„Az illúzióvesztésre és egy olyasféle egység tapasztalatra készülj fel, amely csak akkor áll be, ha az addigi éned eltakarodik az útból.”

A függők tizenkét lépéses felépülési programjában nagy jelentősége van a vallásnak, a spiritualitásnak, valamiféle szellemi útnak. A szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeinek gyógyulása kapcsán megfogalmazott hét lépéses ún. „AVOKADO” program első lépése pedig a tudatosság kialakítása, melynek javasolt módszere a zen meditáció. Ennek jobb megismerése érdekében beszélgettünk Csong An Szunimmal, a pilisi Eredeti Fény Zen Közösség és Templom apátjával. Cikkünk második részében a zen megközelítésében néztünk rá a függőségekre.

2020.07.14 Szabó Előd

Gyakran beszéltek a zenről készített oktató videóitokban a tiszta, tükörszerű tudatról. Ha valami, akkor ez kifejezetten hasznos lehet mind a függők, mint a prevencióra törekvő családtagok számára.

Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert tényleg egy jó eszköz lehet, de csak azoknak, akik meg akarják haladni a szenvedélybetegségüket. Két éven keresztül tanítottam egy rehabon, illetve voltak ex-anonim alkoholista tanítványaim, akik kijárták a tizenkét lépést, és már húsz éve jártak vissza hetente a körbe. Mindegyikük azt mondta, hogy a legnehezebb dolog megszokni azt, hogy nem abszolút értékű a betegségük. Magyarul változtatható. Nem valaki által rájuk mért, hanem ezt ők hozták létre. Hogyha a függőség tudat általi teremtettségét és a feltételhez kötött voltát sikerült belátniuk, akkor azt is belátták, hogy ez múlandó. A kérdés az, hogy meg akarnak-e tőle szabadulni. Nagyon sokan nem akarnak megszabadulni tőle. Kontrollált körülmények között akarják leélni az életüket, eközben elmenni olyan pszichikai birodalmakba és érzékelésekbe, amelyek végül is a halálukhoz vezetnek. Hatalmas kérdés a család, a kisebb közösség és a társadalom számára, hogy egy ilyen tudattal, egy ilyen lélekkel mit lehet csinálni. Én a magam szempontjából nem találtam jobb választ, mint kísérni az útján azzal a lehetőséggel, hogyha akar, változtathat magán. Ne ártson másnak, ha már azt nem tudom megállítani, hogy ártson magának. De mindig ott kell állni a kötszeres tálcával, ha már azt mondja, hogy köszönöm véreztem eleget, kötözz be. Az útján kell segíteni úgy, hogy mindig tudatosítani benne, hogy „Erre akarsz menni? Ezt szeretnéd?”. Ha igen, senki nem fog megakadályozni benne, de abban igen, hogy másokat károsíts. A saját döntésed neked szól. Már ekkor billen egy kicsit az önbizalom, mert mindenki társat keres az Úton.

Képes a szenvedélybeteg tudata arra, hogy befogadja például a ti tanításaitokat?

Eleinte sokkal jobban befogadják, mint azok, akiknek a szokásos énfalai, gátlásai, önvédelmi reflexei vannak. Sokkal hamarabb fölfogják, hogy az énségedben nincsen abszolút darab. Nincs olyan tartalom, ami ne lenne múlandó, tökéletlen és feltételhez kötött. Ezen ők nagyon gyorsan keresztülmennek és néha évekig benne is maradnak. Az eredményt viszont nem tudják megtartani, mert nagyrészük nem akarja a kivezető utat járni. Aki meg igen, az elég hamar rájön arra, hogy abban a környezetben, ahol ő most van, ezt nem tudja végrehajtani. Ki kell onnan jönni. Ekkor kezd el ténylegesen az Úton járni. A „hagyományos immunrendszerű” embereknél van az énnek a határa. „Ez szabályos, ez szabálytalan. Ezt csinálom, ezt nem csinálom. Ez én vagyok, ez nem én vagyok.” Ez egy olyan módon felépített sejthártya, amelynek az immunrendszere nagyon jól működik, mert tudja, hogy a társadalomban mit fizetnek meg, mit engednek meg és mit nem. Mi káros és mi hasznos. Mi mérgező, mi gyógyító. Igen ám, csak emögött egy olyan önvédelem fejlődik ki, amelyet csak a saját szenvedése nyit ki. Az elégtelenség, a vágyott dolog el nem érése, a kellemetlenségekkel való együttélés, a vágyott személy távolléte, a nem szeretett személy jelenléte. Ezek olyan szenvedéstípusok, amelyek előbb-utóbb nyitnak. A legnagyobb az, amikor a halállal szembe kell nézni. Ez egy hétköznapi személy esetében sokkal ritkábban fordul elő, mint a szenvedélybetegeknél.

Jelenti ez azt is, hogy ide jellemzően olyan emberek jutnak el, akiknek valamiféle kihívás, válság van az életükben?

A mostani tanítványaim elenyésző kisebbsége volt szenvedélybeteg. Ez a gyakorlat túl fegyelmezett. Túl embert próbáló ahhoz, hogy nem jó fizikai állapotban lévő, vagy lelkileg lestrapált emberek hosszan el tudják viselni a visszavonulásnak a fegyelmét. Bárki jöhet, aki megtartja a szabályokat, de ez néha még az egészségesnek is sok. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, hogy a tűzhelyen megfőzöl egy gombapörköltet. Kavarod. Ez mindenkinek belefér. Meg lehet tanulni. De az, hogy finomacélt gyárts le egy speciális kohóban, ahol elektrokemencék vannak, és ezernégyszáz fokon izzik az egész és azt öntsd ki egy precíziós formába, az már egy teljesen más üzemmód. A tudatosságnak ennek a kohójában rájössz, hogy mit kell kivenned magadból, milyen szennyeződések vannak benned, amelyek tényleg jobb, ha nincsenek… Ez egy teljesen más hőmérséklet, mint amikor az ember beszélget, olvasgat, kirándulgat vagy csak éli az életét. Megértem, hogy viszonylag kevesen vállalkoznak erre - emellett van rá kereslet. A kilencven napos elvonulásunkra minden évben többen és többen jönnek. Rájönnek arra, hogy három hónap az életedből egyáltalán nem sok arra, hogy komoly tisztító munkát végezz belül és tisztában légy önmagaddal, hogy azt az utat járod-e ahová tényleg szeretnél menni.

Hát akkor milyen?

Olyan, mint amikor felébredsz. Kijózanodsz. Leülsz és világosan látod a karmádat, amit viszel magadban. Az a fontos, hogy milyen tér van az ajtó mögött, amin a tapasztalat segítségével átléptél. Az Úton mindenképpen olyasmit tapasztalsz magadból, amit addig nem. Erre föl kell készülni! Ennek a tapasztalásnak a természete az illúzióvesztés. Amit addig hittél magadról, az egy idő után nem lesz igaz. Néha radikálisan rövid idő alatt változik ez az önkép.

Nem feltétlenül kell ezek szerint ehhez kilencven nap?

Persze. Vannak hétvégi elvonulásaink. Tíznapos elvonulásunk van évente egyszer, illetve a kilencven naposat is igénybe lehet venni részidőben. Az illúzióvesztésre készüljön fel az ember. Egy olyasféle egység tapasztalatra, amely csak akkor van meg, hogyha az addigi énje eltakarodik az útból. Az pedig úgy el tud illanni, mint a kámfor, hogyha könnyebb a karmája. Ha nehezebb, akkor úgy érzi, hogy törik. Ha pedig nagyon nehéz, akkor olyan, mintha zúznák belül. Senki ne higgye, hogy a zen az csak egy újabb közérzetjavító tevékenység. De nem is olyan, ahol csak rosszul érzed magad. Ez egy olyan Út, ahol felébredsz. És a felébredésnek vannak olyan aspektusai, amiket nem szeretünk, mert az, amit hittünk magunkról, nem lesz igaz. Ezeket a nézeteket ki kell takarítanunk magunkból, mert ekkor fogunk a valóság talajára érkezni. Ekkor van az, hogy tapasztalom a lényeget. Ezen lényeg szintjén közösek vagyunk. Az arcunk, a testünk, a lelkünk, a gondolataink, az érzelmeink - ezek mind különböznek. A jelenségek szintjén meglévő kínzó különbségek nagyon elszigetelőek tudnak lenni. Elképesztően magányosak tudunk lenni a véleményünk falai mögött. A zen egy olyan gyakorlási mód, mint amikor nem darabonként hámozod a krumplit, hanem úgy beleteszed egy hatalmas vizes vájlingba, és egy bottal elkezded kavarni. Ekkor a krumplik ledörgölik egymást a vízben. Ez egy ilyen módszer.

A függőségek esetén a betegek, illetve családtagjaik töredéke jut el kezelésre. Ők sok esetben nem akarnak fölébredni, és aki nem akar fölébredni, annak igazából nem is lehet segíteni. Nem lehet ráerőszakolni.

Van aktív és passzív segítség. A passzív segítség az, hogy ott állsz a kötszeres tálcával miközben ő folyamatosan a falba veri a fejét. És hát azért a tűcsere programtól kezdve az összes ilyen AA meetingek, asszisztensi szerep, illetve mentori szerep. Ez nagyon sokat segít abban, hogy az illető ne maradjon egyedül ezzel, nehogy azt higgye, hogy csak a szerhasználó társak azok, akikkel lehet kommunikálni. Hanem van egy ajtó, amin állandóan lehet közlekedni. Ez az az emberi környezet, ami iszonyatosan igénybe veszi azt, aki ezt a segítségnyújtást elvállalja. A pszichiátriákra is igaz. Azok, akik a pszichiáterekként, nővérekként dolgoznak, azoknak egy elképesztő tisztító munkára van szükség ahhoz, hogy ne hassa át a lényüket és a személyiségüket az a sok-sok trauma és az az elképesztő mennyiségű tudati impulzus, ami egy ilyen osztályon van. És látod, hogy néha teljesen ki vannak merülve a jó, lelkiismeretes segítő szándékkal elvállalt szakmájuknak a súlya alatt rogyadoznak. Itt is nagyon szükség lenne egy olyan praxisra, ami nem azonosít téged a környezeted karmájával, segít megtisztulni, megerősödni, belül eggyé válni és ebből a letisztult állapotból tudsz ismét segíteni. Véleményem szerint ez nem megkerülhető, ha hosszú távon gondolkodunk

Valószínűleg ugyanez igaz a függők környezetében lévő családtagokra is. Ott is azt javasolják, hogy ne a függő mindennapi problémáit menedzselje, hanem kezdjen el saját magán dolgozni, hogy miért van ebben a helyzetben.

Igen, szerintem a családtagoknak ugyanolyan kezelés járna, mint a családtag függőnek, mert passzív, kiszolgáló, egyben kiszolgáltatott helyzetben vannak. A passzív segítő helyzet az, hogy ott állsz a tálcával és ha ő meg akarja változtatni az életét, akkor ott vagy. Te vagy az első, aki segít neki. Az aktív segítség már az, amikor ezen túlvagyunk, és elfogadja. De addig passzívan ott kell állni, elviselni, tűrni és erősebbnek lenni, mint a szenvedélybeteg. Ha ez nincs, akkor a családtagok másodlagos függőkké válnak. Az elsődleges az, aki közvetlenül a szert használja és az alkoholt fogyasztja és a másodlagosak pedig azok, akik lelkileg gyengébbek és függenek az adott családtagtól. Így rántja magával az egész családot az egyetlen ember.

A meditációnak az alkalmazott, célirányos változata nagyon fontos terület, ezekre külön szakmai képzés van már számos országban és én azt kívánom, hogy a magyar rendszer is ismerje föl ennek a hasznosságát, hogy a lélektudatossággal, testtudatossággal bizony tudunk segíteni. A gondozóknak, doktoroknak, a büntetésvégrehajtási intézetekben az őrszemélyzetnek erősebb és tisztább tudattal kell rendelkezniük, mint azok, akiknek ők segítenek. Ha nem, akkor lelkileg rántja magával a környezetét az, aki szenvedélybeteg, fogvatartott vagy egyéb módon függő.

Címlapkép: istock / Tatyana Maximova