„Ébredj föl és segíts másokon”

A függők tizenkét lépéses felépülési programjában nagy jelentősége van a vallásnak, a spiritualitásnak, valamiféle szellemi útnak. A szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeinek gyógyulása kapcsán megfogalmazott hét lépéses ún. „AVOKADO” program első lépése pedig a tudatosság kialakítása, melynek javasolt módszere a zen meditáció. Ennek jobb megismerése érdekében beszélgettünk Csong An Szunimmal, a pilisi Eredeti Fény Zen Közösség és Templom apátjával. Cikkünk első részében megpróbáltunk közelebb kerülni hozzá, hogy mi a zen.

2020.06.27 Szabó Előd

Mi a zen? Milyen gyakorlás zajlik a templomban?

A régi indiai bölcsesség iskolákban sokféle módon közelítettek a Dharmához, a világ működését leíró törvényhez. Nyolc nagy iskolát különböztettek meg. Sákjamuni Buddha idejében nagyon hangsúlyossá vált egy módszer a nyolc közül. Ezt úgy hívják, hogy dhjána. A dhjána az elmélyedés, eggyé válás, felébredés, megtisztulás. Amikor ez átment Kínába, akkor lett ebből csanna, utána csan, ugyanabból az írásjegyből koreaiul szon, japánul zen. Tehát a zen visszavezethető a dhjánára, a közvetlen tapasztalásra. Közvetlenül tapasztalod azt, ami vagy. Előbb-utóbb elfelejted azt, aminek hiszed magad, de mégsem te vagy. Tisztán látsz. Tisztán hallasz. Tisztán gondolkodsz, tisztán érzel, cselekszel és a többi. Az eredeti tudatod tapasztalod, mely tiszta, mint a tér, tiszta, mint a tükör. Ez a tapasztalat, amit szóban nem lehet átadni, ez a zen.

Elmondom ehhez a zen négy alapelvét, amely tényleg megkülönbözteti bármiféle vallássosságtól vagy tudománytól. Az egyik alapelv a „nem támaszkodás az írásokra”. Látsz egy rakás könyvet, Hamvastól Buddha szútrákig, kínai nagymesterek írásaiig. Ezeket elolvassuk, de nem ez az alap. Ez segédanyag. Tehát ne támaszkodj az írásokra! Művelődhetsz te nyugodtan, de ne vedd abszolút értékűnek a kijelentést. Miért? Mert a forrását keressük ezeknek. Ebből jön a második alaptétel. Közvetlenül az emberi tudatra való irányulás. Tehát annak a forrását keresem, ahol mindezek születtek, ezek a gyönyörű könyvek. Milyen tudat hozta ezeket létre? Milyennek kell lenni ahhoz, hogy egy ilyet megírj, hogy rájöjj saját erődből. Harmadik az, hogy a felébredés, vagy megvilágosodás egyenlő igazi önvalód tapasztalatával. Mert ahogy nyugaton sok Isten-elv és teológiai tétel létezik, úgy keleten rengeteg definíciója van a megvilágosodásnak. A zen ezt teljesen kihúzta, és azt mondta, hogyha igazi önvalódat tapasztalod, mely túl van életen és halálon, jón és rosszon, abszolút értékűnek vélt tulajdonságokon, akkor ébredtél föl. Az a felébredés, ha tapasztalod igazi önvalódat, legalább egy pillanatra száz százalékosan. A negyedik alapelv pedig a közvetlen tudattól tudatig való átadás. Ha a tanítvány felébredt arra a tudatminőségre, amelyen a tanítója van, akkor kapja meg a Tant, nem másképp. Ettől a négy alapelvtől zen a zen. Éppen ezért beszélhetünk egy csomó kontextusban zen praxisról, még akár keresztény kontextusban is. A katolicizmusban vannak olyan szerzetesek, akik a meditációt is művelik. Amerikában különösen sok olyan pap, illetve egyházi személyiség van, aki egyben zen mester is.

Mi az az út, amit végig kell járni, hogy megtapasztalja valaki az önvalóját?

Az első lépés a kérdezés: Tégy fel egy őszinte kérdést arra vonatkozóan, ami éppen probléma. Ha belül van, akkor ez magadra vonatkozik. Ha kívül van, akkor egy külsőnek látszó problémára vonatkozik. Tégy föl egy kérdést, ami tényleg magadból jön és úgy érzed, hogy ez most a legfontosabb. Ezzel a kérdéssel indulsz az Úton. A kérdés alapszinten kinyitja az elmét, fixa ideákat kész meghaladni, vagy újítani, tisztítani, és akkor onnantól kezdve, a kérdés útján eljuthat addig, hogy „Igen! A tudatom minőségétől függ a világ tapasztalata”. Tiszta tudat, tiszta világ. Szennyezett tudat, szennyezett világ. Innentől kezdve az Úton úgy haladunk, hogy először tényleg a személyes problémánkat, problémáinkat, szenvedésünket próbáljuk meg fölszámolni a praxis segítségével, mely fizikai, beszédbeli, elmebéli. Tehát a test és a lélek egyaránt tudatosodik az Úton való haladással. Ezzel meglátod a karmádat, honnan keletkezik, és hová megy, miből táplálkozik, és mit táplál. Kiderül, hogyha csak magunkra gondolunk, és másoknak nem segítünk, akkor nem fogunk megszabadulni soha a szenvedéstől, mert ugyan én lehetek a szenvedéstől mentes, legtisztább, fantasztikus arahat, de a másik ember szenvedése be fogja törni az ajtómat. Ahhoz, hogy a személyes megszabadulás útján járjunk, ahhoz másoknak segítenünk kell, mert ez így működik ezen a Földön. Ha ezt nem tesszük meg, akkor legfeljebb elmagányosodunk, de megszabadulás nem lesz. Éppen ezért a zen útja summázva az, hogy ébredj föl, és segíts másokon. Ez a „segíts másokon” sokféle lehet, de valójában arra van kihegyezve mindennemű segítség, hogy a másikat is hozzásegítsd egy felébredettebb életmódhoz. Nem úgy, hogy lenyomod a torkán, ha akarja, ha nem, hanem a segítséget úgy adod, hogy az az illető szellemi autonómiáját szolgálja. Nem veszi el az önrendelkezését, nem veszi el a saját szabad akaratát, de megmutatja például az ok és okozat működését. Hogyha ezt csinálod, ez lesz belőle. Akarod? Ha segítelek akkor a felébredés, és megszabadulás felé segítelek, mely feltételhez kötött. Önsorsrontó, önpusztító dologban nem segítelek. Itt állok melletted, és tartósan nem segítelek abban, hogy elpusztítsd önmagadat - abban segítelek, hogy megtisztítsd önmagadat. Ez egy nagyon világos megkülönböztetés.

Ezen a Földön pontosan az történik, amit mi akarunk, mint nyolcmilliárd homo sapiens. Semmi más. De nagyon-nagyon-nagyon szennyezett tudattal akarjuk azt, amit, és azért néz ki ez a világ és a társadalom így. Tehát hogyha ezt tisztább tudattal tennénk, akkor sokkal minőségibb és sokkal szenvedésmentesebb életet tudnánk élni és adni másoknak. Ez a Föld nem jó vagy rossz hely. Nem büntetőtábor és nem paradicsom. Az, amivé tesszük. Ezt kéne fölfogni. Ha az ok és okozat törvényével tisztában lennénk kicsikét mélyebben, akkor nem szenvednénk és szenvedtetnénk. Az ember ebből a szempontból iszonyatosan megjósolható. Mindenki boldog akar lenni és el akarja kerülni a szenvedést, ha ezt megkérdezed, mindenki ezt mondja valamilyen formában. És mégis, ha körülnézel, olyan mértékű szenvedést tapasztalunk, hogy egyszerűen szinte felfoghatatlan, hogy ezt hogyan mérjük másokra és magunkra. Ennek a gyökere a téves nézetek és az ebből fakadó kapzsiság és harag. A téves nézetek ott kezdődnek, hogy nem vagyok tisztában önmagammal, hogy én ki vagyok, mi vagyok, illetve a világgal, hogy az micsoda és hogyan működik. Nem vagyok tisztában a másik emberrel. Nem vagyok tisztában a családi karmámmal, a csoport karmámmal, a párkapcsolati karmámmal, ez a négy nagy oszlop van, amelyben valahol mindig hiba van. Ha nem élek tiszta tudattal, valahol biztos, hogy hibát vétek. Ez azt jelenti, hogy szenvedést tapasztalok: akár úgy, hogy én gyártom, akár úgy, hogy reám mérik.

Ha jól gondolom, akkor ennek az az origója, hogy az először egyéni karmámmal, önmagam megtisztításával foglalkozzak.

Ahogy a római mondta, ”a te incipi” - ”Kezdd magadon!”. Azon nyomban látod, hogy ha a saját szobádat nem takarítod föl, akkor belül sincs rend. Ha a családodnak nem segítesz, akkor te sem jössz rendbe. Ha a társadalmat nem próbálod meg egy kedvezőbb alakra hozni a saját erőfeszítéseid által, akkor a te életérzésed sem fog javulni. Tehát ezek a karmák mélységesen összefüggnek és amellett, hogy magunkon kezdjük és nem agitáljuk a párunkat, a családunkat és a társadalmunkat arra, hogy „te, hát higgyél már ebben, csináld már ezt!”, stb. Nem agitálunk senkit és nem próbáljuk meggyőzni. Azt kell látni, hogy a gyakorlat oda-vissza hat. Innentől kezdve lehet azt mondani, hogy akkor segítettem a világon, hogyha felébredettebb tudatok vannak körülöttem, mint korábban.

A mindennapokban mintha könnyebben meglátnák az emberek másokban a hibákat és másokon szeretnének változtatni...

Így van. Mert hát a magunkon végzett munka sokkal nehezebb. Önképveszteséggel, csalódással, illúzióvesztéssel jár. Úgy érezzük, hogy meggyengülünk attól, hogy elismerjük a saját hibánkat. Ez nincs így! Attól leszünk erősebbek. Itt nem bűntudatról van szó. A bűntudatot azért nem keltjük, mert az azonosulást jelentene a hibával. Ez a bűntudat. A bűntudat akadályozza a hiba kijavítását. Ha azonosulok valamivel, nem tudok rajta változtatni. Most képzeld el, ha te benne maradnál az autódban, biztonsági öv bekötve, kéz a kormányon és közbe bevitted a szervizbe, és azt mondtad a fiúknak, hogy „Zsolti, a hátsó hidat légy szíves cseréld ki, mert nyikorog”. Nem fogják megcsinálni. Legyél szíves kiszállni a járműből, várakozzál Terikénél a pénztár mellett, igyál meg egy forró csokit, beszélgess, és utána amikor már kész az autód visszajöhetsz. Vagy hagyd ott két napra. Amikor ez van, akkor világos, hogy az autóból ki kell szállni. De az, hogy a saját karmámat nézzem egy bizonyos távolságról és úgy javítsam ki, hogy nem azonosulok vele, az már nehezebb. De mennie kell, mert másképp nem tudok javítani. Jegyezzük meg: a hiba nem látása szintén lehetetlenné teszi a hiba javítását. A hibával való azonosulás szintén ellehetetleníti a bűntudat miatt a hiba kijavítását. Állandóan újra elkövetem. Aztán feloldozom magam, vagy feloldoztatom, aztán megint elkövetem, mert még mindig azonosultam vele és ezt a körforgást járjuk szépen.

Tehát lásd a hibádat, ne azonosulj vele.

Lásd a hibádat, ne azonosulj vele, és ne is takard el a szemedet. Ez a két szélsőség, hogyha nincs, akkor lehet javítani. Így van.

És mi ennek a folyamata? Hogyan kezdje el ezeket a rétegeteket valaki önmagáról lehántani?

Ezt szoktuk a meditáció egyik nagy áldásaként jellemezni, hogy amikor leülsz és felteszel egy kérdést, hogy „Mi ez? Mi ez, ami lát a szememmel, hall a fülemmel, érez a szívemmel, gondolkodik az elmémmel és legfőképpen kimondja azt, hogy „én”? Mi ez?” Amikor ezt a kérdést fölteszed, az a legnagyobb réteglazító. Minthogyha egy tükörre rengeteg szennyeződés réteget rakott volna az, hogy nem volt elég tudatos a tükör, és azonosult a tárgyával, amit látott. Szépen lerakódott a karma a tudatosságra, „mint a guanó, keményen, vastagon”. Ezt lehet a kérdés éberségének pajszerével szépen lelazítani és rálátni arra, hogy „Igen, ezt látom, de nem vagyok vele azonos. Én teremtettem szabadon, az én felelősségem, hogy kezdjek vele valamit. Ha hibás, javítom. Ha jó, továbbadom.” Onnantól kezdve van egy egészséges felelősségérzet a szabadság tudatában. Így ezek a rétegek szépen lejönnek, és már nem azonosulsz velük. Ezért tudsz például kreatív lenni. Ezért tudsz változtatni. Ezért tudsz utat találni és uram bocsá’ esetleg utat mutatni, ha valakit érdekel. Úgyhogy a „nem azonosulásnak” nagyon sok útja van. Az egyik az, hogy fölteszed a kérdést és akkor a tudat és a tárgya, a teremtő és a teremtés tényleg szétválik. És letisztul a tükör. Ezt hívjuk tárgyatlan tudatnak, egy tudatnak. Ez eredeti természetünk. Olyan üres, mint a tér, olyan tiszta, mint a tükör. Ezt nagyon ritkán tapasztaljuk, mert állandóan azonosulunk valami karmával. Legyen az gondolati, érzelmi, beszédbeli, cselekedetbeli, amit látunk, hallunk, szagolunk, tapintunk, ízlelünk. Ezekbe kapaszkodunk, és ragaszkodásunk miatt ezek lesznek az én-alkotók, holott ezekkel nem vagyunk azonosak.  Ezt honnan tudjuk? Az így keletkezett önképek pont a legválságosabb pillanatban hagynak minket cserben. Pont akkor nem működnek. Aki mondjuk nem boldog ezzel az önképpel és türelmetlen, az megpróbálja valamilyen érzékszervi hatással vagy elmeműködéssel leönteni, hogy legalább kicsit feledjem el, kicsit érezzem jól magam. De ha elég radikális vagyok, akkor le is rombolom ezt az önképet. Ezért kell nagyon gyorsan rájönni, hogy ezt nem úgy fogom megtisztítani, hogy a tükröt leöntöm savval, vagy összetöröm. Akinek véglegesen összetörik a tükre erre az inkarnációra az őrült, aki nem fog felgyógyulni soha.

Cikkünk második részében a zen megközelítésében nézünk rá a függőségekre.

Címlapfotó forrás: Csong An Szunim