Szabadon a digitális világban

Fogalmam sincsen, hogy jó kezdeményezés-e a digitális iskola, vagy sem. Semmiképpen sem szeretném lerántani róla a keresztvizet. Hihetetlenül érdekes kísérlet, ami rengeteg kérdést vet föl. A fiam most egy ilyen iskolába jár: minden, a házi feladatok elkészítésétől, beadásától kezdve az órai munkáig tulajdonképpen digitálisan történik. Eddig keveset “kockult”, ennek ellenére gyakorlatilag ő nálunk a házi informatikus. (Azt hiszem, a fejlődés, alkalmazkodás törvénye, hogy ez a generáció már egészen másként van drótozva.) Mindenesetre most nagyságrenddel több időt tölt az iskolában a képernyő előtt. Ami sok fejtörést okoz.

2019.10.09 Gulyás Vince

Például megfigyeltük, hogy muszáj beiktatnunk a napba valamit, ami teljesen kiemeli őt a digitális kómából. Általában, ha csak az időnk engedi, akkor felmegyünk egyet sétálni, kirándulni egy kicsit a hegyekbe, a természetbe. Ha ezt nem tesszük akkor, egy kis zombi érkezik haza. A másik nagyon érdekes megfigyelés, hogy lényegesen nehezebb dolga van kapcsolatteremtésben, mint azoknak a társainak, akik már eddig is nyakig merültek a digitális világba: a szünetek nagy részét is a számítógép, illetve a különféle kütyük képernyője előtt  töltik, játszanak, filmeket, videókat néznek, a közösségi hálón építik a kapcsolataikat – ha meg nem, akkor természetesen erről beszélgetnek. És aki nem ismer egyetlen “közösségi” játékot sem, nincs otthon a Marvel-moziverzumban – azzal, eleinte legalábbis – nem nagyon lehet miről beszélgetni…

Vajon akkor most mi a teendő? El kellene kezdjen számítógépes játékokat játszani? Vagy olyan filmeket nézni, amelyekről úgy tudja, hogy nem igazán érdeklik őt? Valahol ott tartunk az erről való elmélkedéseinkben, beszélgetéseinkben, hogy senki nem több senkinél, nincs “minőségi különbség” azok között, akik a képernyőbe bújnak, és azok között, akik máshol keresik az örömeiket és a társaságot. A baj ott kezdődik, ha valaki a másiknál “magasabb rangúnak” érzi magát. Már csak azért is, mert így teljes mértékben elzárja magát attól is, hogy egyáltalán megismerje, tudja, hogy mi érdekli a másikat. Szerintem kölcsönösen lehet értéket találni egymás érdeklődési területén. Ugyanakkor csak azért elkezdeni valamit fölszedni, valamit elsajátítani, hogy ezáltal könnyebb legyen a beilleszkedés, megint csak nem tűnik a legjobb politikának. Pontosabban politikának talán igen, de hogy hosszútávon nem használ magának az ember azzal, ha megpróbál kibújni a bőréből, az egészen bizonyos.

Őszintén gondban vagyok, nem nagyon tudom, hogy mit javasoljak, hiszen magam is hadilábon állok ezeknek az eszközöknek a  használatával. Egészen pontosan azzal, ahogy a elveszünk bennük.

Amikor telefont vásároltunk a fiamnak – digitális iskola, ugyebár, fel sem merült, hogy valakinek nincs okostelefonja – a csomagválasztásnál az adatmennyiségről folyt éppen az alku. Az eladó emlékeztetett rá, hogy “A mi generációnk már nem úgy használja ezeket az eszközöket, mint ahogyan önök.” Igen, igen  ezt észrevettem én is. Azzal együtt, hogy, bár szeretnék, én sem vagyok digitálisan független, hiszen videót vágok, dokumentumot szerkesztek, on-line tartok coachingot, futóprogramot használok, vásárolok, közlekedem a telefonom segítségével, látom, hogy ez messze nem a határ: szinte minden nap találkozom vele, amikor mondjuk kirándulunk az erdőben, vagy futni megyek és jön szembe velem egy csoport és mindenki a telefonját bámulja. De szó szerint. Vagy mikor lassan, tényleg csigalassúsággal tekerek a kerékpárúton, ami valójában csak egy kijelölt sáv a gyalogos forgalom mellet, félrehúzódok, mert látom, hogy a szembejövő anyuka a telefonját nézi babakocsiját tolva, és megállok, hozzá préselődöm a falhoz, mégis simán nekemtolja a babakocsit, felnéz, de igazándiból látszik, hogy el se jutott a tudatáig, hogy mi történt, csak egy akadályt lát, amit gondosan ki is kerül, és utána tovább nézi a telefonját… Vagy a szomszédból hallom a gamer srácokat, ahogy minden nap hajnal háromig, négyig zúzzák a haverokkal… Ők már digitális rabszolgák!

Bezzeg mi! Hát a barátaim, és én, mi semmiképp! A függés fel sem merül bennem velük, velünk kapcsolatban! Illetve… hát,  ha belegondolok… a baráti beszélgetéseink mégis  elég nagyot változtak az elmúlt években. Ha más nem, hát zenéket keresgetve böngészi szinte mindenki a telefonját, mert “ezt hallanod kell”, meg azért a híreket még át kell nézni, csak még ez az sms-, bocsi ez most nagyon fontos, és persze akkor már az e-mailek, vagy a fotó XY túrós palacsintájáról a FB-on… Mindig van valami, de olyan, hogy félretesszük a telefont, nem nagyon van. Pedig jól esik belenézni egymás szemébe. Máshogy, más mélységben tudunk beszélgetni, más módon tudunk együtt lenni akkor, hogyha nincs ott valami, ami folyamatosan alkalmas arra hogy megzavarja ezt a hangulatot. Úgy emlékszem…

Mivel egyre gyakrabban keresnek meg olyasfajta kérdésekkel, amelyek sivár családi életről, kiüresedett párkapcsolatokról szólnak, szöget ütött  a fejembe: vajon ez is nem valahogy így kezdődik? Hogy nem tudunk mit kezdeni egymással, szótlanul telnek az esték, és már nincs mondanivalónk. Unalmas a másik. Sőt, nem csak unalmas, de már nem is szerethető. Más lett. És milyen egyszerű és rendkívül kézenfekvő bekapcsolni a tévét este, elnyúlni előtte és semmire sem figyelni. Egymásra se. Legfeljebb félmondatokban. Nem is csoda, hogy csak az marad. Meg a second-life.

Egy régi történet jutott eszembe:

Az alkoholizmusról olvastam egy tankönyvben még a 20-as éveim elején, ahol is azzal a gondolattal szembesültem, hogy nem attól függ, hogy alkoholista vagy-e, hogy mennyit iszol, hanem attól, hogy milyen rendszeresen. Szóval akár naponta egy-két sör is lehet alkoholizmus…!? Na ne már! Amikor a barátaimmal erről beszélgettünk, azt mondtuk, hogy ez ránk semmiféleképpen nem érvényes, hiszen bármikor abba tudjuk hagyni az ivást, nem függünk tőle. Jött is a fogadás: mostantól – illetve holnaptól, hisz ott állt már előttünk egy-egy korsó inkriminált nedű – egy hónapig nem iszom. Akkor döbbentem meg, amikor már a második, vagy a harmadik napon alig tudtam megállni hogy ne vegyem ki a hűtőből a szokásos doboz sörömet este edzés után. Megszoktam. Jól esik. Nincs ezzel baj, a világon semmi de az este folyamán nyolcszor, tízszer tizenötször álltam a hűtő előtt és nem tudtam kiverni a fejemből… És ez megismétlődött a következő napon is. Közben gyakran lettem ingerült, sokat kiabáltam – és rádöbbentem, hogy nem is megy ez olyan könnyen… Akkor kitoltam a moratóriumot negyed évre.

Ezeken felbuzdulva úgy döntöttem, kipróbálom,  hogy milyen az, amikor száműzöm az estéinkből a (szórakoztató)elektronikus eszközöket - hogy csak a legtriviálisabbat említsem, a televíziót. Engem is meglepett, amit ezzel kapcsolatban tapasztaltam. Sokkal többet, egész másként tudtunk beszélgetni. És ha nem is beszélgettünk, hanem mondjuk együtt, egy térben tartózkodva csupán könyvet olvastunk, annak is egészen más hangulata van, mint amikor a televízió képernyőjét fixírozom. Érdekesebbek lettünk!

Nem a képernyővel van baj. Csak azzal, amikor olyan szinten válik rutinná, szokássá hogy már észre sem vesszük, és azt hisszük, hogy nem tudunk nélküle létezni.

Előbb - utóbb el fogunk érni oda, azt hiszem, hogy nem fogjuk már tudni, nem fogunk már rá emlékezni, hogy milyen érzés az, amikor nincsen jelen közvetlenül egy kütyü minden tevékenységünkben, gondolatunkban.

Szerintem érdemes kipróbálni,  milyen az, amikor tudatosan a korlátozzuk a telefon, táblagép számítógép, TV fogyasztásunkat. Nagyon érdekes kísérlet, bátran ajánlom mindenkinek! Nem kell magasra tenni a lécet, mondjuk azt, hogy egy héten keresztül nem fogjuk bekapcsolni a tévét. (Vagy a laptopot, ha arra vagyunk rágyógyulva esténként.) Már csak azért is, hogy megnézzük, hogyan hat ránk. Máskülönben nem vesszük észre mikor, hogyan válunk bábokká.

Azt nem igazán tehetjük meg, amit például az alkohollal, a cigarettával, a kábítószerekkel igen: hogy félretesszük őket, lemondunk róluk. Az okoseszközöket muszáj megtanulnunk okosan használni. A világunk részei, a mindennapjaink meghatározó elemei. Nem mindegy, hogy szolgálnak minket, vagy a rabjaikká válunk.

Gulyás Vince, szervezetfejlesztő szupervizor, karateedző

Címlapkép: istock / LSOphoto

Címkék

kütyü

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!