Már a büntetés sem a régi, de mi marad helyette

Ha érezted már úgy, hogy nincs eszközöd a gyerekkel szemben, ha érezted már, milyen tehetetlen vagy, amikor egyszerűen nem veszi fel a kabátját, nem megy fogat mosni, nem kapcsolja ki a tévét - akkor érdemes tovább olvasnod.

2019.08.25 Pethő Orsolya

Ha nem hagyod abba azonnal, akkor két hétig nincs mese! Ha nem veszed fel azonnal a kabátodat, akkor ovi után nem megyünk a játszótérre! Ha nem hagyod abba a hisztit, mars a szobádba! Ha te így viselkedsz, akkor én is! Ezek azok az erőtlen, végső próbálkozásaink, amelyekkel igyekszünk megnyerni a csatát, de valójában már mi magunk sem hiszünk a győzelemben.

Sok szülő meséli, hogy a válogatott, kétségbeesett fenyegetőzések, de a megvalósult retorzió is lepattan a gyerekről. Már a büntetés sem működik. De valójában eddig sem működött, úgy igazán. Ludas Matyi már az 50 botütés alatt eldöntötte, hogyan torolja meg az őt ért sérelmeket, és a kukoricán térdeplő gyerek is azon fortyogott magában, hogyan követi el újra ugyanazt, csak még ügyesebben. A büntetés a félelemre alapoz, hatása átmeneti, mindössze addig van visszatartó ereje, amíg nincs rá esély, hogy kicselezzük. Ha kijátszható hazugsággal, némi ügyeskedéssel, akkor már nem ér semmit. Folyamatos kontrollt kíván, és miután némi rezisztancia is kialakul iránta (még a pofon iránt is), ezért folyamatosan növelni kell az adagját.  Nem elég már két hét, örök szobafogság szükséges. Épp arra nem tanít meg, amire használni szeretnénk: józan belátásra bírni a gyereket, hogy valójában miért NE kövesse el újra és újra ugyanazt. Mert nem azért kell felvennie a kabátot, mert szeretne játszótérre menni majd az ovi után, vagy azért, mert a felnőtteknek mindig engedelmeskedni kell, hanem azért, mert meg kell tanulnia odafigyelni az időjárásra, és annak megfelelően dönteni a ruházatáról. A kabátnak egy esetben van köze a játszótérhez, ha épp most készülünk oda, és 2 fokban nem elég a  pulcsi. És ez egy nagyon fontos dolog: mindennek megvan a maga természetes következménye, ezért nem érdemes olyan dolgokkal fenyegetőznünk, amelyeknek semmi köze az adott szituációhoz. A fekete pont, az intő, a sarokba állítás, az elvett telefon és a testi fenyírtés csakis a tehetetlenségünk jele, de nem tanítunk vele semmi hasznosat. Egy gyereknek nem az az értékes tudás, ha megtanulja, milyen fizikai, vagy lelki fájdalmat tudok okozni cserébe amiért ő is megnehezíti az én életemet. Nem lesz attól több, hogy megtapasztalja, mivel próbálom erőfölényemet fitogtatni, visszanyerni vélt szülői felsőbbrendűségemet, a tekintélyemen esett csorbát. Hanem hogy megtapasztalja, milyen hatást ér el a környezetében a tetteivel. Felnőttként ugye nem azért nem keverek le egyet a bosszantó ügyfélszolgáltosnak, mert anyám mérges lesz és megbüntet? Legalábbis remélem.

A következmények, amelyeket felhasználhatunk a nevelésben sok esetben semmi tennivalót nem igényelnek a részünkről. Az Univerzum és annak törvényei megoldanak mindent, maximum fel kell rá hívnom a gyerek figyelmét, majd hagyni, hogy megtörténjen. Ha nem kötöm be a cipőfűzőt, elesek. Ha nem vacsorázok a többiekkel, éhes leszek. Ha nem veszem fel a kabátot, fázni fogok. Jó kérdés, hogy felelős szülőként ebből mennyit hagyok megtapasztalni a gyereknek. Ezért a természetes következmények nem hasznosíthatóak minden esetben, például nem hagyhatom az erkélyről leesni a gyereket, de nagyon sokszor jól jöhetnek.

Óriási a különbség a következmény és a büntetés között. Nem az a célom, hogy szenvedjen a gyerek, vagy érezze, hogy bezzeg én mennyivel hatalmasabb vagyok, hanem az, hogy felfogja a dolgok közötti valódi összefüggéseket.

Bizonyos tettek esetében hasznosabb a kapcsolatunkban bekövetkezett változásokra felhívni a figyelmet, vagy arra, milyen logikus hatással van másokra ez a dolog. Például, ha nem tartja be az ígéretét, vagy hazudik, természetes ha az iránta érzett bizalmamat megrendíti. Ez olyasvalami, ami valószínűleg mindenkivel hasonlóképpen történne. De vigyázat, nem azt várom el, hogy az érzéseimért felelősséget vállaljon a gyerekem. Az “anya most szomorú miattad”, meg a “miért kell feldühítened engem” felesleges érzelmi manipuláció. De természetes, ha az arra már képes gyereknek nem adom oda többé a telefonomat, ha nem tartja be a biztonsági szabályokat, és leejti. Vagy, ha nem vesz részt a közös családi munkában, például, nem segít megteríteni az asztalt, felhívom a figyelmét arra, hogyan befolyásolja ez a kapcsolatunkat. Hiszen itt mindenki egyenlő és fontos, hogy együtt végezzük el a közös feladatokat. Mindenki járuljon hozzá a maga módján. Ha ezt valaki nem teszi meg, és a többiek dolgoznak helyette, felmerül a kérdés, hogy mennyire bízhatunk meg benne, számíthatunk e rá. Be fogjuk-e őt vonni más közös programokba.

Vannak helyzetek, amikor kevésbé fontos, hogy milyen hatással van a kapcsolatunkra az adott viselkedés, és például biztonsági okokból én, szülőként teszem hozzá a logikus következményt a történethez. Nemrég egy édesanya azt kérdezte, mit tegyen, ha a hároméves kislánya kikapcsolja az autóban a biztonsági övet. Azt feleltem, hogy a lehető leghamarabb álljon meg, és tegye világossá a kicsi számára, hogy így egy tapodtat nem tudnak tovább menni, mert veszélyes. Látjuk megint, hogy nem bosszúból, dühből áll meg ilyenkor egy szülő. A kikapcsolt biztonsági öv logikus következménye az álló autó.

 

A következmények mindig helyzettől függőek, de íme néhány lehetséges példa:

  • Nem mos fogat - várunk, amíg nem mossa meg, s ennek következménye lehet például, hogy már nincs idő fürdésre (amit annyira szeret), csak zuhanyzásra. Esetleg a mese is kimarad, vagy rövidebb lesz emiatt.
  • Nem törli meg a lábát, amikor bejön és sáros lesz a padló - takarítson maga után, mossa fel a piszkot (kicsiknél a segítségemmel természetesen)
  • Elveszi egy másik gyerek játékát - a másik gyerek még jobban védi majd a játékait, esetleg nem akar majd vele játszani, ő is elveszi az ő játékát
  • Megveri a társait - a másik gyereknek fáj a verés (ezt érdemes tudatosítani), nem megyünk többet ebbe a játszócsoportba, ha nem tudja betartani az arra vonatkozó szabályokat
  • Nem vigyáz mások tulajdonára, játékaira - többé nem fogják neki kölcsönadni
  • Nem akar felöltözni, felvenni a cipőjét - pizsamában indulunk el otthonról (persze a ruhája ott lapul a táskában), vagy akkor én fogom ráadni, mert már indulnunk kell
  • Nem pakolja el a játékait - én fogom elpakolni, ezért fáradt leszek, illetve nem érek rá mesét olvasni, vagy bármi mást csinálni, amire ő számítana, tovább tart az esti készülődés, kevesebb mese lesz
  • Nem veszi fel a kesztyűt - nem szánkózhat, vagy korcsolyázhat, amihez szükséges a kesztyű
  • Nem eszik, nem eszik eleget - éhes lesz, de ki kell várnia a következő étkezést
  • Túl sokat eszik a tortából - fájni fog a hasa, émelyegni fog, a többieknek kevesebb jut
  • Nem megy aludni - fáradt lesz, ki kell hagynunk a délutáni programot
  • Nem tart be egy megállapodást, pl. nem kapcsolja ki a tévét, amikor kérem - én kapcsolom ki, csökken a bizalmam iránta, látnom kell, hogy újra bízhatok benne

Néha muszáj elmenni a határig ahhoz, hogy egy gyerek megtanulja, hogy minek mi a következménye, de néha elég csak mondani. És van, hogy nem tudunk a következményekre apellálni az együttműködése érdekében, sőt nem is mindig van rá szükség. De az biztos, hogy határozottság és kapcsolódás nélkül fabatkát sem ér az egész. Különösen fontos, hogy a gyerek korrektnek és valósnak élhesse meg ezeket, s közben érezze a szeretetünket. S még ennél is fontosabb, hogy véletlenül se indulataink levezetésére használjuk a következményeket.

Címlapkép: istock / Elena Goncharova

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!