Aki belelát a gyerekek fejébe – Berg Judit meseíró

Ő az egyik legismertebb meseíró ma Magyarországon. Mesehősei, mint Rumini, Maszat, Hisztimanó vagy Füttyös Vilkó minden meseszerető gyereknek és felnőttnek közeli ismerősei. Kíváncsi voltam rá, hogyan tud a négy gyereke mellett a munkájára koncentrálni, és egyáltalán, munkának számít-e a meseírás? Berg Judittal Both Gabi beszélgetett.

2018.03.29 Both Gabi

A Hisztimesék volt az első mesekönyved, ami nálunk a családban alapkönyvnek számított, amikor még kicsik voltak a gyerekeim. Kis túlzással mondhatom, hogy abból tanultam meg az anyaságot, és a meséléshez való kedvet is onnan szereztem. Volt egy olyan érzésem a sokadszori olvasás után, hogy ezt te valójában saját magad megnyugtatása miatt írtad.

Azért találtam ki ezeket a meséket, mert a legnagyobb lányom szinte kezelhetetlen volt a hiszti miatt. A teljes kétségbeesés szülte őket. Amikor rájöttem, hogy a mesék milyen jól hatnak a lányomra, valósággal a túlélésünk záloga lett, így bármilyen aranyos és szerethető történetek is, tényleg vérre mentek.

Egy felnőttmese is van az elején…

Arra gondoltam, hogy ez sokaknak adhat segítséget, lelki támaszt. Nekem is jó lett volna, ha például nem szólnak meg az utcán, vagy tudom, hogy mások is hasonlóan küzdenek a hisztis gyerekükkel.

Az biztos, hogy nagyon sok szülőnek érdemben adtál segítséget ezzel a könyvvel, hiszen tizenhárom éve jelent meg először, de még mindig ott van a gyerekkönyves sikerlistákon. Mikor derült ki számodra, hogy olyat tudsz létrehozni, ami nagyon sok embert érint és megérint?

Ez inkább folyamatában történt. Soha nem az anyagiak vagy az elképzelt siker miatt írok, hanem mert azt remélem, hogy sok gyereknek okoz örömet. Az Alma című könyvem miatt például sokan kezdtek sakkozni. Tehát minél többekre vonatkozik egy téma, annál jobb. Az elején még csak kitaláltam valamit, és örültem, hogy a saját gyerekeim élvezték, aztán amikor kiderült, hogy könyv lesz belőle, már ott volt bennem a vágy, hogy sokan szeressék is. De leginkább a belső öröm visz előre, amit írás közben érzek.

  12 kép

Fotó: Bellai László

Mikor döntötted el, hogy erre teszed fel az életed?

Volt egy határozott pillanat, megjelent már a Hisztimesék, az első Panka és Csiribi  és az első Rumini. Viszont addigra már megszületett a két kisebb gyerekem is, és én a pár hónapos meg a másfél éves mellett, egy picit akartam még tanulni, ezért beiratkoztam művelődésszervező szakra. Amikor a szakdolgozatot kellett volna írnom, akkor a Pagony kiadó azt kérte, hogy fejezzem be a Rumini második részét, mert szeretnék kiadni. Tudtam, hogy három gyerek mellett vagy a szakdolgozatot írom meg, vagy befejezem a Rumini Zúzmaragyarmatont. A művelődésszervezés úri passzió volt, nem akartam vele semmit, csak annyit, hogy tanuljak. Egyértelműen a regényírást választottam.

Drámapedagógiát is tanultál korábban?

Magyar-angol szakon végeztem, és menetközben indult a drámapedagógia az ELTE szervezésében, amit Gabnai Katalin indított. Szuper képzés volt, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ is részt vett benne Kaposi László vezetésével. Igazán komplex dolog volt, nagyon szerettem.

Ez később segített az írásban?

Akkor segített inkább, amikor író-olvasó találkozókon régebben bábelőadásokat tartottam. A Rumini Ferrit-szigeten írása közben jöttem rá, hogy hiába tanultam dramaturgiát, az, ami egy színdarab felépítéséhez kell, összetettebb feladat. Nyilván van valamilyen érzékem hozzá, ami biztosan megmondja, hogy miből mennyit és hol kell adagolni ahhoz, hogy stabil legyen a szerkezet, és jól működjön az egész, de a drámaírás nem az én szakmám. Sokat tanultam Divinyi Rékától, aki a Rumini színdarab dramaturgja volt, illetve később a barátnőmtől, Szabó Boritól is, akit az egyik legjobb kortárs magyar színpadi szerzőnek tartok.

Az arányérzék viszont nem igazán tanulható. Tetten tudod-e érni ezt a momentumot, ami ennyire meghatározza a mostani életedet?

A dramaturgia érzék egy adottság, tehetség, amit az ember ajándékba kap. Anyai, apai ágon is voltak művészek a családban, nem kifejezetten elismert művészek, volt például egy dédapám, aki csodálatosan rajzolt. Pedagógiai érzéket is örököltem a felmenőimtől, de az írásaimban benne van a gyerekkorom is, a szüleimmel való beszélgetések, az olvasmányok, a lakótelepi lánybanda, a nyári bandázás az unokatesókkal és az utcabeli fiúkkal, gyakorlatilag az egész életem. A gyerekek sokszor kérdezik tőlem, érzek-e késztetést, hogy átvegyem a különböző ötleteket más íróktól. Mert a Harry Potterben van például láthatatlanná tevő köpeny, a Ruminiben pedig láthatatlanná tévő kalap, és akkor mindig elmondom nekik, hogy az emberre az egész élete hat. Onnantól kezdve, hogy megnéztem a Csillagok háborúját, nyugodtan beszélhetek arról, hogy egy űrhajó fénysebességre ugrik, mert ez az egész emberiség tudatában ott van, és onnantól kezdve toposszá válik, lehet használni, kedvemre forgatom a témát, szóval nem lopok direktben. (nevet)

Tudod, hogy hány Rumini kelt el eddig?

Az első kötet százezer eladott példány fölött van, az egész sorozat pedig több százezer.

Azt vettem észre, hogy téged a fejlődéstörténetek izgatnak igazán. Rumini egy senki volt a történet kezdetén, és a végén hajóskapitány lett. Füttyös Vilkó is hosszú utat járt már be.

Az az egyik legizgalmasabb az írásban, hogy van egy kiindulópont, ami ezerfelé ágazhat, bármi lehet belőle, a szerencsétől meg a körülményektől kezdve a belefektetett energiáig sok minden alakítja. Az egyik legnagyobb életszomorúságom az, amikor rádöbbenek, hogy bizonyos választási lehetőségek már nem állnak előttem, mert ahogy az ember a saját életét alakítja, és halad előre az úton, óhatatlanul lezárulnak kapuk. Abban a pillanatban, hogy férjhez mész valakihez, optimális esetben kizártál négymilliárd másik férfit, akivel már vélhetőleg nem lesz kapcsolatod. Egy negyvenes évei közepén járó nőnek viszont a változókor egy olyan nagy határ, ahol óhatatlanul lezárulnak és kinyílnak újabb lehetséges útvonalak. Vagy amikor úgy döntöttem, hogy megszülöm az első gyerekemet, aki teljesen véletlenül, egyetemista koromban fogant, akkor azzal egyértelműen elvágtam annak is az útját, hogy kalandor legyek, amit én azért komolyan terveztem. Világutazó szerettem volna lenni, illetve a terveim között szerepelt, hogy az ELTE elvégzése után jelentkezem a Színművészetire dramaturg szakra. A kinyíló kapuknak mindig nagyon örülök, mert ha más nem is, legalább bekukkanthatok rajtuk, mert annyira izgalmas a világ a maga fizikai valójában, de a lelki-, szellemi-, spirituális emberek közti kapcsolati dimenziójában is. És minden egyes biztosan lezáruló kapu fáj, még akkor is, ha én hozom meg azt a döntést, hogy erre már nem akarok menni.

Ahogy nőttek a gyerekeid, egyre nagyobb és nagyobb korosztálynak írtál könyveket. Muszáj volt velük együtt felnőnöd meseíróként is?

Nem volt muszáj, de olyan jólesik! Volna igény bölcsis és ovis könyvekre is, de engem leginkább mindig az izgat, ami a gyerekeim fejében van, és nagyon szeretem picit általuk látni a világot. Nemcsak ők vannak körülöttem, hanem a barátaik is, az iskolából hazahozott örömök, bánatok, problémák, giganagy kupacok, amiken átverekedjük magunkat. Természetes, hogy haladok a gyerekeimmel.

Belelátsz a fejükbe?

Hál’ istennek, sikerült mind a néggyel olyan jó viszonyt kialakítanom, hogy sok mindenbe engednek belátást. DE nem áltatom magam azzal, hogy tudok mindent.

Kell, hogy legyenek titkaik. Nyilván neked is voltak…

Hajjajaj, a múltkor panaszkodtam is a barátnőmnek, hogy a kamaszlányaim mennyire kóstolgatják a világot.. A barátnőm pedig megkérdezte: „Pont te vagy lepődve?”. Hiszen akkor is ott állt mellettem, amikor én voltam ennyi idős, és segített, mert nem voltam egyszerű kamasz. A gyerekeimnek el szoktam mesélni az összes köreimet, pont azért, hogy hitelesebb legyek. Amikor azt mondom, hogy nem érdemes kábítószerezni, akkor tapasztalati úton tudok arról beszélni, milyen az, amikor például valaki öntudatlan állapotba kerül, és más ezt kihasználja.

Amikor film, hangjáték vagy színdarab készül valamelyik művedből, akkor mennyire akarod kontrollálni a folyamatot?

Ez nagyon nehéz helyzet, és mindenképp rajta kell tartanom a kezem, mert sok olyan eset volt, hogy ha nem figyeltem volna oda, akkor született volna egy olyan kapcsolódó játék vagy tárgy, ami nem üti meg azt a szintet, amihez én szívesen adnám a nevemet, márpedig minden olyan dolgot, ami az én mesehőseimhez kapcsolódik, óhatatlanul is a nevemhez kötnek. Muszáj tartanom a színvonalat. A közösségi műfajokban, színházban, filmben sok ember munkája áll össze. Ha a rendező mást gondol, vagy a színésznek rossz napja van, esetleg a forgatókönyvírónak másfajta a humora, akkor a végeredmény nem pont olyan lesz, mint amit én szeretnék. Vagy amikor illusztrálják a meséimet, sosem pont olyanok a rajzolt szereplők, mint ahogy az én fejemben éltek. Már megtanultam ezt elfogadni. Tudom, hogy társak vagyunk az alkotásban, és ha jól sikerülnek a rajzok, akkor az én fejembe is beköltözik az illusztrátor által megálmodott figura. Minél többen dolgoznak egy művön, annál többet kell feladnom saját magamból, miközben mégis egy erős kontrollt kell kialakítanom. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de a nevem kezd egyfajta branddé válni, a Rumini és a Lengemesék önmagukban is, de valamilyen szinten én magam is. Tehát nem hagyhatom szétesni vagy elsilányulni ezt az egészet. Nem könnyű kézben tartani mindent, van például egy munkatársam, aki a külföldi dolgaimat intézi, ő tárgyal, ő köti a szereződéseket a nevemben, persze velem egyeztetve.

Mikor dolgozol egyáltalán, hogyan véded az idődet?

Nem tudom elég sokfelé tépni magam, valahol mindig frusztrálódom. Most például érdemben, nagy swunggal, abban az igazi flow-állapotban, ahogy alkotni érdemes, december óta nem írtam, és „megőrülök”. Azt remélem, hogy most végre sikerült kitisztítanom a dolgaimat, úgyhogy ettől a héttől kezdve már semmit nem vállalok, csak írok végre.

A gyerekkori kalandvágyad máig megmaradt. Olvastam a vietnámi kalandjaidat, erős és „belemenős” helyzetek voltak végig. Hogy bírod a hátköznapi éneddel összeegyeztetni ezt a lelkületet?

Szerencsére az írás a kalandor énemet teljesíti ki, mert amikor már nagyon be vagyok szorulva a háztartással és a gyerekekkel kapcsolatos teendők közé, akkor én fejben bárhová el tudok menni, bármit meg tudok csinálni. Olyankor nagyon vad dolgokat szoktam kitalálni. Az nálam napi rutin, hogy lefekszem este, és egy készülő történetet cifrázok, új fordulatokat is teszek bele. De gyerekkoromban rendszeresen képzeltem el magam újabb és újabb élethelyzetekben. Ilyeneket találtam ki, hogy milyen lenne, ha egyszer csak New Yorkban ébrednék föl a felhőkarcolók között minden nélkül, vagy ha arab hercegnők szolgája lennék, és ki akarnák tépni a nyelvemet, és mi lenne, ha egy dzsungelbe születtem volna, és tigrisek neveltek volna… Heteken keresztül fantáziáltam ezeken a történeteken. Sokszor könnyekig meghatódtam a saját kínszenvedéseimtől, amit egy ilyen kitalált történet során magamra mértem. Kárpótlás volt az összes soha meg nem nyíló kapu miatt, mert onnantól kezdve, hogy Magyarországra születtem, például az összes többi hely ki van lőve. A vietnámi utazás is nagy lökést adott a következő Ruminihez, támadtak új gondolataim.

Mi van akkor, ha megrekedsz, ha épp tehetségtelennek érzed magad?

Ilyen is előfordul. Azt hiszem, hogy nem a történetekkel szoktam elakadni, hanem saját magammal. Minden új kezdet előtt van egy olyan gödör, ami néha nem is csak gödör, hanem konkrét pokoljárás, amikor úgy érzem, hogy alkalmatlan vagyok, nincsenek ötleteim, képtelen vagyok egy esti mese szintű történetet felépíteni, írni sem tudok, és ez iszonyatosan kétségbeejtő. Szerencsére most már tudom, hogy ez egy átmeneti állapot, és eddig minden alkalommal sikerült kijutnom belőle. Volt olyan is, hogy – az időfaktorral kőkeményen megküzdve – szabaddá tettem magam másfél hónapra, de a csak az utolsó négy napon tudtam írni, addig lézengtem, szekrényt takarítottam, úsztam, lelkiztem a barátnőimmel, és közben iszonyú feszült voltam. Folyik ki a kezeim közül az idő, miközben én egy hatalmas tömböt akarok belőle készíteni, és ehhez képest csak porlad el…

És amikor ennek az időszaknak vége lesz, akkor éjjel-nappal írsz?

Igen, olyankor sóvárgok, hogy írhassak, de közbejönnek a dolgok, és az egész testem az írásban szeretne feloldódni, de nem lehet.

Ilyenkor mit csinálsz a szeretteiddel? Hogyan tudjátok együtt jól átélni ezeket a nehéz helyzeteket?

Amikor kisebbek voltak a gyerekeim, azt gondoltam, kötelességem, hogy nekik jó legyen, ezért félretettem a saját vágyaimat, és velük foglalkoztam, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, de most, hogy már nagyobbak lettek, mindent meg lehet velük beszélni. Nem egész napra, mert a tízéves fiam még nagyon igényel engem, de ha szétfeszít valami, akkor azt kérem, hogy hadd kapjak egy órát, hogy legalább elindíthassam, vagy befejezzem azt, amit délelőtt elkezdtem, ebben például nagyon együttműködőek a gyerekeim.

Tudsz összpontosítani arra az egy órára?

Igen, a sok gyerek mellett való írás legnagyobb hozadéka, hogy az ember öt perc alatt is tud alkotni. Ha letelik az a pár perc, akkor persze nem tudom leállítani a gondolataimat, nincs rajtam OFF gomb. A gyerekeim nevetnek rajtam ilyenkor, mert félperces reakcióidőim vannak, beszélnek hozzám, hallom és tudom, de nehezen jutok el a válaszig. Olyankor mindig megkérdezik tőlem: „Na, mi van, anya, fejben írsz?”

Előfordul, hogy a segítenek a meseírásban?

Van, hogy kikérem a véleményüket, feldobom otthon vacsora közben, hogy „ezzel mit csinálnátok?”. Általában széttrollkodják, mert épp abban a korban vannak, de azért mégiscsak szokott lenni valami jó gondolatuk. Szoktak segíteni.

Szóval leginkább fejben írsz, és mindent megjegyzel, nem félsz, hogy valamit elfelejtesz?

Az igazán jó dolgokat nem felejtem el. Ha eszembe jut menet közben egy érdekes név, vagy valami részletkérdés, azt felírom, de a legfontosabbakat nem felejtem el. Vagy ha beugrik egy szuper mondat egy novellához, amire nem lesz időm egy évig, akkor azt felírom, de ha a Ruminihez kitalálok egy nagyon fontos fordulatot, akkor az, – ha elég jó – biztos, hogy nem fog elveszni. Ez a próbája is a dolognak, mert ezek olyan magától értetődő természetességgel maradnak benne a fejemben… az az érzésem, hogy „ez így történt, hát, hogy is írhatnám másként?”.

Mennyire érdekelnek más műfajok?

Iszonyatosan szeretnék mást is írni. Írtam már néhány verset, egy meg is jelent a Hévíz magazinban, büszke vagyok rá, de be kellett látnom, hogy nem vagyok költő, és nem is leszek, inkább a saját szórakoztatásomra írok verseket, és nincs ilyen vágy bennem, hogy publikáljam.

Viszont igazán szeretnék felnőtt könyvet írni, van egy félkész regényem, szinte teljesen kész struktúrával a fejemben, de kéne hozzá még egy fél év, amikor semmi mást nem csinálok. Időnként antológiákba vállalok felkéréseket. Gyűlnek apránként a felnőtt novellák, nagyon szeretem csinálni, és ha kaphatnák a jótündértől ajándékba plusz időt, annak nagyon örülnék. Éjszaka egyre kevésbé tudok írni, itt már érzem a koromat. Öt-hat éve még simán elvoltam hónapokig három-négy óra alvással, de most öt-hat órát muszáj aludnom.

Mi az a siker, amit még nagyon kívánnál, vágynál, nem is annyira magadnak, hanem hogy a könyved által valami szülessen? Hiszen ha csupán a Lengemeséket vagy a Ruminit nézzük, elképesztő, hogy mennyit adott egy nagy csomó gyereknek…

Szeretném, hogy a Ruminiből film készülne, és lenne neki nemzetközi ismertsége is. Elég bizakodó vagyok. Amire vágyom még, hogy írjak egy olyan felnőttregényt, amire a felnőttek is azt mondják, hogy „ez egy szuperkönyv”.

Mi történik olyankor, amikor benne vagy a sorozatok fogságában?

Ez elég összetett, mert részben nagyon jó, hogy felépítek egy világot, és kibontok karaktereket, aztán a már meglévő világban az ismert figurákkal kalandozom. Ilyenkor bővül a régi világ, és nem előrefelé megy egy új építkezés. Ez biztonságos érzés, és másfajta gondolkodásmódot tesz lehetővé. Másfelől ott a kalandvágy, hogy egy teljesen másféle dolgot kell létrehozni, ebből a szempontból viszont tényleg nagy rabság egy sorozat. A Maszat, a Két kis dínó, a Rumini sorozatnak lesz még folytatása, és az Almának is megjelenik még idén a második része. A Lengemesékhez is eszembe jutott két lehetséges új rész, úgyhogy azokat is meg fogom majd írni, csak még nem tudom, mikor.

Mit építesz be a valóságból a mesékbe? Nagyon jellemző rád a témaérzékenység. Olyan történeteket találsz ki, ami igazán közel áll a gyerekekhez.

Fontos számomra, hogy legyen emberi vonatkozása a történetnek, olyan konfliktustípusok jelenjenek meg benne, amelyek az adott korú gyerekeket érdeklik. Van egy masszív világképem, amit önkéntelenül is beleteszek minden szövegembe. Hiszek a szeretetben, a megbocsátásban, az emberek közötti együttműködés erejében, és ez – ha akarom, ha nem – benne van a történeteimben. Többnyire akarom, csak nem erőltetem. Aztán van egy csomó érdekes karakter, akiket „felhasználok”, amikor a figuráimat építem. Most például Vietnámból fogom behozni azt a nyugalmat és derűt, amit ott átélhettem. Azok az emberek ott a legnagyobb nyomorban élnek, mégis boldogabbnak tűnnek, mint sok jólétben élő nyugati. Másfelől olyan ez a helyszín, ahol gyűlik a szemét, és menthetetlenül, megkerülhetetlenül retkes, ragacsos, szutykos minden, tönkreteszi a szépséget az a sok mocsok, amit az emberek felhalmoznak… Nem akarok egy ilyen nyomasztó világot kitalálni, de ezen is érdemes elgondolkodni, és beszélni kell róla.

Ez csupán egy teoretikus kérdés, de tegyük fel, hogy ha lenne a környezetedben valaki, aki valamilyen függőséggel áll kapcsolatban, mit gondolsz, azzal a világnézettel, ami neked van, tudnál segíteni rajta?

Gondolom, nem az én koffeinfüggésemről beszélünk most (nevet), hanem az ennél keményebb függőségekről. Alkohol-, drog- vagy párkapcsolati függőségek többnyire azért alakulnak ki, mert az emberben nincsen rend, és ezek valamit pótolnak, valamitől segítenek elmenekülni, valamire mentséget találnak. Minél egészségesebb, harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb, elégedettebb valaki, annál kevésbé fog belecsúszni egy ilyen függőségbe. Én személyesen nyilván senkit nem tudok kihozni belőle, de ha masszívan sugárzom a saját világképemet, akkor lehet, hogy ezzel másoknak is erőt tudok adni. Ha látja, hogy a világ mégsem teljesen olyan, amilyennek ő éli meg, hanem talán olyan is, mint amilyenek én látom, akkor talán könnyebb lavíroznia.

Vagy példát mutatsz nekik, mint a Rumininél, hogy hogyan lehet egy senkiből valaki.

Erről az jutott eszembe, hogy tavaly nyárom egy 17 éves gyerektől kaptam levelet, amelyben megírta, hogy nagyon sok nehéz helyzet volt az életében, de az a szemlélet, ahogy Rumini mindig hisz a csodában, és valahogy mindig meg is érkezik a segítség, ez mentőövet jelentett számára sok válságos pillanatban. Ezen komolyan meghatódtam. 

Ez gyönyörű történet. Egyébként hol tárolod az olvasóktól kapott ajándékokat?

A dolgozószobám felső polcán gyülekeznek a mappák, amiben a rajzokat gyűjtöm. Sok száz rajzot és levelet őrzök, de kaptam már varrott, gyöngyből fűzött, agyagból vagy gyurmából készült figurákat, hajómaketteket, könyvjelzőket, saját készítésű ékszereket is. Minden megvan, mindent elteszek, és néha meg is nézegetem a kincseimet. 

A legtöbb levél interneten érkezik, de időnként postán is kapok, vagy személyesen adják át a papírra írt leveleket a gyerekek.

Tényleg, hogyhogy folytatod a Ruminit?

Nagyon sokan megkerestek azzal, hogy szeretnének folytatást, és közben nekem is elkezdett hiányozni, ráadásul támadtak ötleteim, két egymáshoz kapcsolódó rész. Ezekkel együtt összesen tíz Rumini lesz. A műfaji határokat is feszegetem majd. Tervezek egy novelláskötetet vagy néhány kisregényt, amelyben több kaland játszódik majd több helyszínen, egymástól független történetekben. Szeretném ezt a műfajt is megmutatni a gyerekeknek. Az egyik történetben pedig lesz majd egy olyan esemény, ami katasztrofális helyzetbe sodorja a Szélkirálynő legénységét – ennek feloldása lesz az utolsó regény.

Volt a nyáron egy szinte példa nélküli kísérleted Kertész Erzsivel, amiből megszületett A négy madár titka című közösen írott könyvetek. Ennek lesz folytatása?

Mindekképpen folytatjuk, mert amikor ezt a könyvet írtuk, az olyan inspirálóan hatott mindkettőnkre, hogy mint a tornádó, úgy írtunk. Egymásból nyertünk energiát, és az ezzel párhuzamosan írt könyveink is szárnyakat kaptak.

 

Címlapfotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!