„Ne egy világkép tartson össze minket, hanem az, hogy mindnyájunknak tükörre és esélyre van szükségünk!”

Bár manapság talán még az időjárás-jelentés a legmegbízhatóbb információ, ne adjuk föl, hogy kapaszkodókat találhatunk a világban, anélkül, hogy ezeket pótszerekkel helyettesítenénk. Jó, ha a kereséshez társakat, közösséget is tudunk találni, de egyedül is elindulhatunk. Cserbik János lelkész szerint a megoldások egyszerűek, fájdalom- és mellékhatás-mentesek. A lelkésszel „szenvedélyes” dolgainkról beszélgettünk.

2020.03.09 Mihalicz Csilla

Ha jól számolom, 18 éves lehetett, amikor megkeresztelkedett, ez azt jelenti, hogy nem is kapott vallásos nevelést?

Dehogynem. Édesapám rendőr volt, és beleszületett egy történelmi egyházhoz tartozó nem hívő családba, tehát a maga nem meggyőződéses módján kommunista volt. Édesanyám viszont gyakorló hívőként heti rendszerességgel jár templomba.

Köztük nem voltak világnézeti viták?

Érdekes módon nem. Édesapám elfogadta, hogy én anyukámmal eljárok a gyülekezetbe. Édesanyám nem erőltette a hitet, de azért formálta édesapámat. Apukám tipikus magyar családapa volt, aki délután 5-6 körül hazaért a munkából két üveg Kőbányai világossal, egy csomag szotyival, meg egy Esti Hírlappal. Elolvasta az újságot, aztán tévézés közben szotyizott egyet. A tévében mindig azt a csatornát nézte, ahol éppen sport ment, mindegy, hogy vitorlázás, boksz vagy foci. Évente kétszer berúgott, de legfeljebb jókedvű lett tőle, és a saját lábán jött haza. Addig ivott, ameddig ez még teljesíthető volt. A mértéktartás része volt a családi konszenzusnak - édesanyám ilyenformán gyakorolt hatást édesapám lelkiismereti szabadságára.

A gyereknevelés az édesanyja dolga volt?

Igen, bár apukám nagyon erős és biztonságot adó apai szeretettel vett körül bennünket a két testvéremmel, még ha ezt nehezen tudta is kifejezni. A kettős nevelés terhet sosem jelentett, mert azt láttam, hogy ők megegyeznek. Ha édesapám elismerően akart szólni, amikor nagy ritkán eljött velünk a gyülekezetbe, egy-egy jó prédikátorra  azt mondta: „olyan hatásos, mint Hitler”. Ez bántó szándék nélkül mondta, és úgy értette, hogy az illető megragadta a hallgatóságot. Felnőttként nyilván kicsit másképp gondolok a szüleimre, jobban látom a küzdelmeiket az elfojtásaikat, a kríziseket. A legfontosabb örökségem ebből az időből az, hogy mindig lehet továbbmenni és együtt megoldást találni.

Gondolom, inkább az édesanyjával tudott azonosulni…

Édesapámmal is tudtam, 13 éves koromig, míg meg nem halt. Megvédett, focizott velem, együtt tévéztünk, szotyiztunk. Nem hallottam őt soha kiabálni, veszekedni. Legfeljebb akkor, amikor kinézett az ablakon, és azt látta, hogy gyepáljuk egymást a gyerekekkel, és én vagyok alul. Akkor kiüvöltött, hogy „mocskos kölyök szállj le a fiamról, mert letépem a füledet !” Ez nekem nagyon imponált, úgy gondoltam, hogy ilyen apja nem mindenkinek van. Másfelől persze szégyelltem, hogy még mindig az apám véd meg. Aztán láttam őt egy súlyos betegséggel küzdeni és alulmaradni, és a keresztény hitem segített abban, hogy el tudjam fogadni, ami történik. Hittem, hogy van egy szerető Isten, aki megszervezi, hogy majd találkozzunk, és aki minden embert úgy állít majd maga elé, hogy nem azt keresi, kibe hol kössön bele. Lehet valaki rendőr és ateista, a teremtő Isten akkor is szereti.

Milyen felekezethez tartozik?

A Hetednapi Adventista Egyházhoz. A gyülekezetben találtam férfi példaképeket is. Öt iskolanap után szombaton ünneplőben még lehúzni egy napot úgy, hogy szent énekeket énekelünk - ez nem gyerekszabású dolog. De egészen más kontextusba került attól, hogy voltak apukák, akik utána azt mondták: „vége az istentiszteletnek, irány az erdő!”. Mentünk a Tündér-sziklához, a Jánoshegyi kilátóhoz. Úgyhogy én gyerekfejjel úgy képzeltem, hogy az Isten a nyugalomnapon, ha gyerekek lennének a közelében, biztos ezt csinálná.

Tehát nem is az anyai példa volt a legerősebb?

De igen, az is. Édesanyám sokat imádkozott, és sose értettem, hogy ha olyan hosszan teszi, mintha már elmondta volna a Himnuszt meg a Szózatot is, akkor mit tud még mindig mondani? Kérdeztem is tőle, amire azt felelte: három gyermekem van, mire mindent elmondok, és még a kérdéseimet is fölteszem, az sok idő. Úgyhogy lassan példakép lett belőle is. Láttam, hogy az Istennel való kapcsolat nála nem formális, hanem komoly része a mindennapi életének a saját szavakkal való imádság.

Ez vezette Önt a lelkészi hivatáshoz?

Programozói szakközépiskolába jártam, és nagyon érdekesnek találtam, de végül nem akartam programozó lenni, mert az emberek érdekeltek. Tanítóképzőbe jelentkeztem, de aztán előbb a teológiát végeztem el.. Majd Nógrád megyébe kerültem gyakorló lelkésznek. Letettek, hátamon egy hátizsákkal, se szolgálati autó, se szolgálati lakás, elkezdtem látogatni a híveket, egyik nap az egyik maminál laktam, másik nap a másiknál, ha úton voltam sokszor kiflit ettem tejföllel. Sokat gondolkodtam, hogy mit is mondjak, amikor bekopogok 60-70 éves emberekhez, akiknek az unokájuk lehetnék, azon kívül, hogy én vagyok a lelkész? Fiatalon még nem tudja, aki ilyen hivatást választ, hogy ez mivel jár.

Olvastam a bemutatkozásában, hogy sokat munkálkodott elesett emberekért, vakokért, hajléktalanokért, szenvedélybetegekért. Hogyan alakult ez így?

A teológiai tanulmányaim végén, 1995-ben kimentem Angliába dolgozni négy hónapra nyelvet tanulni.. Egy önkénteseket foglalkoztató intézménybe kerültem, ahol vakok és gyengén látók laktak a közép-angliai Leicester mellett egy ódon kastélyszerű házban. Kertészként dolgoztam, heti 10 fontért és teljes ellátásért. Közelállónak éreztem magamhoz őket, hiszen egy gyerekkori autóbaleset következtében az egyik szememre elveszítettem a látásomat. Édesapám is emiatt a baleset miatt halt meg, mégsem mondanám, hogy ez a trauma teljesen haszontalan volt.

Mit ért ez alatt?

Az újrakezdés tanulságait. Meg kellett tapasztalnom Például, hogy milyen visszamenni az iskolába bandzsán. Egy teljesen új élet várt rám. Amikor hazamentem a kórházból: mindegyik családtagom különböző kórházakban feküdt, intenzív osztályon, az egyik tüdőembóliával, a másikat halálközeli állapotból hozták vissza. Ma is látom a függönyt, az ágyat, amikor újra beléptem a lakásunkba, és megértettem, hogy mostantól egy másik élet kezdődik. Borzasztó erős határ volt. Aztán jött öt év csibészkedés. Meg akartam mutatni, hogy ki vagyok, és butaságokba, csínyekbe keveredtem.

Nocsak. Például?

1990 körül, amikor az orosz hadsereg kivonult Magyarországról, a barátaimmal bemásztunk egy őrzött laktanyába, gázsprével felszerelve, de a biztonsági őrök észrevettek minket. Megúsztuk, még az iskolából se csaptak ki minket.

Hogyhogy? Egyébként mi volt a cél?

Unatkoztunk. Azért nem lett belőle gond, mert nagyon bűnbánóak voltunk, és látszott, hogy fogalmunk sincs az életről. Nagyon befenyítettek minket, felvették az adatainkat és azt mondták, ha még egyszer bárhol összetalálkoznak velünk, abból nagy gond lesz. Én akkor nemcsak azt kívántam, hogy ezt megússzam, de azt is, hogy minél kevesebb ilyen legyen az életemben. Éreztem, hogy van bennem valamiféle bevállalós kíváncsiság, és ennek megfékezéséhez én már kevés vagyok. Azt mondtam magamban: „édes jó Istenem, ha nekem ilyen komoly leckéket is megengedsz, és ilyen nehezen tanulok, akkor tényleg a te szereteted, türelmed, bölcsességed kell. Állíts egy olyan pályára, hogy normális ember legyen belőlem!” – ez lett a keresztségi fogadalmam. Így jutottam el oda, hogy a mennyei Atyára bízzam magam, apám helyett, hogy vigyázzon rám.

Angliában már elkezdte a szolgálatot, vagy csak kertész volt – és megfigyelő?

Kertész voltam, de mivel érdekelt ez a világ, önkéntesként sokat tapasztaltam. A nyári hónapokban jöttek a világ minden pontjáról vakok, hogy jól érezzék magukat együtt, így nagyon sokféle sorssal találkoztam. Többször is át kellett gondolnom, mit is jelent a szolgálat. Aztán hazajöttem, és megtalált egy feladat. A Fekete Doboz 1996-ban készített egy kisfilmet a magyarországi hajléktalanságról, amit levetített az egyik német közszolgálati csatorna. Ennek hatására egy németországi hölgy megkereste a budapesti közösségünket, hogy ad 500 ezer forintot arra, hogy segítsük télen a hajléktalanokat. Ez akkoriban volt, amikor tömegesen kerültek a munkásszállókról utcára emberek Budapesten. Utolsó éves voltam a teológián, és az egyik tanárunk rábízta a feladat kidolgozását egy tapasztalt társamra, aki viszont elutazott, és azt mondta, addig is gondolkodhatnék ezen. Én akkoriban ifjúsági munkával foglalkoztam, és megkérdeztem azt a 80-100 fős csoportot, akikkel sok közös programot csináltunk, mit gondolnak, hogyan lehetne ezt a pénzt a legjobban elkölteni? Valaki felvetette, hogy csináljunk teajáratot, és ez megtetszett nekünk. Onnantól minden évben novembertől márciusig „utcáztunk”: 4 órától főztük a teát, kentük a szendvicseket, és 6 után mentünk az utcára, este 10-11-ig. Újpesten volt egy megállónk, aztán a Deák térnél, a Blahán, Újpalotán. Etettük és itattuk a hajléktalanokat, szereztünk nekik vitaminokat, és beszélgettünk velük. Testközelből látni az emberi sorsokat, nyomorúságot, heti hat napban, nagyon megterhelő volt, ugyanakkor óriási élmény és tapasztalat. Valamint sokat tanultam logisztikáról és szervezésről is. Összegyűjtöttük a pénzt kis buszra, ráragasztottunk egy száguldó teáskanna matricát, és lassan az egész város ismerte a teajáratunkat, sőt, kivívtuk a szakmai szervezetek elismerését is. Nyertünk pályázati pénzt, a következő évben már lett státuszunk, 2001-ben pedig alapítottunk egy intézményt Pesterzsébeten. Az önkormányzattól kaptunk ingatlant, felújítottuk, és létrehoztunk közösen egy nappali ellátót, utcai gondozó szolgálattal, lett egy éves működési támogatásunk is. A mai napig működik az intézmény - én már kiszálltam belőle. Tanulságos volt megtapasztalni azt is, hogyan lehet elengedni valamit, aminek az irányításában az első csavartól az utolsóig közreműködtél, és milyen szép, hogy nélküled is működik. Nos, így csöppentem bele akkor a „szenvedélyes” dolgokba. A hajléktalanoknál központi kérdés a szer - elsősorban a gyógyszer, de minden egyéb is. Ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem tudom, hogyan lennék ma lelkész.

  12 kép

Forrás: Cserbik János

Cserbik János

Hogy lehetett mindebből töltődni, kiégés helyett, a sok nyomorúság és reménytelen helyzet láttán?

Az biztos, hogy könnyű átesni a ló túloldalára, ha nem húzzuk meg a határokat. Nem egy nagyszerű munkatársamat veszítettem el emiatt. Rá kellett jönnöm arra, hogy a napi 150 fős sor kezelése a Blahán, sokszor kisebb probléma, mint a benne résztvevő munkatársakért való felelősségvállalás.

A „szenvedélyes” dolgokról mit tanult?

Munkatársammal, Horváth Gáborral - aki ma a nágocsi rehabilitációs intézmény (http://remenyseg.hu/rehabilitacio/) vezetője, ahol főleg szer- és játékfüggéssel foglalkoznak -, kitaláltuk, hogy csinálunk egy „szenvedélyes hetet”. Az önkormányzat komolyan mögénk állt, meghirdette, nagyrészt finanszírozta is, két egymást követő évben. A végén nagy koncert volt a főtéren, megadták a módját. De láttuk, hogy csak az olyan rendezvények működtek, ahol el lehetett bújni a tömegben. A szélesebb társadalmi rétegeket nem tudtuk megszólítani. Aki egy ilyen rendezvényre eljön, úgy érzi, a szenvedélybetegség bélyegét ragasztja magára. Pedig nagyon jó volt a szakmai program: workshop-okat, előadásokat, filmklubokat szerveztünk egy héten át az összes oktatási intézményben, bevonva civil szervezeteket is. A nagyon érintett felső tagozatos gyerekek eljöttek, tehát a „magvetés” megtörtént, még akkor is, ha nem láttuk a folytatást. Azért valamit megpiszkáltunk. Két év után mégis lefújtuk a programot, mert óriási munkát igényelt, és ahhoz képest kicsi volt a hozadéka.

Talán nem is a megbélyegzéstől való félelem, hanem a probléma felismerése hiányzik a többségből, nem gondolja? Sokan még akkor is úgy érzik, hogy urai a helyzetnek, amikor már rég nem. Érdemes az embereket megszólítani ebben a stádiumban? Vagy jobb megvárni, hogy maguktól jelentkezzenek?

Van, akinél a pozitív motiváció működik, másnál meg a szembesülés. Nekem könnyű, mert én szélsőséges eset vagyok a teljes absztinenciámmal, de…

Semmilyen függősége sincs?

Dehogy nincs! Csak nem szertől függök. Bár a mogyorós csokival már ennek is a határán mozgokJ.

Mit ért pozitív motiváción?

Azt, hogy legyen egy cél, amiért el akarja valaki engedni a függőséget. A szociális gondozásban azzal tudunk segíteni, hogy támogatjuk a felépülő ember személyes kapcsolatait, hogy a gyerekének a szemébe tudjon nézni, amikor találkozik vele. Ez egy igazi pozitív motiváció. Beszélgetünk arról, hogy milyen lenne, ha rendbe jönne a kapcsolatuk, ha újra megölelnék egymást. Persze ezt a célt csak úgy lehet kitűzni, ha van realitása. Csak olyan cél lehet pozitív motiváció, amely az önértékelést állítja helyre, amiben megfizethetetlen, nem materiális értéket kap az illető. Van, aki az őszinte szembesülés után összeroppan, majd talpra tud állni. Erre van a Bibliában Pál apostolnak egy nagyon szép kifejezése: „a megtérésre (=visszafordulásra) szomorodni meg”. A tükörbe nézés szomorúsága a barátunk lehet, ha nem megijedünk tőle, hanem azt mondjuk: „nem akarok ilyen maradni”! Ha mellé felajánlja valaki a lehetőséget a változásra, akkor a tükör a szövetségesünk lesz. A szembesülés után kell a kapaszkodó és a pozitív motiváció, de szembesülés nélkül a pozitív motiváció is nagyobb eséllyel vezethet visszaeséshez. Tehát mégiscsak kell a betegségtudat is, azonban sok mindentől függ, hogy kinek melyik állapotában éppen mi lehet felemelő, a pozitív motiváció vagy a szembesülés. Veszélyes lehet, ha gondozóként manipulatív módon használjuk ezeket az eszközöket: hitegetjük valami elérhetetlen dologgal, hogy motiváljuk, vagy amikor egyébként is rossz passzban van, akkor még nyomunk rajta egyet. Egyébként is, már a testbeszédből leveszik az igazságot. Abban, hogy mennyire engedhetem őt közel, vagy én mennyire kerülhetek közel hozzá, vékony határterületen mozgunk. Néha át is lépjük. De a segítő, aki folyamatosan átlépked a határokon, maga is függő lesz, és ezeknek az embereknek a játszmái rá is átragadnak. Folyamatosan a határon kell mozognunk, egyik kezünkben tükörrel, a másikban egy rend tiszta ruhával - az újrakezdés reményével -, és azt érzékeltetni: ne várd el, hogy azt mondjam, ami nem igaz, de ne gondold, hogy ha az igazságot mondom, akkor nem a remény és az esély oldaláról nézem a dolgaidat.

Egyházi emberként a térítés szándéka mindig jelen van?

A valláshoz térítés szándéka nem szabad, hogy jelen legyen, hiszen kiszolgáltatott emberekkel dolgozunk. Nálunk nem követelmény, hogy olyasmit mutassanak, ami nem szívből jön. Nem akarjuk őket kétszínűségre kényszeríteni. Sokszor érzem, hogy mivel tudják, hogy hívő ember vagyok, lehet azt játszmaként használni, hogy a hitről szívesen beszélgetek. Persze nem akarom őket sem leleplezni, sem megszégyeníteni, ezért válaszolok. Az már az érdeklődés intenzitásából kiderül, hogy tényleg érdekli-e őt ez a téma. Arra azonban vigyáznunk kell, hogy ne keltsünk újabb csalódásokat, és ne építsünk ki újabb függelmi rendszereket, csak azért, mert ránk szorulnak.

A mogyoróscsoki-függőséggel hogy áll?

Már elég jól. De bármikor újra előtörhet. Érdekes, hogy a társadalmi jólétünk közepette milyen nyavalyás és nyomorult küzdelmeink vannak. Nem akarok puszta rossz szokásokat rögtön függőségnek nevezni, de nyilván az, ahogyan az ember, miután már a francia krémesről is leszokott, és a meccsnézést is kordában tartja, azért újra és újra keres stabil materiális fogódzókat magának. Ezek mind olyan pótlékok, amelyekkel a végső kérdések megválaszolását akarjuk helyettesíteni. Dosztojevszkij azt írja: „Az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy éljünk, hanem, hogy miért éljünk. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy ezen a földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül.” A mai világ a kenyérrel körülrakott ember nyomorúságáról szól. Annak az embernek a függőségéről beszélek, aki a Mercedesében ül, és azt hiszi, hogy egészséges. De vajon észre meri-e venni magán, hogy a kapcsolataiban vannak társfüggő képletek? Tudja-e, hogy a képernyőhöz való kapcsolódása, vagy a különböző chat szobákban való állandó jelenléte, érzelmi pótlék? Hogy az probléma, ha folyton lesi, hányan reagáltak rá a közösségi oldalon? Soha ilyen bizonytalanok nem voltunk abban, hogy mit hoz a holnap. A túlinformáltság társadalmában csak azt tudjuk, hogy az információ nem megbízható. Régen legalább azt tudtuk, hogy ki miért és hogyan akar minket manipulálni, ma már ebben sem lehetünk biztosak.

És hogy elképzelhetetlenül távoli dolgok is hatással vannak a hétköznapjainkra…

Globális hálózatok részei vagyunk, és ha valahol a pókhálóba belerepül egy légy, megrezzen az egész, úgy összekötöttük magunkat egymással. Ebben a helyzetben a függőségek egyre inkább eluralják az életet: szerekben, viselkedésekben, nem szimmetrikus kapcsolódási formákban találunk fogódzókat, amelyek még kiszolgáltatottabbakká tesznek minket. Úgyhogy amikor rászólok a kamasz fiamra, hogy most már igazán kikapcsolhatná a gépet, akkor eszembe jut, hogy hiszen én is megnéztem még este a BL-döntőt, ahelyett, hogy a feleségemmel beszélgettem volna.

Borzasztó képet festünk itt együtt a világról, de azért valójában eléggé szabadok vagyunk ahhoz, hogy ne kelljen a pókhálóban vergődnünk, nem? Tud valami előremutatót is mondani?

Hogyne. Ráadásul a megoldások egyszerűek, ingyenesek és mellékhatások nélküliekés az olyan természetes dolgokban vanak, mint az emberi kapcsolatok, a fizikai, szellemi, lelki létezésünkre való odafigyelés. Nagy jövőt és lehetőséget látok az önsegítő csoportokban, legszívesebben a gyülekezeti közösségemet is ebbe az irányba terelném. Ne egy puszta világkép tartson össze minket, hanem az, hogy mindnyájunknak tükörre és tiszta ruhára van szükségünk! Ne „elvtársai” legyünk egymásnak, hiszen nem az elméleti, vallási, eszmei dolgok az Isten adományai, hanem az, hogy velünk akar valamit kezdeni. Ahogy az anonim alkoholisták mondják: rájöttünk, hogy egy felső hatalom segítségére van szükségünk – és ezt kimondják és megerősítik folyamatosan. Merjük magunkat biztonságban érezni, és nem folyton szégyenkezni! Az a jó közeg, amelyben lehetsz küzdő ember. Kamasz koromban gyakran voltak vitáim az édesanyámmal, és reggelente, amikor elmentünk otthonról, a konyhaasztalon hagytunk egymásnak üzeneteket. Egy levelét el is raktam, annyira megfogott. Akkoriban komoly érzelmi játszmák voltak köztünk, és valamiért éppen ő kért elnézést tőlem, és a végén úgy írta alá: Édesanyád, küzdő ember. Mi lenne, ha mindannyian küzdő emberként kapcsolódnánk egymáshoz? Akkor nem az volna a kérdés, hogy nekem a BL-meccsek, neked az alkohol, neki a pornó oldalak, hanem az, hogy Isten arra akar minket megtanítani, hogy bár mind csupa folt, csupa seb vagyunk, de mindnyájunknak jut esély, szeretet, remény és bizalom. Vallással vagy anélkül, ezek biztosítják az ember egyéni fejlődését. Csak az kell, hogy találjon hozzá társakat, csoportot. Kálvin János azt mondta, hogy az emberi szív egy nagy bálványgyár - mindenből tudunk Istent csinálni, ami után futunk, amitől függünk. Helyette tanuljunk meg olyan egyszerű dolgokat, amilyen a pihenés és az aktivitás fontossága, rendje. A jó alvás nagyon fontos - adjuk meg a módját, és ne helyettesítsük munkával! A szakirodalom szerint a munkaholista ember gyerekei ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint a súlyos szerfüggőé.

Gondolom, egyikük gyerekeire sem irányul figyelem…

Se figyelem, se szeretetet, és nincs minta, se valódi kommunikáció sem. Voltam egyszer nemzetközi életmód konferencián két amerikai kutató előadásán, akik a családi étkezések szerepéről beszéltek. Azt mutatták be, milyen hatással vannak az egyén személyiség-fejlődésére a rendszeres közös családi étkezések. Azt állapították meg, hogy ha már hetente 4-5 alkalommal vannak olyan közös étkezések, amelyekre nem visznek be kütyüket, és ezek időtartama fél-egy óra között van, valamint az előkészítés és a befejezés is közös tevékenységhez kötődik, szignifikánsan kimutatható egy ilyen háttér megtartó ereje. Hasonlóképpen szükséges, hogy hetente 2-3 alkalommal iktassunk be legalább 45 perces mozgást. Fontos még a zene is, méghozzá az, amit magunk csinálunk. Mindenki tud énekelni - nem baj, ha hamis. Pszichológiai tény, hogy aki énekel, az nem fél. (Palya Bea interjú: https://hogyanmondjamelneked.hu/egymasra-hangolodas/2017/05/30/amikor-enekelunk-nem-tudunk-felni-palya-bea-interju) Ezért masíroztatják a katonákat is énekelve. Mi szoktunk úgy énekelni otthon, hogy egy dallamra szöveget mondva elénekeljük az elmúlt hetünket. Nyilván nem fog rímelni, de legalább végiggondoljuk, mi történt velünk. Így szoktuk a hetet zárni pénteken napnyugtakor, és elkezdeni a szombatot.

Erre még hajlandók a kamasz gyerekei?

Ha nekem van a fiamra olyan időm, amikor nem az van, amit én akarok, akkor neki is lesz türelme olyasmit csinálni, amit viszont én szeretnék. A feleségem tanácsára tartunk apa-fia napokat is, amikor együtt csavargunk, nyáron elmegyünk a hegyekbe, kocsiban alszunk, túrázunk. A kamaszodás persze idegesítő tud lenni. Áldott jó gyerek a fiam, de néha felborul minden. Viszont, ha látja, hogy én is engedek a muszájból, akkor tudunk partneri kapcsolatba kerülni.

A társfüggőséget a legnehezebb felismerni, hiszen minden szerető kapcsolatban vannak problémák. Miből lehet látni, hogy valami kórosan működik?

A társfüggőség talán tényleg belénk kódolt, még ha egy-egy életszakaszban nem is érint bennünket. Érdemes átgondolni azokat a sérüléseket, amelyek esetleg magyarázzák, hogy miért nem tudok egyenrangú fél lenni a kapcsolatomban. Ugyanis ez az alapvető probléma, hogy akár segítőként, akár más módon, de alárendelődöm. Jó lenne célul kitűzni, hogy már amikor belépek egy térbe, és próbálom magam elhelyezni a jelen levők közt, akkor ezt kellő nyitottsággal, bátorsággal és öntudattal tegyem. Mi van, ha célként azt fogalmazom meg, hogy mindenkivel egy szinten szeretném érezni magam? Miért lenne ő jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb nálam? Hogyan tudok a másiknak örömet szerezni vagy segíteni, anélkül, hogy feladnám önmagamat? Nem könnyű ezt a gondolkodást kialakítani, gyakran egyszerűbb összeütni a bokám és kiszolgálni a másikat, vagy elkezdeni egy társaságban poénkodni. De mi történik, ha nem szolgálom ki, és nem hagyom, hogy az értékítélete megnyomjon, és attól rosszul érezzem magam? Egy szerfüggő mellett társfüggő lesz az őt támogató fél, de ez minden élethelyzetre igaz lehet.

Azt hiszem, ezek az egyszerű és mellékhatások nélküli megoldások nem is olyan egyszerűek. Sőt, nagyon is fáradságosak.

Mondok egy még egyszerűbbet: én az imádság nem vallásos formáját is ide sorolom. Tehát nem azt, amellyel egy teológiai istenképhez fordulunk, hanem, amit egy bizalmas lény megért, ha elmondom neki. „Ruha sara kimosással, lélek sara kimondással tisztul”, egy keleti mondás szerint. A profán ima olyan önkifejezési lehetőség, amely komoly megkönnyebbülést hozhat. Nincs káros mellékhatása, ha elképzelünk egy feltétel nélkül szerető Lényt magunknak. Például arra is jó, hogy segít megbocsátani magunknak, és gyógyulni, egy esetleges visszaesés után. Az ugyanis borzasztóan fájdalmas. Pedig el kell fogadnunk, hogy vannak mély gyökérzetű rosszaságok az életünkben, és vannak felszínesek. Van, amire egyszer rádöbben az ember, elsírja magát, és többé nem fogja csinálni. Vannak azonban olyan területek, amelyeket ki kell ásni, mert ha csak letépem a gyomot, és a földfelszín alatt bent maradnak a gyökerek, száz helyen fog újra előjönni. Van, aminek időt kell adni, és azt mondani: most még nem olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni, de dolgozom magamon, önmarcangolás nélkül, kapaszkodom abba, hogy elfogadnak, biztonságban vagyok, szeretnek. Ilyen szempontból is nagyon fontos lehet egy segítő csoport.

De az ember vagy tud hinni, mondjuk a teremtéstörténetben, vagy nem tud. Nem lehet erőltetni.

Hát igen, de hit nélkül nem marad az ember számára más alternatív képzet, mint az, hogy egyesek alulmaradnak, mások győzedelmeskednek ebben a világban. Mit tudunk mondani a gyerekeinknek? Azt, hogy ha nem a klímaváltozásba, akkor majd másba egyszer úgyis belepusztulunk, legfeljebb ne a te életedben következzen be, fiam, és már az utódaid se legyenek itt a Földön. Annyira nihilista egy Lény nélküli világegyetem, annyira üres! A bábu, ami Elon Musk világűrbe kilőtt sportautóját vezeti szemléletesen kifejezi a mai embert, aki a mérhetetlen tudásánál fogva ki tud jutni a világegyetembe, de nem tudja, hová tart és miért, és egy idő után, mikor kikerült a kamerák sugarából, már mindegy minden. Ezért tapad ennyire a fiatalság a kütyükhöz, mert muszáj kitalálnia a virtuális világot, amelyben látszólag újra definiálhatja magát, a helyett a világ helyett, amely kiment a lába alól. A gyengítő körülmények mindnyájunkat utolérnek. Ezért is éreztem úgy, amikor hajléktalan emberekkel foglalkoztam, hogy ők én vagyok. Amikor készítettem velük mélyinterjúkat, és végighallgattam, hogy milyen életük volt, akkor azt kellett mondanom, hogy ha én ilyen előzmények után csak alkesz lennék, akkor összetehetném a két kezem. Nekem is megvannak a küzdelmeim a magam függőségeivel, pedig társadalmilag jól szituáltnak nevezhető családból származom. De ezeket Istennel meg tudom beszélni. Sokat vitatkozunk, de végül mindig igaza van. Mert szeret.

 

Címlapkép: istock / idil toffolo