Az intézmény, amelyik lemond a szülőről, a gyerekről is lemond

Miért baj, ha az óvodában teljesen mások a normák, mint otthon? Mit tehet a szülő és a pedagógus, hogy a két világ közelebb kerüljön egymáshoz? Vajon a szülői értékek átadása vagy a gyerek saját érdeklődése a fontosabb?

2018.05.09 Kárpáti Judit

Kovács Edittel, a Közösségfejlesztők Országos Egyesületének elnökével folytattuk a megkezdett beszélgetést.

Mi történik egy gyerekkel a közösség szempontjából, amikor bekerül a korábbi szűk környezetből egy olyanba, ahol hirtelen akár sok tucat emberre bővül ez a környezet és teljesen mások a szokások, elvárások, mint a családban voltak?

„Amint bekerül a gyerek egy intézménybe, – bölcsődébe vagy óvodába – az veszi át a család korábbi dominanciáját. Ez egyfajta sokkhatás, hiszen addig egy mikroklímában élt, három vagy öt arccal élte az életét, ami hirtelen kibővül napi harmincra vagy százra, attól függően, hogy milyen közegről van szó. Nagyon fontos, hogy mi a viszonya az intézménynek azokkal a játékokkal, eszközökkel, rítusokkal, amelyek a családban jelen voltak. Mit kezd azzal az óvónő, a gondozónő, hogy a kisgyerek otthon mobiltelefonnal mászkál, vagy evés közben azon néz videókat, hogy táncszőnyegen ugrál vagy konzolokkal játszik, és már kétéves korára tudja használni ezeket az eszközöket. Amikor egy ilyen gyerek bekerül az óvodába, bölcsődébe, és megpróbálnak neki fakockát meg színes ceruzát adni, amivel eddig kevés tapasztalata volt, akkor ez számára majdnem a pánikzóna, túl nagy a távolság, a váltás.”

Mennyire valósulhat meg szerinted a két világ közelítése ezekben az intézményekben?

„Ha bölcsődében dolgoznék, ez egy különleges pedagógiai kérdés lenne: tudom-e támogatni azt a rendszert, hogy teljesen más legyen ez a két közeg. A gyereknek ez egy nagyon zavaros helyzet, pedig az óvodában az ismeretátadás módja már lehetne részben elektronikus. Már ebben a korban is játszanak online játékokat a gyerekek, akár olyanokat is, amiben már a közösségi média valamilyen szinten megjelenik. Mert, ha egy kislány játszik a lovas akadémiás játékkal, amin lehet ugratni, ápolni a lovakat, akkor ott láthatja azt is, hogy épp a Rozi is „kint van” a lovardában, hogy aznap ki etette meg, csutakolta meg a lovát, van egy online tér, ahol ugyanazokkal az emberekkel csak egy más dimenzióban találkozik. Ez még nem arról szól, hogy információt cserélnek, hanem ugyanazt a tevékenységet folytatják, amit a LEGO DUPLO-val is játszottak. Ez a beszédtémák közé ugyanúgy begyűrűzik, mint a mesékről való beszélgetés. Ha ebben a pedagógus nem partner, mert nem ismeri, esetleg tiltja, degradálóan beszél róla, akkor szakadék épül a gyerek és az intézmény közé.”

Hogyan lehet ezt mégis áthidalni?

„Nem azt mondom, hogy konzolokat kell beszerezni az óvodába, hanem azt, hogy ezek behúzhatók a tanulási zónába, a fejlesztő foglalkozásokba. Az óvónő megkérdezheti a gyereket, mit szokott ezekkel az eszközökkel csinálni, le tudja-e rajzolni, amikor ezekkel játszik. Ha ez nem tud megvalósulni, akkor attól függően, hogy ezek a tevékenységek a kisgyerek életének mekkora szeletében vannak jelen, az intézmény elveszíti a gyereknek egy részét. Azt gondolom, hogy egyszerűen kíváncsinak kell lenni arra, hogyan éli a gyerek otthon az életét és nem szabad, hogy az első az legyen, hogy megítélem ezt az életet. Nemrég láttam a lányommal egy filmet, ami egy nevelőotthonban játszódott. A pszichológus azt mondta az egyik ott élő fiúnak: „Barátom, attól, hogy olvastam a Twist Olivért, még nem tudom, te hogy érzed magad a világban”. Tehát attól még, hogy a gyerek telefonozhat, nem szabad azt gondolnom automatikusan, hogy akkor az anyja felelőtlen, és nem foglalkozik vele, vagy ha számítógépen játszhat, az csakis azt jelentheti, hogy egy ostoba szülőről van szó, aki nem tudja, hogy a gyereknek rajzolnia kéne. Nem szabad mindjárt egy címkét felragasztani, hanem meg kell próbálni megérteni azt a körülményt. És akár meg is kérdezhetem az anyukát, mit vár attól, hogy a gyerek ilyen sokat játszhat.”

Ha ekkora a különbség az intézményi és az otthoni közeg között, akkor azért ebben a korban többnyire az utóbbi javára dől el a mérleg, azaz ez hat jobban a gyerekekre. Ilyenkor rendszerint konfliktus alakul ki, amiben mindig a gyerekek a vesztesek. Kinek kell engedni vagy inkább alkalmazkodni, a szülőnek vagy a pedagógusnak, ha, mondjuk, ideális esetben mégiscsak van valaki, akinek végül a gyerek a fontos?

„Ebben a korosztályban még a közvetítő, meghatározó szerep a szülőé. Az intézmény, amelyik lemond a szülőkről, olyan, mintha a gyerekről is lemondana. Szakadékok vannak a közegek között, és a gyerekek ezek között közlekednek mindenféle átmenet nélkül, szinte átkattanva egyikből a másikba. Az óvoda a rend és fegyelem világa, ahol kézen fogva megyünk az utcán, szépen rajzolunk, csendben ebédelünk, ahol szabályok – nem feltétlenül ostoba szabályok – egész rendszere működik. Hazafelé aztán az óvodából elkezd mesélni a gyerek, és a szülő két perc alatt el is intézi azzal, hogy „ezt a hülyeséget, hol élünk, a kőkorszakban, nem ismerik ezek a mobiltelefont”… Aztán a gyereknek máris át kell kattannia a nyüzsgő otthoni térbe, a más szabályok – vagy akár a szabálynélküliség terébe. Rettenetes távolságba kerül a privát tere attól, ahol előzőleg volt.”

Akkor mindenkinek közelíteni kell a másikhoz? A pedagógusnak pont annyira, mint a szülőnek, hogy félúton valahol a gyerek miatt mégiscsak találkozzanak?

„Kezdjük az intézménnyel. Digitális társadalomban élünk, ha a pedagógus hatni akar a gyerekekre, a velük kapcsolatos dolgokra, akkor ezeket a közegeket, ahol ő létezik, ismernie kell. Mai középiskolások mondják, hogy az iskola és az élet között semmilyen összefüggést nem találnak. Azt mondják, mintha bemennének egy barlangba, és amikor kijönnek, ott a világ. Nincs átjárás. A gyerek bemegy az ajtón és le kell butítsa, el kell némítsa, le kell szedálja magát. „Ne beszélgess, csendben legyél, ne mondj semmit, mert az csak összezavar mindenkit, mi történne, ha mindenki el akarná mondani a véleményét!” A mobiltelefont, amivel egyébként az életében mindent megold egy tinédzser, azt elveszem, kikapcsoltatom, ha nem teszi ezt, szankcionálom. Miközben a világ másik tájáról összebarátkozik valakivel, rendel, vásárol, online elintézi, postára adja a csomagot. A tinédzser lányom osztályában a feladat a teremdíszítés volt, amit tanítás után kellett megoldaniuk.

Amikor bement a tanár, egyből rájuk szólt, hogy „na, nem telefonozgatunk, menjetek falevelet gyűjteni”. De a gyerekek mondták, hogy a terem díszítésével foglalkozunk, nem „telefonozgatnak”, a Pinteresten kerestek őszi dekorációkat.

Nyilván gyűjtöttek falevelet is, ahogy a tanár szerette volna, csak ők máshogy álltak neki. A tanár nem értette, mit csinálnak, nem látta, hogy ma a gyerekek már eleve koncepcióból dolgoznak. A mesékben is projektek vannak, a világ megváltása, a hercegnő kiszabadítása, van valami probléma, amire a szereplők összeszerveződnek, vannak feladatok, amiket meg kell sorban oldani. Ez leképződik egy mintázatba a gyerekeknek. A dekoráció végül egy nagyon eredeti alkotás lett, az iskolában a csodájára jártak a tanárok is, az osztályfőnök is odáig volt, hogy mindenkinek mennyire tetszik”

A pedagógusok részéről is felmerül, és gyakran teljes joggal, hogy a szülők sem állnak a helyzet magaslatán. Mit látsz a szülők leggyakoribb hibájának e tekintetben?

„Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a szülőként érdekeljen, mit tart fontosnak a világból a gyerekem és ne csak azon munkálkodjak, hogy arra rávegyem, és mindenáron megismerje, amit én fontosnak, értékesnek gondolok. Az arányjáték az érdekes, hogy mennyi az, amit adok; hogy ebből a családból, környékből, kultúrából, belőlem mi fontos, hogy ott legyen benned, mert ez fog védelmet, tartást adni. És mennyire érdekel, hogy ő magától hogyan nyúl a világhoz, melyik az a csatorna, amin keresztül beszívja az információt, ahonnan a világ megismeréséről gondoskodik. A legnagyobb kérdés szülőként az, vajon tudok-e a társa lenni ebben, és hogyan tud ő ebből tanulni.”

Címlapfotó: Bellai László

 

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!