Önfeledt bulizás alkohol és drogok nélkül: Itthon is van Ecstatic Dance

Ahhoz, hogy egy projekt sikeres legyen, nem feltétlenül kell pénz, paripa, fegyver. Nem kell az sem, hogy mások megbízást adjanak, hogy kijelöljenek a feladatra. Vegyünk a példa kedvéért egy férfit, aki meglát Amszterdamban egy jó bulit, ahol alkohol és egyéb drogok nélkül is euforikus állapotban szórakoznak az emberek. A dolog pedig ettől kezdve nem hagyja nyugodni. Hazajön, és egy év múlva elindítja ennek a magyar verzióját, ami azonnal nagyot szól. Az Ecstatic Dance Budapest alapítójával, Kerényi-Kiss Zoltánnal beszélgettem.

2018.11.16 Bakóczy Szilvia

Nem sok olyan kezdeményezésről hallani, amiben a szervezők hangsúlyosan drogok nélküli bulit hirdetnek. Az ötlet egy amszterdami kiruccanás során született. Mi volt az, ami a legjobban megfogott a holland Ecstatic Dance-ben?

Kerényi-Kiss Zoltán: Hadd kezdjem az elején. Húsz évvel ezelőtt rengeteget jártam bulizni, annak az összes velejárójával. Tudatmódosító szereket szedtem, jártuk a kocsmákat, hajnalig buliztunk. Azonban ahogy elkezdtem mélyebben foglalkozni az önismerettel és a spiritualitással, egyre kevésbé találtam a helyem a budapesti éjszakában. Hatalmába kerített a társas magány érzése, aközött a rengeteg ember között, akik összezsúfolódtak egy helyen, és valamilyen droggal igyekeztek oldani a szorongásaikat. Hazafelé legtöbbször még kiüresedettebbnek éreztem magam, mint a bulik előtt, holott a motiváció épp az ellenkezője volt. A holland Ecstatic Dance ehhez képest igazi „hazaérkezés” élmény volt. Azzal jöttem vissza, hogy itthon is kellene szervezni egy ugyanilyen bulit. Viccesen azt is mondhatnám, hogy részben az önzés vezérelt, hiszen én is ilyen helyen akartam szórakozni.

Könnyű volt társakat találni hozzá?

Igen, bár tény, hogy kicsit lassan indult a dolog, jó egy éven keresztül nem szóltam senkinek, leszámítva a barátnőmet. Talán a bennem lévő kishitűség miatt. Végül az egyik csoporttársamnak megemlítettem az ötletet a Magnet Házban. A technikus meghallotta a beszélgetést, azonnal közbeszólt, hogy annyira zseniális ötlet, hogy muszáj beszélnem a programszervezővel. Ahhoz képest, hogy milyen lassan indult minden, óriási érdeklődés fogadta a Facebookon. 1500-an jelentkeztek az első alkalomra, és háromszázan el is jöttek.

Az Ecstatic Dance csapat tagjai

Kerényi-Kiss Zoltán (ötletgazda) Kun Szilvia (facilitátor), Fatima Gozlan (élő zene) és Pilisi Konrád (Dj).

Bár beszédes az elnevezés, mégis, hogyan definiálnád magát a fogalmat?

Ez egy tudatosan felépített parti-sorozat, kulturált szórakozás, közösségi élmény, a XXI. századi rituálé és a mozgásmeditáció ötvözete. Célja, hogy a résztvevők drogok nélkül is teljesen ellazuljanak, majd egy katartikus élményen menjenek keresztül, aminek egyébként rendkívül jó feszültségoldó és testi-lelki gyógyító hatása van. Fontos, hogy tiszta tudattal táncolunk. Maga az Ecstatic Dance húsz éve indult el az USA-ból, egész pontosan Hawaii-ról, egy ottani elvonulási központból, azóta pedig meghódította szinte az egész világot.

Gondolom, a zenének kulcsfontossága van.

Természetesen. Maga a program egy bő háromórás folyamat, ami nagyon átgondoltan épül fel. Először egyfajta tudatkoncentrálás történik, ami során létrejön egy meditatív állapot, amelyben nem cikázik ide-oda a tudatunk. Ebben is segít a zenei aláfestés a verbális instrukciókkal, ami egyfajta vezetett zenés meditáció.

Fotó: Tusor Bálint

Semmi nyitókör, szabályok megvitatása?

Az elején leülünk egy körbe. Ilyenkor még nem szól a zene, de nagyon érdekes, hogy ettől függetlenül hat a csoportdinamika. Körbenézünk, megérkezünk, megnézzük, hogy kikkel töltjük együtt az estét, a facilitátor pedig elmondja az „alapszabályokat”. Elhangzik az újak kedvéért, hogy ez egy szabadtánc mezítláb, amiben nincsenek megkoreografált mozdulatok, sőt, mindenkit arra biztatunk, hogy legyen kíváncsi, találja meg a saját mozdulatait, akkor is, ha esetleg attól tart, esetlen, nem trendi. Alapelv az is, hogy nem beszélünk, ettől létrejön a kapcsolódásnak egy nagyon kifinomult, izgalmasabb formája.

Nem fordul elő, hogy akaratom ellenére odajön hozzám valaki, akihez nem szeretnék kapcsolódni?

Nem igazán jellemző. Az, hogy ki akar kapcsolódni, ki nem, illetve, hogy ki kihez akar kapcsolódni érezhető a testbeszédből, tekintetből, arckifejezésből A nyitókörben erre külön felhívjuk a figyelmet. Arra kérünk mindenkit, hogy tartsuk tiszteletben egymás határait. És mi is ott vagyunk, „tartjuk a teret”.

A többség képes ellazulni?

Igen, de nagyon széles a spektrum. Valaki végig kívülálló, csak nézi a többieket, közben esetleg zavarja, hogy ő nem tud ellazulni. Másokat magával ragad ugyan az atmoszféra, de a bevonódás már nekik sem megy. Megint mások tíz perc múlva részei a játéknak, élvezik a szabadságot, feloldódnak a zenében, a közösségben. Ebben egyébként sokat segítenek a visszatérő résztvevők. Az emberek többsége valahogy megérzi, hogy honnan indulnak belülről a mozdulataik, utána pedig a másikhoz is képesek kapcsolódni úgy, hogy játékosság legyen bennük, ne kínosság. Az a fajta játékosság, ami még a kisgyermekek sajátja.

Mit gondolsz a játékosság szempontjából rólunk, XXI. századi, nagyvárosi magyarokról?

Azt, hogy bennünk már nagyon sok a gátlás, főleg a gyerekekhez képest. Azoknak segíthet a program egyébként a legtöbbet, akiknek azt gondolnád, nem való.

A maximalista, túlpörgött, csendben vagy egyedül lenni képtelen rétegnek?

Igen. Annak, aki olyan környezetben éli az életét, ahol muszáj megfelelni egy sor merev sémának, ahol mindig jól kell kinézni, ahol minden mozdulatnak a helyén kell lennie. Ilyenkor a személyiség meglehetősen merev lesz, az ember pedig nehezen tud feloldódni. Mindez persze attól is függ, hogy hogyan tölti valaki a szabadidejét. Ha csak az alkohollal tud lazítani, akkor az első Ecstatic Dance valószínűleg nehéz lesz.

Említetted a merev személyiséget. Csak ettől függ, hogy ki tud bekapcsolódni a „játékba”?

Elsősorban az én határainak rugalmasságától függ, de fontos az is, hogy ki hogy áll a bizalommal. Lényeges eleme ugyanis a közösségi élmény, melynek során letesszük a szociális maszkjainkat, legalábbis jócskán lazítunk rajtuk. Nem mindenki tud élni azzal a bizalmi térrel, ahol ezt biztonsággal megteheti.

Meddig tart az eksztatikus állapot, és mi történik utána?

Az euforikus állapot akkor kezdődik, amikor az ember bele tud lazulni, vagyis bele tudja magát engedni, és egészen addig tart, amíg benne tud vagy szeretne maradni. Esetleg néha kiesik belőle, aztán visszatalál hozzá. Ez egyénenként változó, és függ az aktuális állapottól is. Az egész folyamat pozitív hatása a program után hol órákig, hol napokig tart.


Fotó: Bellai László

Szerinted ma nagyobb szükségünk van a tietekhez hasonló programokra, mint tíz–húsz évvel ezelőtt?

A mai világban nagyon sok impulzus ér minket, túl sok teher van rajtunk. Elszeparálódtunk egymástól, miközben van bennünk egy nagyon elemi igény arra, hogy kapcsolódjunk másokhoz. Egy-egy találkozó az Ecstatic Dance-en nagyon intenzív, csontig hatoló élmény arról, hogy milyen az, amikor együtt vagyunk, erőfeszítések nélkül, szerepek nélkül, ellazultan, biztonságban.

Folyamatosan nő az érdeklődők száma, számítasz arra, hogy ez így marad?

Igen. Abszurditásnak érzem, hogy a közösségi együttlétre az ivással egybekötött programokon kívül nem igazán van más opció. Gondolj csak bele, nem tudsz ma elmenni olyan szórakozóhelyre, ahol nem isznak az emberek. Pedig igény – láthatóan – lenne rá. Ezért is tekintek egyfajta küldetésként arra, hogy változassunk ezen a társadalmi hipnózison azzal, hogy ajánlunk egy alternatívát.

(Az Ecstatic Dance jelenleg háromhetente zajlik, jellemzően a Magnet Házban. Itt lehet további részleteket megtudni a programról.) 

Címlapfotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!