"A hozzám hasonló alakok felelőssége, hogy divatot teremtsünk a természetközeli életfelfogásnak"

McMenemy Márk televíziós műsorvezető Angliában nevelkedett, ahol sok zöldet látott, aztán Budapesten már kevesebbet, úgyhogy el is költözött a Pilisbe. Ott előbb botcsinálta kertész lett, majd megtalálta kertjében a megélhetését – ha nem is a hagyományos módon. Pilisi kertje immár 17 éve kenyeret ad neki, és ehhez még gabona sem kell, csak egy kamera. Mit jelent a kert egy „médiaparasztnak”, ahogyan magát szereti nevezni? És hogyan lehet a jövő kütyünyomkodó nemzedékéhez közelebb hozni a földszagú valóságot? – erről beszélgettünk vele.

2020.11.02 Mihalicz Csilla

Azt hiszem, senki nem vásárol csak úgy, véletlenül, egy hatalmas lejtős telket a Pilis közepén. Miért tetted?

Mindig is természetközeli embernek vallottam magam, David Attenborough fantasztikus természetfilmjein nőttem föl, imádtam az állatokat, voltak szobanövényeim… De akkor tört föl bennem a hobbikertész, amikor megvettük a telket, ami valóban meglehetősen lejt, ahogy a kollégáim szokták mondani: egy falon lakunk. Viszont a fal tetejéről csodálatos örökpanoráma tárul a szemünk elé. Ezért is vettük meg, és nem a házért, hiszen az egy kezdetleges kis nyaraló volt. Úgy voltunk vele, hogy a házon mindig lehet alakítani, azon viszont nem, hogy hol van. Úgyhogy elkezdtem nulla tudással kertészkedni, ami abból állt, hogy ide-oda ültetgettem dolgokat. Akkor már tévéztem - a TV2-n ment a Cinematrix című mozis műsorajánlónk Görög Zitával -, és kitaláltam, hogy mennyire jó lenne egy kertműsort csinálni 30 pluszos városból vidékre költözőknek. Olyanoknak, mint mi is voltunk, akik szeretnének kertészkedni, de gőzük sincs róla, hogyan kellene. Viszont a hagyományos kertészeti műsorok talán nem tudják őket megszólítani. Ezért kitaláltam egy olyan műsort, amilyen a Totalcar, csak autós helyett „kertészben”. Írtam egy szinopszist, néhány barátomnak meg is mutattam, de ennyiben maradt a dolog. Egészen addig, hogy amikor két év után megszűnt a Cinematrix, és én épp nem tudtam, hogyan tovább, fölhívott Pálinkás Norbert barátom, hogy mi van azzal a kertészeti műsorral. Neki annak idején meséltem róla, és mivel éppen indult a TV Deko című csatorna, amelynek főszerkesztője lett, megbeszéltük, hogy összehoznak Tauner Tiborral, a nagyszerű kertésszel, és megcsináljuk a Zöldfül című műsort. Főhőse a zöldfülű – én -, akinek van egy nagy kertje, fogalma sincs, hogy mit kezdjen vele, Tibi pedig mutatja az utat. Ezt aztán további műsorok követték, így lettem én – immár 17 éve – hobbikertész.

Illetve médiakertész – ami azért nagyon más, mint a valódi, nem?

Azt szoktam mondani a barátaimnak, ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, hogy médiaparaszt vagyok.

Magam is nagy kedvelője vagyok a Kert TV-nek, különösen a magaságyásos kalandjaidat követtem nagy lelkesedéssel, még ha az eredmény nem is volt minden tekintetben kielégítő – gigantikusra nőtt paprikáim szeptemberben döntöttek úgy a magaságyásban, hogy ideje beérni. Még mindig próbálkoznak…

Nem is feltétlenül az a cél, amikor valaki megnéz egy ilyen videót, hogy megvalósítsa, amit lát, inkább az, hogy gondolatokat ébresszen benne. Ha kritikai megjegyzéseket kapok, mindig elmondom, hogy nincs azzal baj, ha valaki máshogy csinálja. Ha valamit, azt meg lehet tanulni a kertből hogy nagyon sokféleképpen lehet jól csinálni.

Így, hogy foglalkozásoddá lett a kertművelés, azért megvan még a terápiás hatása, vagy leginkább azért csinálod, nehogy szégyenben maradj?

Tavasszal mindig alig várom, hogy kimehessek, és óriási energiával vetem bele magam mindenféle áthúzódó projektekbe, vagy amiket télen kitaláltam. A forgatások miatt kicsit másképp kell hozzáállnom a kertészkedéshez - előre ki kell találni, mit hogyan csináljak. A videókat teljesen egyedül veszem föl, meg kell terveznem a sorrendet, hogy hová tegyem a kamerát, hogyan fogom összevágni. Ettől minden kicsit körülményesebb. Nyár végén, amikor egy-két nyaralás után összecsapnak a hullámok a fejem felett, sokszor ki se akarok menni, mert csak a frusztrációt élem meg, hogy ezt se csináltam meg, az is elmaradt… De ez szerencsére elmúlik.

Tehát veled is megtörténik, hogy augusztus végén fölveri a gaz a kertedet?

Persze. Csak ezt nem mutatja a kamera.

A családodat mennyire tudod bevonni a kerti munkákba?

A feleségem nagyon sokat segít, ő a közösségi média és a honlap kezelője, vagyis inkább főszerkesztője, és cikkeket is szokott írni. A forgatásokba igyekszem a fiamat bevonni, de negyed óra után általában kitalálja, hogy milyen sokkal fontosabb dolga akadt. Máskor meg épp a felvétel kellős közepén kezd el viszketni a lába, és azonnal meg kell vakarni. Ez érthető is, hiszen 13 évesen bármi jobban érdekli annál, hogy a kertben tüsténkedjen.

Gyereknek te is ilyen voltál?

Igen, eléggé hasonló felépítésű a kölök, mint amilyen én voltam, a kor viszont nagyon más. Most annyira alájuk van téve minden, azzal, hogy a telefonon egy gombnyomással elérik, ami érdekli őket, hogy emiatt jobban bezárkóznak. Én még egy olyan generációhoz tartoztam, amelynek ki kellett mennie. Úgyhogy én bandáztam, sok mindenbe belevágtam: karatéztam, modelleztem, akvaristáskodtam, és nagyon szerettem a növényeket…

Ma már azt látják a gyerekek, hogy a vidéki városokban sem művelik a kerteket, inkább műfűvel, térkővel borítják. Végig lehet vonszolni őket egy-egy családi kiránduláson, de vajon fognak-e valaha ásót, kapát a kezükbe?

Vannak kétségeim efelől, de abban reménykedem, hogy minden egyes generáció teljesen életképtelennek gondolta a következőt, és azt feltételezte, hogy rájuk fog dőlni a világ. Bízom benne, hogy ráunnak a kütyük nyomkodására, és akarnak majd valamit csinálni. De ez tényleg csak remény, hisz teljesen bizonytalan, hogy 10-20 év múlva milyen világ vár rájuk. Azért én menthetetlenül optimista vagyok, és úgy gondolom, a hozzám hasonló alakok felelőssége, hogy divatot teremtsünk a természetközeli életfelfogásnak, és megmutassuk az embereknek, micsoda érték egy 30-40 éves fa. Látok arra reményt, hogy a fejekben átértékelődjön a dolgok fontossága, és a természeti értékek kerüljenek legfelülre. Például itt a Pilisben nemrég petícióval tiltakoztunk egy tervezett murvabánya ellen, és sikerrel jártunk. Amikor a kezdeményezésünk ellenzői azzal jöttek, hogy mi talán nem akarunk utat, akkor elmondtuk: nem arról van szó, hogy a természetvédők azt akarják, hogy megint szekérrel közlekedjünk, hanem az értékrendet szeretnék kicsit helyrezökkenteni. Hiszen a természet az emberi élet alapja, és messze felülírja azt az igényt, hogy legyen murva az útépítéshez. Hozzanak máshonnan, ne egy Natura 2000-es ősfás rengetegből!

Ami a gyerekeket illeti, nekem például a kert sokáig tabu, és kemény munka színtere volt. Virágkertész nagypapámtól bizony kaptam fenekest, amikor a gladióluszok közepén toporzékoltam, és amikor kijelöltek nekem egy kis saját kertet, hamar kipusztultak a növénykéim. Nem gondoltam volna akkor, hogy sokkal-sokkal később ennyi örömöt szerez majd egy kis darabka hobbikert, mint most. Vagyis, talán lehet abban bízni, hogy beérnek a gyerekkori tapasztalatok?

Mindenképpen. És ha nem is tudjuk most a gyerekeket leválasztani a kütyükről, lehet alternatívát mutatni. Ha úgy neveljük őket, hogy a természet a legnagyobb kincsünk, akkor sosem fognak úgy tekinteni rá, mint aminek csak akkor van értéke, ha valamit ki lehet belőle bányászni.

Manapság nagyon kevés gyereknek adatik lehetőség arra, hogy kertészkedjen, így valóban nagyszerű kezdeményezés az iskolakertek hálózatának építése. „Nagykövetként” milyen szereped van ebben?

Az iskolakertek hálózatát 2017-ben találta ki az Iskolakertek Fejlesztéséért Alapítvány, és kezdte nagy szorgalommal és buzgalommal építeni. Az a lényege, hogy a gyerekek megismerkedjenek az élelmiszertermeléssel, és a természettel szövetségben hozzanak létre valamit. Lássák a folyamatot a mag elvetésétől a palánták növekedésén át a termésig, megismerkedjenek a kártevők elleni védekezés lehetőségeivel, megtanuljanak komposztálni. Az iskolakert nem szakkör, ahová néha kizavarják a gyerekeket, hogy kapirgáljanak, hanem egy kültéri tanterem, ahol minél több érzékszervükkel részt tudnak venni az ismeretszerzésben, annál jobban rögzül. Az így megszerzett tudás sokkal többet ér, mint amikor a tanár a táblánál állva elmagyarázza. Ha a gyerekek megfigyelhetik, amit biológiából tanulnak, teljesen más lesz a hozzáállásuk a természethez. A leglényegesebb, amit a kertműveléssel megtapasztalhatnak, az, hogy a természetnek mi is részei vagyunk, nem felette állunk, és a túlélésünk csak a természettel harmóniában lehetséges. Ha ez globális szinten is érvényesülhetne, akkor volna esélyünk arra, hogy a civilizációnk fennmaradjon. Azért kell a szemléletformálást minél előbb elkezdeni, hogy a gyerekek közvetítésével ezek a gondolatok a szülőkhöz is eljussanak.

Te is hallasz olyan ellenvetéseket, hogy „minek kapirgáljak a kertben, ha a boltban megvehetem 300 forintért a paprikát?”

Persze. Erre azt szoktam mondani, hogy igen, ha ez lenne a cél, akkor csak az első hipermarketig kéne elmennem. De ez nem erről szól. A horgászt sem kérdezed meg, amikor büszkén kínálja a halászlét, amit a maga fogta pontyból főzött, hogy ez neki mibe került, mire kiváltotta a horgászengedélyt és megvette a felszerelést. Sokan vannak, akiknek hiába magyaráznám, hogy a kertészkedés: genezis. Te magad vagy a kerted istene, rajtad múlik, mi lesz vele, ugyanakkor semmit sem tudsz létrehozni, ha nem tiszteled a természet törvényeit.

Rengetegen csatlakoztak az iskolakertek hálózatához. Látod annak jeleit, hogy netán érdeklődés és energia hiányában - itt elsősorban a tanárok energiájára gondolok - formálissá válik vagy elhal?

Nem. Én ezt inkább erősödő és növekvő fának látom. A rendszer úgy működik, hogy iskolák pályázhatnak támogatásra, abból tudnak felszerelést vásárolni, illetve a tanárok képzésen vehetnek részt, ahol arra tanítják meg őket, hogyan használhatják az iskolakertet kültéri tanteremként. Tehát lehet abban bízni, hogy aki egy ilyen képzést elvégez, az elkötelezett a folytatásban. Biztos vagyok benne, hogy a tanároknak is felüdülés, hogy nem csak állnak a táblánál és mutogatnak, hanem egy kis élőhelyet hoznak létre együtt. A közösségi médiának köszönhetően ma már a legtöbben eljutottak arra a tudatossági szintre, hogy érzik, változtatni kellene az életmódunkon. Csak nem feltétlenül tudják, hogyan. A természetvédelmi mozgalmak számára is tanulságos, hogy nem elég felhívni a figyelmet a bajokra, az is fontos, hogy megmutassuk, mit lehet tenni. Mert e nélkül csak csüggedten legyintenek az emberek a nyolcadik kerületi panellakásukban, ha látják, hogy lángol az esőerdő az Amazonas térségében. Azt érdemes megmutatni, hogy lokálisan ki mit tud tenni a fenntarthatóság jegyében. Akár mondjuk azt, hogy kertészkedik a gyerekekkel vagy létrehoz egy közösségi kertet. Nekem az a tapasztalatom, hogy bármilyen akciót szervezünk, legyen az akár pataktakarítás is, boldogan jönnek az emberek, mert alig várják, hogy végre tehessenek valami értelmeset.