A népmese nem más, mint bátran feltett kérdésekből és merész válaszokból álló párbeszéd

Bajzáth Mária, a Népmesekincstár mesepedagógiai módszer megalkotója mesél most arról, mit adhat a népmese a XXI. században a gyerekeknek, a szülőknek, a pedagógusoknak és a világnak.

2018.08.23 Both Gabi

Hogyan született meg a mesepedagógia gondolata?

Gyakorló pedagógusként, a hétköznapok tanítási gyakorlatában kerestem az utat a gyerekek és a mesék – a tananyag és a hasznos-hasznosítható tudás – között. Valami újat szerettem volna, ami régi, valami földit, ami égi. Pedagógusszerepben a gyerekekkel együtt untam az olvasókönyvek lerövidített népmesetöredékeit, a szövegértés munkafüzetek mesékhez kapcsolódó „kösd össze, számozd meg, színezd ki” monoton feladatait. Dühítettek a megfejthetetlen találós kérdések, az érvénytelen üzeneteket közvetítő közmondások, azok a kínnal megtanítandó és keservvel tanulandó „tananyagok”, amelyek az életben, soha semmire nem lesznek használhatók. A százegyedik „játsszátok el a mesét, rajzoljátok le a mesét, bábozzátok el a mesét” tankönyvi utasítástól leginkább sírhatnékom támadt. Másképp, máshogy, mást akartam a gyerekekkel és a mesével, mint a meglévő pedagógiai gyakorlat.

Mi lett ez a más?

Ez lett a Népmesekincstár mesepedagógia módszertana, ami a világ minden tájáról válogatott népmesék és népköltészeti alkotások a mesehallgató gyerekek életkori sajátosságai, az őket foglalkoztató kérdések komplex egységén alapszik. Nem hagyományőrzés az elsődleges célja, hanem örömteli mese és játékélmény, élő emberi szó, szívvel-lélekkel énekelt dal, bátran feltett kérdésekből és merész válaszokból álló párbeszéd, közös gondolkodás. Tanulás és tudásátadás ez a javából, fejlesztés és fejlődés, de észrevétlenül, didaxis nélkül, játék-tapasztalatszerzés, sajátélmény alapon.

Mióta létezik ez a fogalom?

2010-ben tettem föl a kérdést az ELTE PPK neveléstudományi karán: Miért nincs a különböző pedagógiák sorában a mesepedagógia? A szóösszetételt, ha akkoriban beírtam a keresőbe 30 találatot hozott, most több mint 12 ezret.

Hogyan lehet elsajátítani?

Az én módszeremet, a Népmesekincstár mesepedagógia módszert műhelyfoglalkozásokon, szakmai napokon, akkreditált képzéseken, nyári egyetemen, felsőoktatási kurzusok keretében tanítom, de tartok táborokat, mesefoglalkozásokat is.

Milyen visszajelzések és eredmények érkeztek a mesepedagógia módszeréről?

Egy, a módszerről született óvóképzős hallgató szakdolgozatában olvastam: „Sokan, sokfelé, sokféle célból, sokszínű célcsoportnak, sokféle korosztálynak, sikeresen használják”. A könyvek sok kiadást élnek meg, a képzések, táborok, foglalkozások hamar megtelnek. A részvevők keresik a következő lehetőséget a találkozásra, visszahívnak, visszavárnak. De ami a legfontosabb: mesélő és mesehallgató egyaránt élvezi a mesét és a hozzá kapcsolódó tevékenységeket, megjelenik a napi pedagógia gyakorlatban, egyre több iskolában, óvodában használják.

Miért kellett ehhez módszertani könyvet készíteni?

A magyar pedagógusképzés, a felsőoktatás szintjén évtizedek óta nagyon kevés óraszámban foglalkozik a népmesével. A népdalok, mondókák és népi játékok területére ugyanez igaz, az alap hiányos a népköltészeti alkotásokkal kapcsolatban. A pedagógusok túlterheltek, egy végigdolgozott nap után alig marad idejük felkészülésre, tanulásra, kreatív alkotásra. Szükség van mindig kéznél lévő, a gyakorlatban jól használható, kész segédanyagra. A módszertani könyv egyrészt ötleteket, másrészt részletesen kidolgozott kész anyagokat, vázlatokat ad, amelyeket akár egy szakkörön, akár egy mesefoglalkozáson, órán, vagy egy adott témához kapcsolódó projektben tud használni a pedagógus.

A Népmesekincstár-sorozat mesegyűjteményének kötetei milyen megfontolásból születtek?

A népmese eredetileg nem gyerekműfaj, a történetek egy része nem gyerekeknek való. Szülőktől és pedagógusoktól gyakran hallottam, hogy levesz egy mesegyűjteményt a polcról, és a mese, amibe belekezd, nem gyerekek életkorának megfelelő, ezért nem érdekli őket, nem hallgatják végig, ijesztő vagy épp unalmas számukra. Ahhoz, hogy egy gyerek örömmel és értő füllel-szívvel hallgasson meg egy népmesét, végig kell kísérnünk a mondókamesétől a tündérmesékig vezető úton, az egy-két szereplős történektől a sokszereplős, sok helyszínen, sok szálon futó történetekig.

A Népmesekincstár mesegyűjteményekben a gyerek életkora, érdeklődése és témák szerint csoportosítom a meséket, figyelembe véve, hogy egészen mást hallgat szívesen a hároméves és mást a kiskamasz.

  12 kép

Forrás: Szabó Virág

Bajzáth Mária, a Népmesekincstár mesepedagógiai módszer megalkotója

Több korosztálynak is szólnak külön kötetek, miért volt erre szükség, és milyen a felépítésük?

A kötetetekbe úgy válogattam a meséket, hogy az adott korosztály érdeklődését, problémáit, az őket foglalkoztató kérdéseket vettem figyelembe. A kicsiknek sok-sok mese szól a testről, a családról, az állatokról, az állatok hangjáró, miértekről és hogyanokról. Mindegyik meséhez kapcsolódik egy mondóka vagy találós kérdés. A nagyobbaknak szóló gyűjteményekben is megjelenik például a test, család, miértek-hogyanok, állatok beszéde témakör, de teljesen új mesékkel, hosszabban, összetettebb történetek keretében. Ahogyan tágul a gyerek érdeklődése, világlátása, bővül a témaválaszték: a nagyobbaknak barátokról, ellenfelekről, számokról, talányokról, tündérekről, boszorkányokról is szólnak a mesék. A még nagyobbaknak trollokról, ifritekről, varázstárgyakról, igazmondókról és hazugokról, életről, halálról is mesélünk, nekik közmondásokat, szólásokat kapcsoltam a mesékhez.

Mi lesz a következő ebben a sorozatban, és mi hívta életre?

Az Én, senki, segítség című könyv a kiskamaszoknak szól, a napokban jelent meg. Amikor kiskamaszokat arról kérdezek, mi a kedvenc meséjük, vagy arról, hogy ki mesél nekik, gyakran kapom ezt a választ: „Nekem már nem olvasnak meséket!” vagy: „Én már nem olvasok meséket…” Majd amikor belekezdek egy népmesébe, az „Egyszer volt hol nem volt” mégis varázsigeként hat. Ez az életkor, a mesélés szempontjából, az „utolsó pillanat”, amikor még viszonylag könnyen odabújhatunk a gyerek mellé, és elővehetünk egy mesekönyvet. A kiskamaszt rengeteg minden érdekli egyszerre, már nem csupán a körülötte lévő felnőttektől kérdez, „miértjeire” és „hogyanjaira”, sokféle forrásból keresi a feleletet. Válaszolnak neki a kortársak, könyvek, weboldalak, filmek, zenék, a természet, a teste… Néha eltéved a kérdései között, és a rengeteg lehetséges válaszban, máskor nem meri, vagy meg sem tudja fogalmazni a problémáit. Ha figyel a felnőtt (szülő, nagyszülő, pedagógus), pontosan érzi és érzékeli, hogy mikor lehet elővenni a mesekönyvet, hátradőlni vagy összebújni, és elolvasni vagy elmondani egy-egy mesét.

Mit tud adni a rendszeres mesélés a kicsiknek, a közepeseknek és a nagyoknak? Meddig érdemes mesélni nekik?

A mese, a történet a fogantatás pillanatától, a halálig kísérheti az embert, és még azon is túl. Minden életkori szakaszban lehet mesélni, és ha jól választunk mesét, jól mondjuk, jókor, akkor minden korosztály figyelmesen hallgatja, mert minden életkorban szeretjük a jó történeteket, az élő, igaz, emberi szót, a minőségi időt. A mesélés magyarázza és értelmezi a világot, az életet, az emberi kapcsolatokat, összeköti a „kinn, benn, lenn, fenn” világát.

Szükség volna arra, hogy beépítsék a felsőoktatásba a mesepedagógiát?

Igen, és nagy öröm, hogy vannak erre kísérletek. Sok helyen, sokféle kezdeményezés keretei között tanulhatnak a hallgatók a meséről, mesepedagógiáról. Ez azonban önmagában nem elég, az egész pedagógusképzésben nagy-nagy szemléletváltó megújulására lenne szükség, olyan pedagógia elméletekre és gyakorlatra, ami a gyereket és az életet szolgálja, a gondolkodást, a kérdezés bátorságát, a kíváncsiságot és a kreativitást fejleszti. Bármilyen témáról van szó, a pedagógiának örömteli élményeken, tapasztalaton, játékon keresztül kellene a gyereket ismeretekhez juttatnia, és segíteni a saját, más emberek és a világ örök értékeinek felfedezésében.

Mit kell tudnia egy gyakorló mesepedagógusnak?

Örülni a gyereknek, élni a mesét, mesélni. Kapcsolódni a történetekhez, a múlthoz, a jelenhez, a jövőhöz és a mesehallgatókhoz. Reagálni a gyereket aktuálisan foglalkoztató kérdésekre. „Mindenre” tudni egy jó történetet. Jókedvvel énekelni, felszabadultan játszani, mintát adni arról, milyen egy mesehős. Nem kell tökéletes énekhang, színpadi mesemondás, de kell a derű, a játékos jókedv, a képesség, hogy meglássa a minden gyerekben ott lévő jót és ragyogót, amire építeni lehet.

Mit tud elsajátítani egy meseszerető felnőtt a módszerből anélkül, hogy beavatnánk őt a szakmai részletekbe?

Bármit el tud sajátítani a módszerből, ha szán rá időt és energiát, de a legfontosabb, hogy meséljen. Mindennap, ha lehet, többször. Ha lehet, attól a pillanattól kezdve, hogy a gyermeke „akkora, mint a borsószem ezredrészi”, tehát már az anyaméhben.

Fontos, hogy megkérdezze a gyerekét: „Miről meséljek ma?”. És ha választ kap, tudja, hogy melyik könyvet vegye le a polcról. A Népmesekincstár-sorozat nemcsak korosztályok szerint segít, hanem a mesekönyvekben témák szerint is csoportosítottam a meséket. Így, ha a hatéves épp barátságról akar hallani vagy számokról, vagy tündérekről, csak a tartalomjegyzéket kell olvasni.

Jó volna, ha lenne néhány olyan mondóka, dal, mese, amit könyv nélkül is tud, ennek óriási ereje van, orvosi rendelőben éppúgy, mint öltözés, hiszti vagy hosszú utazás közben.

Mi a különbség a felolvasott- és az élőszóval mesélt népmesék között?

A mese egyik legfontosabb tulajdonsága az élő, emberi szó, és az erejének a titka tulajdonképpen az, hogy lélektől lélekig ér. Ha élőszóval mesélek, szabadon, akadály nélkül száll a szó, nincs közöttünk könyv, belenézünk egymás szemébe, összemosolygunk, együtt megyünk a mesei úton. Ahhoz, hogy valaki szívből, emlékezetből, fejből meséljen, idő kell, a mesével a mesélőnek foglalkoznia kell. Az időtől és a figyelemtől a mese értékesebbé válik, csakúgy, mint a saját kezűleg, sok munkával készített ajándék. Voigt Vilmos mondja azt, hogy „mesét hallgatni és mesét mondani mindenki tud”. Én is ezt tapasztalom, és ezt is tanítom. Hiszem, hogy minden pedagógus és minden szülő alkalmas arra, hogy meséljen. Ugyanakkor azt is hozzáteszem, hogy sem egy szülőtől, sem egy pedagógustól nem várhatom el, hogy minden egyes napra legyen egy vagy több emlékezetből elmondható meséje.

Miben segíthet egy jó helyen, jó időpontban hallott, olvasott mese?

A világ, más emberek- és önmagunk megismerésében. Válasz lehet a kérdéseinkre, oldhatja a szorongást, megismerhetjük más népek kultúráit, mintát adhat egy-egy probléma megoldásáról, segíti a szövegértést, gazdagítja a szókincset, fejleszti az elemző, rendszerező képességet, a képzelőerőt. Lehet tehetséggondozó-, felzárkóztató-, konfliktusmegoldó-, szórakoztató-, integráló-, multikulturális értékközvetítő „eszköz”, vagy közösségteremtő, építő-megtartó erő. A népmese a nevelés, a pedagógia táltos paripája lehet, univerzális segítő, ha mesélünk mindennap.

Ki lehet nyitni egy nagyon zárkózott gyereket mesével?

Igen, de kell hozzá egy mesemondó, aki jó kapcsolatot tud felépíteni a gyerekkel. A jól választott és elmesélt mese, a kiemelt figyelem és a „megszentelt” idő segítségével ki lehet nyitni a zárkózottat, le lehet nyugtatni a hisztist, meg lehet vigasztalni a szomorút.

Sokáig dolgoztál hátrányos helyzetű, intézetben nevelkedő gyerekekkel is. Mi a tapasztalatod? Hosszú távon segíti őket a mese ereje?

Hét évet dolgoztam állami gondozásban élő gyerekek között. A gyermekvédelmi rendszer olykor nagyon sötét és kilátástalan bugyraiban felnőni igazi élettragédia. Miközben a gyermekotthonokban élő gyerekeknek is óriási szükségük van a mesére, a figyelemre, az emberi szóra, egy-egy elmesélt mese sajnos csak aprócska fényt jelent ebben a sötétségben. Az ő esetükben tapasztalataim szerint, a mesénél sokkal fontosabb a mesélő személye,  az erős, igaz, tiszta emberi kapcsolat.

Rengeteg előadást tartasz, konferenciákon és szakmai programokon veszel részt. Mit látsz, milyen tendenciák érvényesülnek a népmesékkel kapcsolatban mostanában?

Sok-sok utat látok és sok-sok útkeresőt, sokféle módszert, sokféle mesélőt. Vannak hagyományos mesemondók, storytellerek, meseterapeuták, mesepszichológusok, mesepedagógusok, a tudomány és az élet számos területéről közelítünk a meséhez. Ez nagyon jó, mert mindenki megtalálhatja azt, ami hozzá leginkább közel áll. Azt szoktam javasolni, mindenki nézzen-hallgasson meg minél többféle módszert, mesét, merítsen ezernyi kútból, azután és közben pedig meséljen, mondja a történeteket, adja át- és tovább, amit hallott minél több embernek.

Milyen terveid vannak a közeli és a távoli jövőben a mesepedagógiával?

Megyek tovább az utamon, szeretem, és nagyon hasznosnak látom a mostani életemet: képzések, konferenciák, műhelyfoglalkozások, szakmai napok, táborok, mesefoglalkozások, könyvek. Sokfelé, sokféle célcsoportnak. Gyereknek, pedagógusnak, pedagógusjelöltnek, szülőnek, nagyszülőnek szeretnék továbbra is mesélni, és közben magam, a családom és az egész kerek világ örömére, mesehősként élni a saját mesém.

 

Címlapfotó forrása: https://www.facebook.com/mesepedagogia/

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!