Mi köti össze azt, aki nem beszél, azzal, aki nem akar felnőni?

A Megtartó közösségek című sorozat keretében vetítést és közönségtalálkozót szervezett a Képmás Magazin az Akik maradtak című film alkotóival. A film egy negyvenes nőgyógyász és egy kamaszlány egymást támogató kapcsolatáról szól. Közös bennük, hogy mindketten holokauszt-túlélők, akik elveszítették a családjukat. Ez most itt nem a majdnem Oscar-díjra jelölt film ajánlója, és nem is filmkritika akar lenni, hanem reflexiók a sorozatcímben megfogalmazódó felvetésre: megtartó erő-e a traumatizált ember számára a sorsközösség? És közösséget teremt-e a fájdalom, a hiány, a kitaszítottság?

2020.02.04 Mihalicz Csilla

Kézenfekvő az igen arra a kérdésre, hogy lehet-e megtartó erő a traumát elszenvedett számára – amennyiben képes felé nyitni - a közösség. Valójában inkább az a kérdés, hogy mi egyéb tud megtartani az életben, és a felépülés útjára segíteni? Ám ha onnan közelítünk, hogy mit tekintünk közösségnek, már nehezebb a fenti kérdésre a válasz. Városi legendákban – általában nyílt vagy burkolt/tagadott antiszemitizmustól fűtötten - létezik ugyan valamiféle misztikus „zsidó összetartás” fogalom, titkos véd- és dacszövetségről szőtt homályos víziók formájában, de ettől elhatárolódnék. Elsősorban azért, mert a filmben ilyesmire még csak utalás sem történik. Itt a közösségképző elem az a két szó, ami a film címe is: Akik maradtak.

Telitalálat ez a cím. A film készítői – a rendező Tóth Barnabás és a forgatókönyvíró, Muhi Klára – nemcsak az „életben” szótól, de még az igekötőtől is megfosztották ezt a maradást. A film főszereplői nem „megmaradtak”, mert az még valami körvonalasabb, életképesebb maradás volna. Nem is úgy maradtak, hogy menés helyett a maradást választották (nem mintha lehetett volna választani). Ők az osztások, kivonások, tizedelések utáni matematikai maradék: akik véletlenszerűen kihullottak a Dunába, tömegsírba lövések, elgázosítások üzemszerű „endlösung”-jának művelet-sorozatából. Népes családokból egy-egy ember, aki még azt sem tudja a friss sebbel a szívében, hogy ő járt-e jobban azáltal, hogy maradt, nem az-e, akinek már nem kell a felfoghatatlan és kifejezhetetlen fájdalommal tovább élnie. Megtartó közösségnek nevezhetünk-e embereket, akiket az köt össze, hogy a vészkorszakban vérségi alapon megbélyegezték és kitaszították, aztán megpróbálták az utolsó szálig meggyilkolni őket, néhányan mégis életben maradtak? Közösséget képeznek-e a veszteségek, a sebek, az emlékek, a rémálmok, a karba tetovált sorszámok, és a rettegés, hogyha ez egyszer megtörténhetett, akkor bármikor újra megtörténhet? Úgy tűnik, hogy igen. Sorsközösséget. Kérdés, hogy az mire elég?

Az első mozzanata ennek a közösségépülésnek a film első jelenete, amelyben a 16 éves mogorva kamaszlányt (Klárát Szőke Abigél alakítja) nőgyógyászhoz viszi a nagynénje (Olgi szerepében Nagy Mari), azzal, hogy még nem menstruál. És a szikár orvos azonnal tudja, hogy ennek a gyereknek, akit a nagynénje nevel, nem nőgyógyászati a problémája, hanem lelki. Csak ő a szívében hordja azt a bélyeget, amelyet az orvos (Aldó szerepében Hajduk Károly) a hosszú köpenye alatt a karján. Klára azért nem akar felnőni, mert akkor tudomásul kellene vennie, hogy a szülei éppúgy nem fognak hazatérni, ahogyan a szeme láttára meggyilkolt kishúga sem. Az orvos pedig beszélni nem akar, csak amennyit feltétlenül muszáj – hiszen minek beszélnie annak, akinek két kisfia és a felesége veszett oda? Ezt a némaságot pedig a lány érti. A hiányok teremtenek közöttük kapcsolatot.

 

Egymásba kapaszkodva könnyebb

Elsőre furcsa, hogy ez a gyerek- és felnőtt lét határán egyensúlyozó lány, Klára kezdeményez: tudatosan „elveszi”, amire szüksége van - jelen esetben egy apára. Ráakaszkodik, betolakodik az életébe, befekszik az ágyába, anélkül, hogy a nézőben kétség támadna afelől – még a körülöttünk durranó mee too botrányok közepette is -, hogy ez a nyomulás úgymond „ártatlan”. A nőgyógyászt alakító Hajduk Károly (Aldo) ugyanis olyan egykedvű és aszexuális férfit személyesít meg az agyonhordott igénytelen kardigánjában, aki aztán minden, csak nem a kamaszlányok álma. Szőke Abigél pedig a film elején még egy karikás szemű, nyurga, copfos, pimasz gyerek – aki aztán a szemünk előtt érik nővé.

Érdekes, amit a film alapjául szolgáló regény írója, F. Várkonyi Zsuzsa mondott erről egy - az önéletrajzi vonatkozásokat firtató – újságírói kérdésre: „Ekkor 1948-at írunk, én pedig ebben az évben születtem, tehát a könyv semmiképpen sem életrajzi. De nagyon sok minden, ami erre a kislányra jellemző, természetesen belőlem van. Egyetlen lényeges különbség van közte és köztem: Klára mert megszólítani és behívni olyan szereplőket az életébe, akik az ő kegyetlen sorsa miatt hiányoztak mellőle. Nekem soha nem volt bátorságom ahhoz, hogy a hiányokat ilyen kezdeményező módon pótoljam.”

Rövidesen láthatóvá válik, hogy az egymásba kapaszkodásra a férfinek legalább annyira szüksége van, mint a lánynak, és a film ettől olyan belső történetté válik, amelyben a cselekmény fő vonulata maga a traumafeldolgozás folyamata. Ebben meg tudnak történni lassan olyan normál hétköznapok, amelyekben már nincs éjszakai felriadás, lehet este olvasólámpa mellett beszélgetni - és hallgatni is. De ez a hallgatás már nem a feldolgozatlan trauma némasága, hanem megjelennek benne a gyógyulás elemei.

Együttérző, értő, támogató, tehát megtartó társadalmi közegről azonban nem lehet beszélni. 1948-at írunk - a záró képsorok ideje: 1953, Sztálin halálának napja – nem éppen boldog békeévek. Éjszakánként egyre gyakoribb, hogy csoszogó-kopogó léptek közelítenek Aldó lakásának bejárata felé, aztán egy végtelenné tágult feszült pillanattal később tovább haladnak. Nem lehet tudni, kiért jött aznap éjjel a fekete autó, és azt sem, hogy holnap kiért fog. A megfélemlítés légkörében pedig az igazgató és a kemény tekintetű matektanár egyébként teljesen helyénvaló kérdése is - hogy tényleg, miért is fekszik Klára egy idegen orvos ölében, a parkban? - más csengést kap. Az iskola nem azért nem tud megtartó közösség leni, mert tanárai minden empátiának híján vannak a holokauszt-túlélőkkel szemben (ez egyébként nem derül ki), hanem, mert már javában a besúgók és besúgottak országa épül.

 

Súlyos tünetek akár 50 évvel később is

Ami az empátiát és a túlélők testi-lelki állapotáról való tudást illeti, az 1950-es években a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) fogalma még ismeretlen volt. Nem feltételezték, hogy az átélt üldöztetéseknek maradandó következményei lehetnek, írja Békés Vera Anna traumakutató. Azt hitték, a sebek majd begyógyulnak. Nagyobb számú mintán végzett kutatás elsőként 1954-ben történt, majd 1961-ben W.G. Niederland, az USÁ-ban élő pszichoanalitikus alkotta meg a túlélő-szindróma fogalmát, közel ezer túlélő vizsgálata alapján. Ő írta le először, hogy bár a tünetek sokfélék, a legtöbb túlélőnél viszonylag egységes szindróma jelenik meg. A jellegzetes tünetek közül a leggyakoribb a traumatikus esemény újra- és újraélése álmokban vagy akár ébren, váratlan emlékbetörések során, a megrázkódtatásra emlékeztető helyzetek és tevékenységek, valamint az ahhoz kapcsolódó gondolatok, érzések, beszélgetések kerülése. A traumatizált személy állandó szorongást és bűntudatot érez, érzelmi válaszkészsége csökken, kapcsolatai beszűkülnek, környezetétől elidegenedik. Alapvető vonás, hogy a tünetek nem azonnal, hanem a traumát követő tünetmentes időszak után, késleltetetten jelennek meg, majd nem enyhülnek, sőt gyakran erősödnek is. Gyakori az ingerlékenység, az összpontosítás és az emlékezet zavarai, a fáradtság, alvás- és pszichoszomatikus zavarok. Az 1990-es években egy kutatás azt mutatta, hogy a vizsgált 124 holokauszt-túlélő 46 százalékának tünetei majdnem 50 év után is megfelelnek a PTSD kritériumainak. (Éppen 1990-ben a hajdan megélt szörnyűségek évfordulójához kapcsolódva vetett véget az életének Bruno Bettelheim pszichoanalitikus.)

A traumakutatásoknak nemcsak azért van jelentőségük, hogy megértsük, milyen maradandó hatást váltanak ki a túlélőkben a világháborúk, tömegmészárlások, népirtások, tömegpusztító fegyverek. Esélyt kínálnak arra, hogy – akár megtartó közösségek révén – megindulhasson az átélt traumák feldolgozása és a felépülés. Továbbá magyarázatot adnak mások által a hétköznapokban érthetetlennek, túlzónak értékelt viselkedésekre. Esetenként árnyalnak axiómaként bevésődött pszichológiai alaptételeket – ilyen például az, hogy a traumák feldolgozását minden esetben segíti a kibeszélés. A PTSD felépülési folyamatában az emlékezést nem feltétlenül kell erőltetni.

Talán nem véletlen, hogy a trauma-feldolgozás nehézségeit ábrázoló Akik maradtak című film alaptörténetét pszichológus írta. Ahogyan F. Várkonyi Zsuzsa a regény születésének körülményeiről beszélt, az arról tanúskodik, hogy másodgenerációs érintettként az írás szinte a saját öngyógyítását is szolgálta. Egy-két olyan viselkedés magyarázata, amely a PTSD-vel függ össze, a regényben tételszerűen - a filmben magyarázat nélkül - meg is jelenik. A témában nem avatott nézőnek föl sem tűnik annak jelentősége, hogy Klára nem hajlandó matematikát tanulni. „Mi, pszichológusok tudjuk, hogy az eltűntekkel küszködő gyerekek abbahagyják a számolást.” – magyarázza a Szombat magazinnak adott interjúban a pszichológus. A filmben az sem kap hangsúlyt – a valóságban annál inkább -, hogy a másodgenerációs holokauszt-túlélő családokban a szülők szinte hisztériásan reagálnak, ha a gyerekek a megígértnél később érnek haza. Soha sem lehet ugyanis biztosan tudni, hogy amúgy minden rendben, csak nem jött időben a villamos. Az ehhez kapcsolódó szélsőséges reakciók meglehetősen tipikus poszttraumás tünetek, és megkönnyíti a traumát elszenvedettek életét, ha a „túlkapásaik” megértéssel találkoznak. (A filmben Klára nem késik, mert tudja, milyen szorongást váltana ki vele.)

Sajnos nem lehet az a megnyugtató érzésünk, hogy a holokauszt egyszer megtörtént, tanultunk belőle, és többé nem fordulhat elő. A filmről folytatott beszélgetésben F. Várkonyi Zsuzsa a faji megkülönböztetés és az idegenellenesség pszichológiai hátteréről szólva elmondta, hogy ami a holokauszt-túlélők egyik legsúlyosabb félelmét alapozza meg, az egy társadalmi alapműködéssel függ össze: azzal, hogy a „mi” és az „ők” megkülönböztetése és szembeállítása alapvető pszichés szükségletünk. Ezt pedig bizonyos történelmi helyzetek kiélezhetik, valahányszor a többség veszélyeztetettnek érzi magát a kisebbség által. Amikor pedig az egyénnek lehetősége van elrejtőzni a nyájban, és a tetteiért nem kell egyénileg felelősséget vállalnia, a tömeg „arctalansága” a legkegyetlenebb viselkedésre is felhatalmazást ad.