Az nem elég, ha szereted a gyerekedet

Meggyőződésem, hogy minden szülő szereti a gyerekét, ám ez mégis kevésnek bizonyul sok esetben. A gyereknevelésben nem az a fontos, hogy mit érez a szülő, hanem az, hogy mit érzékel ebből a gyerek.

2019.06.07 Pethő Orsolya

Legtöbbünk személyes tragédiája éppen ebből a félreértésből fakad, hiába szerettek a szüleink, mi ebből semmit sem vettünk észre. A jó szándékú gondoskodás eredménye csupa fájdalom és óriási űr. Miért olyan nehéz úgy szeretni a gyerekünket, hogy az maradéktalanul eljusson hozzá? A félreértett szeretet mázsás érzelmi batyut tesz a gyerek hátára, de épp annyira fájdalmas szülőként megtapasztalni, hogyan veszett kárba mindaz, amit adtunk. Nem jól szeretni egy gyereket nem bűn, mégis óriási a büntetés, ami érte jár, és tettünk talán sosem nyer bocsánatot. A gyerek hálátlan lesz. Eszembe jut egy kedves ismerősöm fia, aki egyik napról a másikra lelépett, soha vissza sem nézett. Mit kellett ezért elkövetnie? Még nem is sejti. Nehéz dolog egy gyereket szeretni, mert nincs egyértelmű, közvetlen visszajelzés arról, hogy jól csináljuk-e, csak évek múlva derül ki, hogy bizony annak idején óriási egyest kaptunk szülőségből. És talán már javítani sem tudunk.

Szeretni többet jelent, mint megélni anyai, szülői ösztöneinket, a gondoskodást, génjeink továbbadását. Tudatosságot és mély önismeret igényel. Állandó keresést, öngyógyítást, amellyel meg tudjuk magunkban teremteni a feltételnélküliséget. Amikor már nincs szükségünk semmire, mert mindenünk megvan, ami hiányzott, akkor tudunk feltétel nélkül szeretni, ami így aztán lényegében nem is létezik. Gyerekeink felé a motivációnk legtöbbször félelmeinken vagy kontroll éhségünkön alapul. Hogy az legyen, amit akarok. Igazam legyen. Hogy boldog legyél. Hogy én végre boldog legyek. Azt érezzem, hogy jó ember vagyok. Azt érezzem, hogy jó anya vagyok.

Szeretni tanulunk. Éppen ezért, mi is a szüleinktől megismert mintát követjük, automatikusan, azt adjuk tovább a gyerekeinknek (vagy erőből épp az ellenkezőjét igyekszünk megvalósítani, de az lényegében ugyanaz). Szerencsére mindez módosítható, így közelebb jutunk a célunkhoz, ha igyekszünk feltárni, megismerni, tudatosítani saját szeretet mintánkat. Ha nem tudjuk, nekünk mi hiányzott annak idején, továbbra is ezt az űrt igyekszünk majd betölteni, a gyereket használva fel erre a célra. Ám a gyerekek semmilyen űrt nem kell, hogy betöltsenek, nem értünk, hanem saját magukért vannak.

Érdemes megismernünk saját szorongásainkat, félelmeinket is, hogy le tudjuk őket győzni. Rettegek, hogy nem lesz elég sikeres? Félek, hogy nem lesz elég népszerű a gyerekek között? Szorongok, hogy nem talál elég jó párt magának? Anyagi gondjai lesznek? Valójában kire vagyok büszke, amikor a gyerekemre vagyok büszke? Miközben ezeket igyekszünk elkerülni, nem láthatjuk meg, ki is a gyerekünk valójában. Ő mit akar, miben jó.

Ebből közvetlenül következik, hogy többet kell figyelnünk, megismernünk szeretetünk tárgyát és kevesebbet azzal foglalkozni, mi az, amit nem tud, vagy mi az, amivé mi szeretnénk, hogy váljon. Borzasztó nehéz hiszen azt a gyereket is szeretnünk kell, aki egyáltalán nem olyan, mint amilyet szeretnénk. Kevésbé okos, kevésbé szociális, túl agresszív. Aki épp nem ért velünk egyet. Aki nem eléggé hálás. Nem eléggé ilyen, vagy olyan. Ez pedig csak abban az esetben lehetséges, ha magunkat is elfogadjuk olyannak amilyenek vagyunk. Ha magunk felé sem szabunk feltételeket, mitől leszünk jók vagy szerethetők. Ha magunk felé megbocsátók és elfogadók vagyunk, akár bocsánatot is kérhetünk, amikor tévedtünk, vagy valamit nem úgy sikerült megvalósítani, ahogyan azt elterveztük. Mindannyian hibázunk, mindannyiunkat tökéletlenségünk tesz tökéletessé. Ha ezt a szabályt magunk felé alkalmazni is tudjuk, óriási érzelmi nagylelkűség lesz a jutalmunk, ami segít a gyerek fejével gondolkodni, őt megérteni, elfogadni és attól sem kell félnünk, hogy ahhoz, hogy szeressen, mindent meg kell neki engedni, mindent meg kell neki venni. Az empátiával felállított korlátok óvó-védő karokként veszik körbe a gyerekeket.

Látszik, hogy valójában ahhoz, hogy a szeretetünket a gyerek is érezze, elsősorban nekünk magunknak kell jól lenni, felismerni és begyógyítani a sebeinket. Úgy tűnik, nem elég a jó szándék, és sajnos semmi sem garantálja az eredményt. Majd húsz év múlva kiderül. Itt tényleg az út a cél.

Pethő Orsolya, pszichológus

Címlapkép: istock / Irina_Zholudeva

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!