"A szülő nem az a személy, akire támaszkodunk, hanem aki szükségtelenné teszi a támaszkodást"

Egy korábbi cikkemben a bizalomról meséltem, segítségül hívva hozzá Erik Erikson gondolatait az emberi fejlődés 8 szakaszáról születéstől a halálunkig. Bátran haladjunk tovább ezen a vonalon és nézzük meg, hogy mi is következik, miután sikerült egy viszonylag jó bizalmi alapot építenünk gyermekünkkel. Fűzzük hát tovább a láncot a második fontos gyöngyszemmel, az önállóság kialakulásával.

2020.06.10 Székely Anikó

Hogyan is zajlik mindez? A pici egyre növekszik. Mindenében fejlődik. Egyre felébredettebbé válik a tudata, intenzívebb a mozgása, differenciáltabb az érzelemvilága. Megtanul járni, beszélni, önállóan enni, szobatisztává válni, kitágul számára a világ, felfedezésre hívogatva. És persze beindulnak az érzelmi reakciók, kimeríthetetlen skálával.

Közben elérkezünk egy meghatározó funkcióhoz, a szabályozáshoz. A nagy kérdés mindig az, hogy hogyan tegyük mindezt úgy, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés. Közben tapasztalunk, mintát szolgálunk, hogy hogyan is megy mindez. Fontos folyamatok! Hogy mindezek közepette mit él meg a test, a szellem és a lélek, hogy hogyan éli meg és hogy merre és hogyan, elég éretten megy-e tovább, milyen „hátizsákkal”. Mik kerülnek a tarisznyába út közben, milyen hamuba sült pogácsákat kapnak útravalóul gyermekeink… képesek lesznek-e az Égig Érő Fát megmászni vele. Ehhez nagyon nem mindegy, hogy milyen környezetben, kik között és hogyan sikerül megoldaniuk az erre az időszakra eső fejlődési feladataikat. Hogy miket veszítenek el önmagukból és miket sikerül megtartani önnön hozott szépségeikből. Csírák, amik felnövesztésre várnak bennük. Talentumok. No ez a szülők igazi feladata. Felismerni gyermeküket és aszerint segíteni az útjukon. Ehhez gyengéd és kifinomodott látásra van szükség. Nem elég nézni. Látni, érezni, átérezni szükséges. Hidakat találni Egymáshoz.

A továbbiakban azt javaslom, hogy a teljesség igénye nélkül bontsuk kis inspiráló, ötletekben bővelkedő svéd asztallá a témát és ki-ki vegye le róla mindazt, ami számára segítség. A folyamatban mindenképp érdemes rálátni, hogy mire éhezünk és hogyan csillapítjuk mindezt.

„A család egy olyan színtér, ahol biztonságban próbára tehetem önmagam és a másikat”

Vagyis bátran elindulhatok. Felfedezhetem a világot. Néha falakba ütközöm. Tanulok belőle. Felállok és megyek tovább. Mindeközben körbevesz egy biztonságos közeg. Ami, ha kell békén hagy, ha pedig arra van szükségem, segít. Vagyis a szükségletek kielégítésének módjára a családban kapunk egy meghatározó mintát. Hogyan, mikor, hányszor, mit eszem, iszom, miket biztosan nem? Hogyan tisztálkodom? Hogyan öltözködöm? Hogyan válok szobatisztává? Mennyit és hogyan pihenek, alszom-e eleget? Felszabadult lehet-e játékom? Hagyják-e, hogy a magam módján, hozott jellegként segíthessek a másiknak úgy, ahogy épp képes vagyok rá és nem úgy, ahogy nyomásként kezdenék belém kódolni, hogy hogyan kell szeretni…mintha nem tudnám.

„A családban meghatározott szerepek vannak”

Feladatokkal, amiket mindenkinek ismerni kell és ezek betartása adja a rendszer stabilitását. Ha ez nincs így jelenleg, akkor érdemes ezen a téren rendet tenni és tudatosítani. Szerepek vannak. És ezek a szerepek stabilak. Ettől biztonságos a közeg. A gyerekek véletlenül sem vehetik át a felnőtt felelősségteljes szerepét, mert még nem alkalmasok rá.

„A család interaktív közeg, ahol megtanulunk figyelni egymásra”

Mindenki mindenkire. Megismerjük a másikat és segítjük a másikat abban, hogy megismerhessen bennünket. Ahol fontos teret kap a jóság és a szépség közös élése. A kedvesség. A gondoskodás. A Jó szándék. A vendégszeretet. A család magerejének tudata. Az ebbe vetett hit ereje rendkívüli erőt képes kölcsönözni a családtagok mindegyikének. Annak biztos tudata, hogy bajban számíthatunk egymásra. No pláne képesek vagyunk nem csak bajban odafigyelni, hanem ismerjük annak élményét is, milyen közös jó dolgokat együtt végezni.

Néha érdemes csak csendben figyelnünk

Ez persze sok síkon zajlik. Több dolog akár csendben születhet meg valódi őszinteségében, nem pedig nyílt kommunikáció útján. Ehhez képesnek kell lennünk arra, hogy lenyugodjunk, csendben figyeljünk, és ne osszuk állandóan az észt. Nem kell mindig látszódni. Még szülőként sem. Ehhez az ősi tudáshoz a gyermekeink sokszor képesek visszavezetni, ha van bennünk kellő alázat, hogy ne higgyük azt, hogy csak mi tanítjuk őket. Bűn megzavarni a gyermeket a csendjében csak azért, mert mi épp elkezdtünk unatkozni és épp ráérünk pár szót szólni hozzá, miközben eszünkbe jut, hogy még gyorsan felhívjuk Rozi nénit is és aztán persze feltöröljük a kiömlött lisztet a polcon, mert amikor itt lett volna az ideje, nem tettük meg.

„Tartsuk be az ígéreteket”

Egyik legfontosabb dolog, hogy betartjuk és betartatjuk az ígéreteket. Ha feltételeket szabunk, ha szabályozunk, ha kereteket hozunk létre, azok betartása legyen egyértelmű és magabiztos. Ne engedjünk kibújókat! Az ilyen jellegű szülői engedékenység végtelen energiákat visz el fölöslegesen. Csak olyan feltételrendszert fogadjunk vagy fogadtassunk el, ami betartható mindannyiunk számára. Nincs kivétel. Nincs olyan, hogy valaki betartja, valaki pedig rendszeresen nem. Csak akkor, ha ennek lehetősége külön pontként szerepel az egyezségben.

„Nem megy mindig minden tökéletesen”

Magunkkal szemben is fontos türelmet gyakorolni. Nem megy mindig minden tökéletesen. A törekvés, a szándék rendkívül értékes. Ne becsüljük alul, de felül sem. Az autóvezetéshez is jogosítvány kell. Ahhoz pedig, hogy szülőkké váljunk, sokszor már maga a folyamat ad terepet. Az előéletünk a jogosítvány, hogy hogyan éltünk addig, mit tapasztaltunk, mit láttunk, mit tudatosítottunk és mire köteleződünk el.

„Ami természetes, azért nem rajonganak túl”

Sok szülő esik abba a hibába, hogy mivel őt nem dicsérték meg soha, nem kapott hálát olyan dolgokért, amiért jól esett volna neki egy simítás, jó szó, cinkos kacsintás, és nem fejezték ki más formában sem, hogy fontos, hogy értékelik, hogy örülnek neki, hogy jó, hogy van, ezért mindenért megdicséri a kicsinyét és olyan dolgokért is ugrál örömében, ami a gyermeknek teljesen természetes és először nem is érti talán, mi ez a nagy csinnadratta körülötte. A veszély inkább az ebben, ha hozzászokik, átmódosul és aztán a külvilágtól nem kapja meg ugyan ezt és már elszomorodik a hiányától. Csak azért, mert hozzászokott valami olyan, mások által nem helyénvaló ünneplésnek, ami ha elmarad, már pont hogy szokatlan lesz számára, hiába született természetességgel. Hozzá lett szoktatva az imádathoz

„Ha teszek érte, akkor elérem”

Fontos megélni gyerekekként a családban azt az ősi tudást, hogy teremtőképesek vagyunk. Hogy képesek vagyunk. Együtt másokkal és önállóan is.

„Önazonos maradhatok gyerekként”

Sasként nem kell verebet játszanom és verébként nem kell sast. Mert a szüleim elég érettek ahhoz, hogy nem tesznek különbséget a sas és a veréb között és elfogadnak annak, akinek érkeztem.
Ezáltal hiteles életet élhetek, mert önmagam lehetek.

A kisgyerek még kisgyerek

Sokszor szorul segítségre. Pontosan jelzi, hogy mikor és mikor nem kér segítséget. Ezekben jó, ha találunk egyensúlyt és kölcsönösséget. Még nem önálló. Csak halad az önállóság felé. És napról napra egyre több dologban sikerül megélnie, hogy már egyedül is képes rá. És ez gyönyörű. Hagyjuk, hogy az maradjon. És amikor mindez nem sikerül? Akkor, mint egy kisgyerek, engedjük el az élményt és a következő adandó helyzetben csináljuk jól. Mindannyian tanulhatunk egymástól. Mindenhol. Mindig.

„Mi az, amit már képes megtenni egyedül is?”

Rendkívüli minta az apától és az anyától egyaránt. Hogy meddig engedem? Addig, amennyire bízom benne vagy azon túl is? Mire tartom képesnek? Mindenképp tartsuk szem előtt, hogy amire képes, hadd tegye önállóan. Ne csináljunk meg helyette rendszeresen olyan dolgokat, amiket képes megtenni egyedül is. Lehet persze néha kényeztetni, de legyünk naprakészek abban, hogy mit tud, mire képes és miben szorul segítségre, türelmes odaadásra, gyengédségre.

„Hagyjuk hibázni”

Ha mindenből kimentjük, ha mindent megelőzünk, ha nem engedjük megtapasztalni számára a nehézségeket, konfliktusokat, akkor ezeket hajlamossá válhat elkerülni. Valahol pont a szabad próbálkozások örömétől és bosszúságától fosztjuk meg, a felfedezési vágy egészséges folyamatától, a tapasztalástól. Még mi is tanulhatunk abból, hogy hogyan álljunk fel egy-egy sikertelen helyzetből és hogy hogyan, mekkora lelkesedéssel folytassuk tovább a megkezdett folyamatokat az újonnan megszerzett tapasztalatok által, lelkesen változtatva azon, amit addig nem tudtunk. Immár tanulságokkal, saját élményekkel, saját tapasztalásokkal a tarisznyánkban. Az már nem otthonról kapott hamuba sült pogácsa, az már a saját kisütött pogácsája mindenkinek egy-egy megélt sikertelenség, kudarc, hibázhatóság után.

 

Tekinthetünk úgy Erikson modelljére, hogy az első fázis, a bizalomkiépítése magvetés. Amin képes kisarjadni egy újabb megoldandó feladat: az önállóság. Felfedezhetjük benne a spirális folytonosságot.

Rendkívül izgalmas és szép feladat szülővé válni. Megmérettetetni az első pillanattól, mikor megfogan a gyermekvállalás lehetősége a házaspár tudatában és attól kezdve ez a folyamat zajlik életünk végégig. Jó esetben szépen fokozatosan egyre inkább csendes figyelőként vagyunk jelen. De végig a táncra felkérhetően…

Címlapkép: istock / worklater1