Az önmegnyugtatás az egyik legfontosabb képesség, amivel rendelkezhetünk

Emlékszem, amikor először voltam otthon kettesben a néhány napja született kisfiammal. Mennyire kétségbe voltam esve. Csak sírt, és sírt, és én nem tudtam megnyugtatni. Nem volt éhes, a pelusa tiszta volt. Teljesen kiborulva hívtam fel egy néhány hónappal tapasztaltabb ismerősömet, hogy segítsen, mit kell ilyenkor tenni. Azt mondta, van ilyen, hogy a gyerek sír, de nem tudni mi a baja. Azt hittem szétrobban a fejem, dühös voltam és közben kudarcként éltem meg, hogy nincs válaszom erre a helyzetre. Több hétbe, de inkább hónapba telt, mire rájöttem, hogy ilyenkor nem kell megoldanom semmit. Csak ott kell lennem támaszként, hogy jól ki tudja magát sírni.

2020.10.01 Pethő Orsolya

Van, aki a körmét rágja, van, aki a haját birizgálja, esetleg a lábával dobol. Léteznek társadalmilag elfogadottabb és kevésbé illendő szokások, amelyek segítenek a belső feszültséget eloszlatni. Ha számbaveszed az ismerőseidet, hány olyat találsz közöttük, aki nem iszik, nem cigizik, nem stresszevő, nem dönt le napjában több kávét, mint kellene, prímán alszik, nem sportol fanatikusan, nem rágja a körmét, nem birizgálja a gyűrűjét, nem ropogtatja az ujját… vagy veszi elő a telefonját akkor is, amikor abban tutira nincsen semmi érdekes. Szokásainkat, amelyekkel oldjuk a belső feszültséget napestig lehetne sorolni. Bizony ez van, nem vagyunk a topon lelkileg, a legtöbbünk rendelkezik egy vagy akár több olyan szokással, amely segít megnyugodni, kitölteni az üres időt. Pedig talán nem túlzás azt állítani, hogy az önmegnyugtatás manapság az egyik legfontosabb képesség, amivel rendelkezhetünk. Hogy miért? Mert ezen a fordulatszámon egyszerűen nem lehet élni.

Az evolúció arra találta fel a stresszreakciót (magasabb szívfrekvencia, magasabb vérnyomás, vér az izmokba pumpálva, lassított anyagcsere, stb.), hogy képesek legyünk megküzdeni a rövid távon felmerülő nehéz helyzetekkel. Könnyű belátni, hogy mindez a túlélésünket szolgálta. Ám a “rövidtávon” kifejezésen nagy hangsúly van. Őseink sem menekültek egész álló nap. A stresszreakció ugyanis hosszú távon nem fenntartható veszteségek nélkül, mert egész egyszerűen megbetegít.

A csecsemő nem tudja még magát megnyugtatni. Ugyanis míg az érzelmi agy az első három  évben kifejlődik, az idegrendszer legszofiszttikáltabb része, a neokortex, amely a viselkedésszabályozásért is felel, ennél sokkal lassabban éri el azt a színvonalat, amivel már átveheti az uralmat a primitívebb agyrészek felett.

Saját képességek híján a csecsemő a szülei segítségére szorul. Igaz, rendelkezik egy beépített lazító mechanizmussal: a száj szopómozgása beindítja azokat a fiziológiai folyamatokat a testben, amelyek a megnyugváshoz szükségesek, ám ez csupán átmeneti megoldás kellene, hogy legyen. Így lesz a cumi, vagy a szoptatás a baba lecsendesítésének eszköze. Helyébe lép ugyanis szép lassan az önszabályozás, az érzelmeink feletti kontroll.

Ezt nem könyvből, vagy játékos fejlesztő foglalkozáson tanulják a csecsemők, hanem tőlünk. A szülők nyugalmát és stabilitását veszik át a gyerekek. Nemcsak ráéreznek, ráhangolódnak aktuális érzelmi állapotunkra, hanem megfigyelésen és utánzáson keresztül is rengeteget tanulnak. Az érzelmeit ügyesen szabályozó gyerekhez az ezen a téren remekelő szülőkre van szükség. Ráadásul a szülői gondoskodás külön jutalommal jár. Minél szeretetteljesebb, közelibb a  szülők kapcsolata a gyerekkel, annál nagyobb lesz annak hippocampusa, amely nem csak a memóriában, de az önszabályozásban is fontos szerepet játszik.

A szülő tehát elsősorban úgy tudja biztosítani gyermeke önmegnyugtató képességének akadálytalan fejlődését, ha önmaga is magas szintre fejleszti a sajátját és szeretetteljesen gondoskodik gyermekéről.

Minden a csecsemősírásnál kezdődik, jobbanmondva, ott hogyan reagálunk rá. Sokszor, sokaknak nehezére esik nyugodtan, gondoskodóan válaszolni a sírásra. Pláne, amikor az első próbálkozásokkal nem sikerül megnyugtatni, amit sokan kudarcként élnek meg. Csak azt szeretnék, hogy hagyja abba a sírást, legyen végre csönd! De létezik az a sírás, amikor egyszerűen nincs gyakorlati megoldás a helyzetre. Pusztán a gondoskodó, nyugodt jelenlét az, ami segít.

Hogyan tudunk a legjobbat tenni a kicsinek, és figyelmesen fordulni felé, amikor valami baja van?

  • Amikor a babád sír, és már biztos vagy benne, hogy nem valami konkrét gondja van, amit könnyedén meg tudsz oldani és érzed, ahogyan egyre türelmetlenebb és ingerlékenyebb vagy… Csak vegyél egy mély levegőt, fújd ki, s közben lazítsd el a testedet! Pásztázd végig gondolatban minden porcikádat, és ahol feszülést érzel, ott engedd el. Tudatosítsd, hogy nincs semmi vész! Csak sír a babád, és rád van szüksége ahhoz, hogy kiengedje a benne lévő feszültséget. A jelenléted mindennél többet ér, a nyugalmad pedig annál is többet. Nincs szükség arra, hogy megnyugtasd őt, hiszen épp a sírás az, ami gyógyít, a jelenléteddel és a figyelmeddel kiegészítve. Csak meg kell hallgatnod. Mindössze kiengedi a stresszt.
  • Tegyél meg mindent, hogy kapcsolódjál gyermekedhez. Nézz a szemébe, öleld át, és érezd, ahogy testileg és lelkileg is közel kerültök egymáshoz. Maradj nyugodt. Használd a légzésedet!
  • Mondd ki meleg, nyugodt, határozott hangon: Itt vagyok, minden rendben van! Segítek neked! De akár hiszed akár nem, az is elég, ha gondolsz rá.

Mindezt persze sokak szerint sokkal könnyebb leírni, mint megtenni. És vannak, akik nem is értik miről beszélek. Számukra természetes mindez. Azoknak az édesanyáknak a kisujjában van a nyugodt odafigyelés, a sírásra nem indul be náluk a vészhelyzetet jelző csengő, akiket  meghallgattak annak idején. Akiknek szintén meleg, gondoskodó szülei voltak. Ám azoknak, akiknek nem volt ilyen szerencséjük, és mogorván, idegesen, haragosan, szorongva reagáltak a sírására, vagy  épp magukra voltak hagyva, azoknak ugyanez az automatikus válaszuk saját gyermekük díszkomfort érzésére. Ők érzelmileg reaktívak, és kibillennek stabilitásukból a gyereksírásra, hisztire.

Ha közéjük tartozol, üdv a klubban! Nem könnyű út, de kiért érdemes begyógyítani ezeket a sebeket és újraprogramozni magunkat, ha nem a gyerekünkért? És persze saját magunkért is.

Pethő Orsolya, pszichológus

Címlapkép: istock / fizkes