra

1. gyakorlat Digitális detox nap

„Érdemes kipróbálni, hogy kitűz az ember egy napot, amikor nem nyúl digitális eszközhöz és akkor egész nap írja, hogy mikor nyúlna hozzá. Mi az az információ, amit onnan szedne le legszívesebben. Mi az, amikor jogos? Mi az, amikor teljesen fölösleges? Mi az, amikor ki tudnál találni megoldást? Mi az, amikor máshol utána tudnánk járni a dolognak?”

2. gyakorlat Figyelj csak egy dologra

„Minden olyan feladat, amikor magunkon megfigyelünk valamit és nem szoktuk megfigyelni, tanulságos lehet. Például séta közben csak egy dologra figyelünk magunkon. Általában az szokott lenni a probléma, hogy ki- és bekapcsolunk. Mondjuk sétálok az erdőben, de arra gondolok, hogy mit csinálok holnap. Csak azt nem csinálom, amit éppen csinálok. Ilyenkor megpróbálom észrevenni, hogy elkalandozott a figyelmem, hogy mi van a munkámmal, mi van a gyerekkel, mi volt tegnap, miért aggódom éppen? Ehelyett mondjuk figyelek arra, hogy mit csinál a kezem? Milyen hangokat hallok? Amikor észreveszem, hogy elkalandoztam, akkor visszaterelem a figyelmem arra, hogy sétálok. Nagyon egyszerűnek tűnik, de nagyon nehéz.”