"Minden gyerek báránynak születik - aztán valahol valami összetörik" - Novák Péter a felnőttek felelősségéről

Sokszor erős gesztusokat kell tenni, ha fontos üzenetet akarunk közvetíteni a gyerekeknek, mondja Novák Péter színész-énekes-zeneszerző-műsorvezető, aki hisz abban, hogy a kulturális eszköztár erre alkalmas. Megkérdeztük tőle, milyen tudást és tapasztalatot gyűjtött össze az elmúlt években a fiatalokról. Megkapta ugyanis 2019 végén a Magyar Fiatalokért Díjat.

2020.02.17 Mihalicz Csilla

Sokan sokfélét beszélnek a fiatalokhoz, akik ezeket vagy meghallják, vagy nem. Neked ez valamiért megy, így gondolhatták, akik ezt a díjat odaítélték – rajtad kívül Pál Feri atyának is. Mi állt a hivatalos indoklásban?

Mivel a laudációt a Kultúrpart csoport ügyvezetője, a legjobb barátom, Küttel Dávid tette meg, kényeztető szavakban nem volt hiány. Ez nyilván jól esett, ugyanakkor kár azon gondolkodni, hogy mikor mit miért jutalmaznak bennünk. Sokkal fontosabb, hogy magamat vizsgáljam meg időnként, hogy hol tartok, milyen úton járok. Hiszek abban, hogy leginkább a fiatalokkal, gyerekekkel való kapcsolattartás, az átadás-átvétel misztikuma teszi az embert jobbá. Örököltünk a nővéremmel pedagógusi vénát a szüleinktől, ami nálam kiütközik abban a sok gyerek-tematikájú előadásban is, amelyeket az elmúlt tíz évben színpadra állítottunk, de ennek látványos eleme a Fölszállott a páva is, amely már a harmadik gyerekévadon van túl. (Népzenei és néptáncos tehetségkutató televíziós műsor) Gondolom, ez mind összeállt valahol valakik fejében. A gyerekekkel kapcsolatosan akkora a tét és a felelősség, hogy nem az elismerések az igazi hajtórugók. Minden gyerek báránynak születik, jó képességekkel, esélyekkel, jó lelkiállapottal. Aztán valahol valami eltörik az évek során, és ez nagyrészt a mi felelősségünk.

Milyen muníciót kaptál otthonról? Két kreatív és aktív szülőd (Foltin Jolán táncművész és Novák Ferenc koreográfus – a szerk.), gondolom, sokat dolgozott, és a társadalmi feladataik mellett kevés idejük juthatott rád?

A két legfontosabb, amit kaptam tőlük: a tisztesség és a műveltség. Ami az együtt töltött időt illeti, édesapám valóban soha nem ért rá, de mindig vitt magával. Így aztán sokkal több időt töltöttem vele – és az édesanyámmal -, mint a kortársaimmal, akik az óvodában ültek. Láthattam, hogyan épít közösségeket a népzenei és néptánc kultúra a világ különböző pontjain, és gyakorol maradandó hatást. A saját gyerekeim elé is nagyjából annyi elvárást támasztok, hogy legyenek tisztességes emberek, illetve lássák, hogy a tudás megszerezhető.

És mi az, amit indirekt módon adsz át?

Nyilván a mintát, ahogy élek. Ha káosz van, akkora azt veszik át, ha rend, akkor a rendet. Ha hajlandó vagyok meleg ételt főzni, akkor azt esszük, ha szét vagyok hullva, akkor rendelünk, és akkor az van. 12 és 9 évesen már bizonyos dolgokat elutasítanak vagy bírálnak - ez szerintem jó. A kereteket tudatosan állítom föl, de a tartalmat ők töltik bele. Mondok egy példát. Azért, hogy kompenzáljam az elektronikai csodaszerszámok mágikus hatalmát, amelyeket az évek alatt kikönyörögtek maguknak, karácsonyra vettem nekik négy-négy könyvet, azzal, hogy negyedévenként tessék egyet-egyet elolvasni és beszámolni róla. A nagyobbik mindjárt el is olvasta az elsőt, és azóta is jól haladnak. Azért jó kereteket állítani, mert azon belül a gyerek már saját magát nevelheti. A szabadságnak van egy klassz része, és megvan a felelőssége is. Amikor a nagyobbik fiam négy év zongoratanulás után azt mondta, hogy abba akarja hagyni, szomorú lettem. Kérdeztem, hogy miért, és azt felelte: „azért, mert nem vagyok boldog”. Ez olyan erős és őszinte mondat volt, hogy el kellett fogadnom. Az más kérdés, hogy azóta minden nap leül a zongorához, és játszik a saját kedvére. Látta, hogy a dolog megbeszélhető, és nem egy „márpedig” jön csípőből. Ettől megnyugodott. Nem hiszek az olyan sztereotípiákban, hogy amit elkezdtél, azt fejezd be. Fontosabb, hogy a kudarcainkkal tudjunk mit kezdeni.

Jól kommunikáló gyerekek esetében néha nehéz átlátni, hogy nem a lustaság vagy a már említett infokommunikációs csábítások vannak-e az abbahagyások hátterében?

Ideg, de a kulturális érdeklődés fenntartása kaland, és ne kötelező dolog legyen. Amúgy persze ugyanolyan pánikban vagyok, mint az összes többi szülő, ha arról van szó, hova fognak iskolába járni, és mi lesz belőlük. Nem szólok bele a tanulásukba, megbeszéltük, hogy amíg nincs gond, addig a maguk urai, ha azzal jönnek haza, hogy nincs házi feladat, elhiszem nekik. Aztán amikor ez bedől, akkor nyilván muszáj jobban odatennem magam, de alapból nem csinálok kaszárnyát az otthonunkból.

A történelemben alighanem minden nemzedék úgy érezte, hogy az utódai elkorcsosultak, életképtelenek, és már rendesen lázadni sem tudnak. Te rengeteg gyerekkel fiatallal találkozol, látod a változást az Y, a Z, meg az alfa generáción?

A 89 éves apukámmal bizonyos sarokpontokban jobban egyetértünk, közelebb állunk egymáshoz, mint a fiatal kollégáimmal - ami azért elgondolkodtató. Az irgalmatlan tudományos és infokommunikációs fejlődésnek megvan a negatív tartománya, amelyben az emberi minőség exponenciálisan hull alá. Lehet, hogy a közösségi média és a hálózatban gondolkodás sok mindenhez hozzásegít minket, de az egyénből a legrosszabbat hozza elő: a legnarcisztikusabb és legegoistább nagypofájú megnyilatkozásokat. Kétségtelen, hogy kulcspozícióban vagyunk azon a téren, hogy miként változik az életformánk hatására a világ. Világos, hogy a változás az egyetlen állandó az életünkben, és muszáj szélként és vízként alkalmazkodni. De az nem változik, hogy minden gyerek érdeklődőnek születik. Az önkifejező művésszé – manapság úgy mondanám, hogy tartalomszolgáltatóvá - válás életkori sajátosság. Aztán van, aki úgy marad. A mai tizenéves korosztály ugyanúgy vágyakozik arra, hogy beszéljen magáról, hogy a kezébe vegyen egy gitárt, írjon pár rímelő sort, vagy naplót, hogy nagyon mélyen és intenzíven élje meg a barátság és a szerelem állapotait. Ha ezekről a momentumokról tudunk velük izgalmasan beszélni, akkor az interakció létrejön. Számtalanszor tapasztaltam ezt az egyik műsorom kapcsán (Üzenet a Földről – a szerk.), amelyet Weöres Sándor versei alapján állítottam össze, a fenntarthatóságról és környezeti-társadalmi állapotainkról beszélve, és a Kárpát-medence sok városában bemutattuk. Brassóban történt, hogy az egyik pedagógus odajött hozzám és azt mondta: „figyelj, mi ugyanerről beszélünk, csak neked elhiszik”. Ez a mondat mutatja a pedagógusi pálya elképesztő nehézségeit: hogy nyilván vonzóbb dolog megérkezni Budapestről villanygitárokkal, és nagy pofával üvöltözni a mikrofonba, mint matematikát meg a történelmet tanítani. De szól arról is, hogy sokszor erős gesztusokat kell tenni, és erre a kulturális eszköztár alkalmas. Én még sosem találkoztam áthidalhatatlan generációs szakadékokkal - inkább kulturális szakadékok vannak. Aztán amikor műveltségi elvárásokat támasztunk, akkor ezekre a kulturális szakadékokra elkezdenek hídfőállások épülni.

A Médiauniót tíz éve arra hoztátok létre – Geszti Péterrel és Gerendás Károllyal – hogy fontos társadalmi kérdésekben indított médiakampányok segítségével változásokat generáljatok. Úgy tűnik nekem, hogy az egyes tematikák elsődleges célpontjai a fiatalok. Ez szándékos?

Inkább az volt a szándék, hogy legyenek olyan közös témák, amelyekről lehet széles körben beszélni. A 10. évfordulót elütve nemrég volt egy találkozó a tagsággal, a kuratóriummal és a felügyelőbizottsággal, hogy beszéljünk arról, milyen őrületes személyi és egyéb változások történtek az évek alatt a saját szakterületünkön. Valamennyien szülők, nagyszülők vagyunk, akik ezt a közel egymilliárdnyi hirdetési felületet behoztuk, ezért nyilván megdobban a szívünk egy-egy olyan téma kapcsán, mint a függőségek, az internet veszélyei, vagy az olvasás illetve tavaly a pedagógusok tiszteletének elősegítése. A Médiaunióhoz lehet pályázni is témákkal, és mivel a kuratóriumban sokféle ember van, akik amúgy az élet különböző területein higgadt és konzekvens döntéseket hoznak, itt egyszer csak elkezdenek szívből kommunikálni és egymást meggyőzni. A fiatal generációkkal kapcsolatos felelősségérzetünk miatt lehetett például a környezetvédelmi tematika is erős.

A fenntarthatóság lassan a leginkább elkoptatott téma lesz, miután konkrétumokban nehéz beszélni. Épp az nincs megfogalmazva, hogy mit akarunk fenntartani. Sokan úgy értelmezik, hogy azt, ami most van, míg mások szerint a legtöbb problémának épp a fogyasztói társadalom az alapja. Nem esik azonban szó a szükséges minimumról, hogy melyek a civilizációnk alapjai, amelyeket igenis jó lenne megőrizni. Sok más területre is igaz, hogy nem megyünk vissza az alapokig, csak a felszínt piszkálgatjuk. Tapasztalod ezt te is?

A fenntartható fejlődés a 80-as évek közepén hangzott el először az ENSZ-ben, aztán leginkább az üzleti, gazdasági harmonizáció szinonimájává lett. Az a legnagyobb gond vele, hogy nincs tekintettel a kulturális különbségekre, sem az alapfeszültségre: a vagyonok egyenlőtlen elosztására. Az a hajó már elment, hogy fenntartható legyen a fejlődés. Nem is a fejlődést, inkább a növekedést szokták ez alatt érteni - a hétköznapokban pedig a felhalmozással azonosítják. Én viszont a visszalapozásnak vagyok a híve, a munkáimban is. Mint amikor a könyvben újraolvasunk harminc oldalt, mert nem állt össze. Vissza lehet térni akár az ősforráshoz is. Különösen, ha valamit fontosnak tartunk, de már nem hiszünk benne. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember visszatekintsen. Sokszor attól félünk, a gyengeség jele volna bevallani, hogy eltévedtünk, és nem tudjuk, hogyan tovább. A fenntarthatóságról talán azt kellene megfogalmazni, hogy a növekedés helyett az egészséges életmód feltételrendszerét volna jó megőrizni.

Hogyan épül fel a Médiaunió egy-egy kampánya?

Beérkeznek a civil szervezetektől az ajánlatok, témajavaslatok, ezekből a szakmai kuratórium kiválaszt egyet, majd szakmai egyeztetést folytatunk arról, hogy mi hogyan kommunikálható. Miután konszenzusra jutottunk, keresünk egy médiaügynökséget, amely ingyen megcsinálja. Nem kis munka meggyőzni a médiumokat, hogy adott esetben valami nem annyira derűs téma is megjelenhessen. A Médiaunió egyébként épp azért tűnik úgy, hogy fundamentális dolgokkal foglalkozik, mert az alapok kezdenek szétrohadni. Az általános közéleti viszonyok közt már nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Megváltoztak a fogalmak jelentései, némelyiket kisajátították, másokat kiradíroztak. Az emberek már nem azt látják, amit látnak, és nem azt hallják, amit hallanak, hanem amit hallani és látni akarnak. Úgyhogy én hátraléptem egyet, és igyekszem az imában megfogalmazott gondolatot követni: „legyen meg a te akaratod!” A nemcselekvés tűnik a leghatékonyabbnak, és a hit abban, hogy miként a történelemben annyiszor, mégiscsak a jó kerekedik majd fölül.

A nemcselekvés méltó párja a nembeszélés volna, holott neked az egész életed a kommunikációról szól, nem?

Ha a globális cselekvésben nem is, az átlátható közösségekben hiszek: egy osztályban, egy településben, abban, hogy a választott vezetők meggyőzhetik az embereket egy-egy helyi probléma megoldásáról. A fő probléma az, hogy a legtöbben nem bíznak már abban, hogy valamit lehet tisztességesen csinálni, és ez felrúgja a társadalomban létező morális szabályokat.

A fiatalok kitettsége a legnyomasztóbb – vegyük akár lapunk alaptémáját, a függőségeket. Neked például volt, van függőséged?

Nekem csak függőségeim vannak. Az élet természetes rendje, hogy megszállottá tesz minket valami, vagy valaminek az üldözése. Magában az élet mérhetetlen unalmas lenne. A lét mindennapos kihívásaira válaszokat kell adni, és az már előkészíti a terepet ahhoz, hogy függőségi helyzetbe kerüljünk. A sajátjaim tekintetében viszonylag tiszta a lelkiismeretem: ami igazán káros volt, az kikopott az életemből, mert a testem reagált. Sokat számított a családi háttér is: ami már átcsúszott ebbe a kategóriába, mindjárt a szüleimet, az értékrendemet juttatta eszembe, és bizonyos határon a túl a hazudozás már nem ment. Letenni dolgokat sosem esett nehezemre. Például amikor az orvosom szólt, hogy a cigarettával gondjaim lesznek, többé nem gyújtottam rá. Az alkoholfogyasztásban is bármikor tudok szünetet tartani. A függőségek tekintetében nem a szerek az érdekesek, hanem az okok. Szerhasználati zavarokba a rossz, kilátástalan, igazságtalan állapotok taszítják az embereket. Óriási különbség a mi generációnkat és a mostani fiatalokat fenyegető veszélyek között, hogy ma jóval szélesebb a lehetőségek tárháza. Nekünk még egy füves cigiért Varsóig kellett menni. Míg most már azon nem is érdemes aggódni, hogy bevesznek-e valamit a gyerekek, inkább azon, hogy mit vesznek be.

Amikor azt mondod, hogy bármikor le tudsz tenni valamit, ami kárt okoz benned, a mögött az ijedség van, hogy meg fogsz halni, vagy a racionális belátás?

Az ijedtség. Nem ismerek fantasztikusabb dolgot, mint hogy mindennap föl lehet kelni. Nem felejtettem el gyermekien rácsodálkozni a világ legapróbb csodáira, és ezt nem kockáztatom semmiért.

Az infarktusod óta?

Nem volt infarktusom. Szívritmus-zavarom volt, amit műtéttel oldottak meg és nem gyógyszerekkel. Ezen a téren is szükség volt visszalapozásra. Jobban figyelek az egészségemre: eljárok szűrésekre, beveszem a gyógyszereket. Térey János halála úgy vágott pofán, hogy azt hittem, rám szakad a tető. Visszatérve a függőségekhez: nem kisebbíteni szeretném a betegség-faktor jelentőségét, azt is tudom, mennyire nagy szerepe van a rehabilitációnak és a felvilágosításnak, de a probléma filozófiai mélységéig nem szoktunk lemenni. Addig, mint Kosztolányi, amikor azt írja: „Úgy hívják: élet. Értelme nincs.” Az emberiséggel egyidős a törekvés, hogy tönkre tegye a templomot, amibe született. Mert elviselhetetlen a tudat, hogy az életnek egyszer csak vége van. Fogalmam sincs, mit mondjak majd ezekről a gyerekeimnek, ha úgy hozza az élet, hogy valamibe belekeverednek. Az olvasóitoknak sem tudok tippeket adni, hogyan lehet a veszélyeket elkerülni. Hiába várjuk, hogy majd a társadalom megoldja ezeket a problémákat, hiszen nincsenek receptek. Végső esetben abban lehet hinni, hogy – miként a Talmudban áll -, ha már egy embert megmentettél, akkor a világot is megmentetted.

Komolyan mondod, hogy a gyerekeink a legerősebb kötődés mellett is elkallódhatnak?

A figyelem sokat számít. Jó esetben a srácaink 18 éves korukig velünk vannak, és lehet olvasni a jelekből. Nem értem, amikor elkeseredett szülők széttárják a karjukat, és azt mondják: „nem vettem észre”. Ha nem vetted észre, akkor magadat se látod. Én úgy élek, hogy a gyerekek szempontjai mindent visznek. Nincs az a munka, ami fontosabb volna. Évek óta nem vállalok nyári melót, leharmadoltam a bevételeimet. Pontosan tudom, hogy néhány év múlva már a saját útjukat fogják járni. Az elmúlt évek benne vannak a fejemben, napról napra. Nem kaptam ugyan ez idő alatt Oscar-díjat, nem lettem miniszterelnök, viszont gyönyörű munkákat és nagy pillanatokat éltem meg. De ezekhez képest az, hogy két gyerek fejlődésében jelen tudok lenni, az maga a csoda. Most leszek 50 éves, és tudom, ha esetleg vannak még világraszóló ambícióim, akkor azok tudnak várni öt-hat évet. Épp a sorsdöntő pillanatokat, éveket éljük, most kezdenek az apjuk felé fordulni, ez a legjobb része az egésznek. Ki nem hagynám.