Konfliktust hozott a Jézuska

Közeleg a szeretet ünnepe, amikor egybegyűlünk és ajándékokkal fejezzük ki, mennyire fontosak vagyunk egymásnak, ám ezzel együtt itt a nagy családi veszekedések és konfliktusok ideje is.

2019.12.21 Pethő Orsolya

Sokféle módon lehet feszültté tenni az ünneplést: görcsös elvárásokkal, amelyek persze nem teljesülnek be, vagy agyonhajszolt, stresszes felkészüléssel. Most arra az esetre gondolok, amikor a tisztelt egybegyűltek különböző életfilozófiája és nevelési elvei ütköznek a karácsonyfa alatt. Mennyi édességet ehet Zsolti? A kissé már kapatos nagybácsi legyen már egy kicsit halkabb, amíg a baba alszik! Vagy a nagyi legyen kedves és ne szidja fennhangon Marcinak a saját szüleit! “Az a balfék apád még erre sem képes…” És semmi szükség arra, hogy Józsi bácsi pikáns történetekkel szórakoztassa a gyerekeket.

A közös ünneplés felnagyíthatja a konfliktusokat, s a szeretet új dimenziója kerül reflektorfénybe: SAJÁT HATÁRAINK védelme.

“Mindegy, egyszer egy évben kibírjuk”, gondolják sokan és hallgatnak mint a sír, nyelik a haragjukat. Otthon aztán Zsoltika nem tud elaludni, annyira fáj a hasa a sok édességtől amit megevett, a kisbaba napi ritmusa teljesen felbomlik, Marci rájön, hogy ha nagyihoz fordul, akkor ő azt is megengedi, amit a szülei nem és “a nagyi jobban szeret engem, mint ti” — vesébe vájó mondattal vonul be a szobájába. A szülők pedig arról veszekednek egész este, kinek kellett volna megálljt parancsolni a család tagjainak. Ha ismerősek ezek a helyzetek, ideje tenni valamit…

Két lehetőségünk van, vagy tűrünk, vagy veszekedünk? Nyeljük le a békát, annak érdekében, hogy elkerüljük a konfliktust, és a sértődést? A gyerekvállalás egyben azt is jelenti, hogy végérvényesen felnőtté kell válnunk. Az én fogalmaim szerint ez azzal is jár, hogy megtanuljuk másokkal tiszteletben tartatni a határainkat. Lehetnek úgynevezett kemény feltételeink, amelyek megszegése együttléteink limitálásával jár és lehetnek olyanok amelyek átmenetileg beleférnek, elviselhetőek. Azt, hogy az adott szülő párnak hol vannak a határai, s melyek ezek közül azok, amelyek kiemelten fontosak, csakis ők tudják eldönteni. Nincs szabály arra, kinek mit kell elviselnie, hagynia a békesség kedvéért. Felnőttek vagyunk, el tudjuk dönteni. Hogy nagypapa tejjel itatja a laktóz érzékeny gyereket, mert ő nem hisz ezekben a modern táplálkozási marhaságokban? Nagyinál órákat néz tévét a waldorfos és úgy jön haza, mint egy zombi? Anyós átrendezi a hűtőt, mert micsoda kupleráj van benne? Számomra mind olyan dolog, ami, ha annak ellenére történik meg, hogy szóltunk - tehát kértük, hogy ne igyon, ne nézzen, ne rendezkedjen? Akkor nincs más, mint korlátozásokat bevezetni. Kevesebbszer, vagy egyáltalán nem fogunk találkozni.

Ez a lépés sokak számára drasztikusnak tűnik, pedig jóval szelídebb, mint, amit a mindennapokban valójában alkalmazni szoktunk. Az elsőnél csak hallgatunk — biztos, csak véletlen volt. A második alkalommal már belül kezdünk fortyogni — hát nem veszi észre magát? A harmadik alkalommal már majd szét robbanunk, de nem szólunk, maximum a párunknak, vagy a barátnőinknek fröcsögünk róla, és csak a következőnél adunk hangot a sérelmeinknek — azt viszont a másik már nem teszi zsebre.

A konfliktusok, bár aktuálisan kellemetlenek, előreviszik a világot. Félünk tőlük, mert nem tanultunk meg határozottan kiállni magunkért, ezért csak a két végletet tudjuk elképzelni: addig tűrök, amíg tudok, aztán egyszer csak kontrollálatlanul szakad ki belőlem minden, és elpusztítja, ami az útjába kerül. A konfliktus nem egyenlő egymás sértegetésével, üvöltözéssel, a veszekedéssel.

Néha nehéz elhinni, de nagypapa, a nagyi, a nagybácsi és mindenki a gyerek körül alapvetően jó szándékú. Mégis távolabbi kultúrák ütköznek ilyenkor, mintha egy őserdei törzzsel próbálnánk elfogadtatni, miért kell két percenként ellenőriznünk az emailjeinket.

Amikor hagyjuk eszkalálódni a nézeteltéréseket, szinte már lehetetlen kulturáltan beszélni róla. Addigra már az életünkért küzdünk, a túlélésért harcolunk — ennek megfelelő hangnemben. Heves indulataink következtében már nem védjük a határainkat, hanem egyenesen támadunk. Ahhoz, hogy sikerüljön a határainkat megvédeni, és esélyt adjunk annak is, hogy a kapcsolat is megmaradjon, mindössze öt egyszerű, illetve annak tűnő szabályt kell betartanunk:

1. Már az első alkalommal is érdemes szólni, amikor még urai vagyunk indulatainknak.

2. Elsőként a hálánkat, elismerésünket fejezzük ki. Például: Olyan jó nagymamája vagy a lányomnak. Jó nézni, amikor együtt játszotok. Megnyugtató, hogy ilyen gondoskodó vagy.

3. Majd határozottan és egyértelműen kell felhívnunk a figyelmet a határainkra. Például: Nem nézhet tévét, mert károsnak gondoljuk a képernyőt, ezért kérlek, te se kapcsold be neki, akkor sem, amikor nem vagyunk itt. Kérlek, ne bíráld felül a szülői döntéseinket.

4. Most jöhet egy újabb megerősítés, amellyel kívánságainkat is kifejezzük. Például: Szeretném, ha jól éreznétek együtt magatokat, ugyanúgy, mint eddig. Remélem, a jövőben is ilyen jó lesz a kapcsolatotok.

5. Persze előfordul, hogy különböző okokból kérésünk nem talál nyitott fülekre. Ilyenkor a következmények is legyenek egyértelműek. Például: Ha nem veszed figyelembe a kisfiam táplálkozási szokásait, akkor nem fogunk ennyit találkozni. Nem tudom átengedni hozzád a gyerekeket, ha hagyod, hogy órákat tévézzenek. Szeretném, ha a gyerekeimet az általam kiválogatott, jó minőségű játékok vennék körül, ezért ha nem ezekből a játékokból választasz ajándékot, akkor nem adom majd oda neki.

Pethő Orsolya, pszichológus

Címlapkép: istock / AaronAmat