A gyermeki agresszió gyakran álarc a gyengéd érzelmek felett

Mitől agresszív a gyerekem? Nem aludta ki magát? Túl sok lett volna a videójáték? Bántotta valaki? Rossz szülők vagyunk? Mégsem kellene macsó módon nevelni? Lawrence J. Cohen a „Legyőzzük a félelmet” című könyv szerzője segített nekünk válaszokat találni.

2018.06.14 Szabó Előd

A videójátékok esetében hogyan tudjuk elkerülni, hogy ez ne legyen negatív hatással a gyerekek szociális képességeire, illetve ne okozzon agressziót?

A kisgyerekek esetében érdemes arra figyelni, hogy a számítógéppel, telefonnal töltött idő nagyon rövid. Ha játszottatok a telefonon együtt öt percet, akkor utána öt percig, vagy még hosszabban kijátsszátok a történetet, amit láttatok. Utána lehet újra öt percet játszani a számítógéppel. Így lesz közös a játék, ahonnan a szociális képesség jön. A drámajáték kapcsolódik a fizikai világhoz, nem csak a gyerek hüvelykujjai fejlődnek megfelelően (nevet). Egészen kicsi korban érdemes már így csinálni, mert egy 12 éves már nem fog ezért lelkesedni.

Nagyobb gyerekek esetében csatlakozzunk hozzájuk, és mondjuk azt: „Látom, hogy szereted ezt a játékot. Én nem ismerem, meg tudnád nekem tanítani?”. Ez megváltoztatja a helyzetet mind a gyerek, mind a szülő számára. Sok szülő csak beszól a szobába: „Ez borzalmas, fejezd be!”. Így azonban a gyerek nem fogja abbahagyni, és ez csupán a kapcsolódás teljes hiányát, és a távolodást eredményezi.

Az agresszivitás kapcsán sokkoló számomra az iskolai lövöldözések száma az Egyesült Államokban, ahol Ön is él. Mit gondol, mi vezet ide? Hogyan viszonyul ahhoz, hogy játékfegyvereket nyomunk a gyerekek kezébe. Milyen összefüggéseket lát a két dolog között?

Nincs valódi haszna annak, ha egy játékfegyver valódinak néz ki. Csodálatos, ha fegyverként egy botot vagy éppen az ujjaidat kezded el használni, mivel az egyik pillanatban az lehet egy fegyver, egy másikban pedig varázspálca, vagy éppen egy űrhajót irányíthatsz vele. Így a gyermek kreativitása nem lesz behatárolva, és nem is a tiszta erőszakról fog szólni számára a játék. Egy valóságosnak kinéző fegyverrel egyetlen dolgot tudsz tenni, lelőni valakit. Ez az egyik fontos dolog. Másrészt az agresszív játék is játék. A gyerekek mindig is játszottak agresszív játékokat, amióta világ a világ. A valódi probléma Amerikában az, hogy a valódi fegyverek elérhetők. Ez nagyon bonyolult, mert ha a gyerekek valami nehézséggel találkoznak az életükben, azt azonnal beviszik a játékaikba. Például azoknak a gyerekeknek, akik háborús övezetben vagy erőszakos környéken, bizonytalan otthoni légkörben élnek, arra van szükségük, hogy ezeket biztonságosan el tudják játszani.

Hogyan tudom az agresszív játékot oldani, hogyan segíthetek a gyereknek a játékos nevelés eszközeivel?

Hadd mondjak egy konkrét példát! Egy édesanya mesélte, hogy az a fiának a kedvenc játéka, hogy letépi a fejét az akciófiguráknak, robbanó hangokat ad ki, és vadul ledobálja ezeket a lépcsőn. Azonnal rászólt, hogy hagyja abba, de egyszerűen nem hatott rá. Majd amikor azt mondta, hogy „Oh, Franky, felrobbant szegénynek a feje. Gyorsan hívjuk a doktor bácsit és visszatesszük. Te vagy a legjobb barátom, olyan sok csatát fogunk közösen megvívni!”. Az ő családjukban ez működött.  Ezzel a csatlakozással becsempészted a játékba a barátság, hűség és a hősiesség elemeit, amik az eredeti játékban nem szerepeltek. Ha csak beszólnál a szobába, hogy: „Hagyd ezt az agresszív játékot, inkább mentsd meg, szóljon ez inkább a barátságról meg a hűségről”, nem igazán tudná, hogy miről beszélsz.

Mit tanácsol a szülőknek az esetben, ha a gyerek már annyira tombol, agresszív, hogy nem figyel oda egyáltalán a szülőre? Eljön az a pont, amikor nem segítenek olyan bölcsességek, mint: „Menj, és püfölj egy párnát!”. „Firkálj valamit a papírra, hogy kiadd magadból a feszültséget…”

Ezek az ötletek, hogy püfölj párnát és rajzolj köröket a papírra, csak akkor segíthetnek, ha igazi kapcsolat van az anya és a gyerek között. Amennyiben csak egyedül, vakon kell megtennie, akkor ez nem felszabadító számára, hanem még jobban növeli az agressziót a gyerekben. De ha azt mondod neki: „Üss a párnába nyugodtan, és mondd minél viccesebben: »Úh! Áh! Áh!«” (nevet), akkor ez újra megteremti a kapcsolatot. Szóval a kapcsolatépítés a kritikus rész, és nem a püfölés.

Ha ez sem hat, vagy valami mást szeretnél kipróbálni, akkor azt látni kell, hogy az agresszió gyakran csupán egy maszk egy gyengéd érzelem felett. Ez különösen igaz azokra a fiúkra, akiknek a kezdetektől azt mondják, hogy „Ne sírj! Ne mutasd, ha megvagy ijedve! Ne legyél gyenge!”. Ez erős blokkot épít ki a gyengéd érzéseik előtt, pedig változatlanul ott vannak. Csak azért, mert azt mondod egy fiúnak, hogy ne sírjon, attól ezek az érzések nem múlnak el belőle. Mit tesznek hát ilyenkor? Megpróbálják eltakarni az igazi érzelmeiket a düh és az agresszió álarcával. Az agresszió mögött gyakran ott van egy mélyebb érzés: a szomorúság, valaminek az elvesztése, megalázottság és szégyen. Tehát, ha egy gyerek beleragad abba az állapotba, hogy agresszív, csak érjünk hozzá gyengéden. Állítsuk meg olyan óvatosan, ahogy csak tudjuk, nehogy megüssön vagy megharapjon valakit, de azért elég határozottan. Ilyenkor gyakran elkezdenek potyogni a könnyei. És ez valójában azért jó, mert ilyenkor kapcsolatba kerülnek a mélyebb érzéseikkel, és nem kell eltakarniuk agresszióval.

Az agresszió sajnos gyakran a szülő oldaláról jön. A házasságok 60 százaléka válással végződik, és ennek köszönhetően évekig, évtizedekig a gyereknek folyamatos konfliktusok és veszekedés kereszttüzében kell lennie. Lehet ezt ilyenkor jól csinálni egyáltalán?

A kulcs az empatikus és tiszteletteljes egymásra figyelés. Nem fog menni egyből, ha a párunkkal egyébként is folyamatos konfliktusban élünk. Érdemes egy úgynevezett listening partnership nevű módszerrel kezdeni. Nagyon egyszerű! Két barát, szülő leül egymással, és felváltva az egyikük a beszélő, másik a hallgató. A hallgató meghallgatja a másikat anélkül, hogy félbeszakítaná. Anélkül, hogy tanácsot adna, helyeselne vagy ítéletet mondana a másikról. Arról beszélhet, ami éppen eszébe jut. Ha a beszélő elkezd megnyílni és érzéseket megosztani a másikkal, akkor a hallgató elfogadja ezeket. Ez lehet, mondjuk, öt perc. Csak azt kell tennetek, hogy váltjátok egymást. Ha volt részed abban, hogy meghallhattak, és te is meghallhattál mást, akkor empatikusabban tudsz odafigyelni a férjedre, feleségedre. Ez ugyanis a nehezebb. Mondd azt inkább neki: „Figyelj! Ahelyett, hogy veszekednénk, mindkettőnknek lesz öt perce. Neked is lesz öt perced, nekem is”. Ez nem szünteti meg a konfliktusokat automatikusan, de menedzselhetővé teszi. És abban is segít, hogy türelmesebben hallgassuk meg a gyerekünket.

Különösen nehéz ez, ha a szülők is ezt a mintát kapták.

Nem tudunk visszamenni az időben, és újracsinálni a gyerekkorunkat, hogy több odafigyelést kapjunk. De több odafigyelést kaphatunk ma, akár egy baráttól is. Én sokat használtam ezt, amikor a lányom még kicsi volt. Volt egy beszélgetőtársam, akinek elmondhattam: „Ezt nem bírom elviselni!” – így kiengedhettem magamból a feszültséget, és sokkal nyugodtabban tudtam a gyerekemmel lenni.

Mi a tapasztalata azokkal a gyerekekkel, akikkel valami trauma történt? Hogyan tud segíteni a szülő, hogy a gyerek képes legyen megosztani ezeket vele?

Ahhoz, hogy tiszta, nyitott legyen közöttünk a kommunikáció, az a legjobb mód szerintem, hogy sok időt töltünk közös játékkal. A másik lényeges dolog, hogy fogadjunk el minden érzelmet a gyermekünkben. Gyakran szoktam kérdezni az előadásaim alkalmával, hogy ki volt az, akinek a szülei, a környezetében élő felnőttek minden érzelmét elfogadták. Több ezer ember közül maximum egy-kettő emelte fel eddig a kezét. Mert a legtöbbünk esetében nem volt elfogadott, ha sírtunk vagy dühösek voltunk. Néha még az sem, ha sokat nevettünk, vagy éppen lelkesedtünk valamiért. Ha azt szeretnénk, hogy megosszák velünk a gyerekeink a legnehezebb dolgokat az életükből, akkor üdvözölnünk kell, és elfogadni tőle minden érzelmet. Mert, ha éppen mérgesek, talán azt gondoljuk, hogy valami lényegtelen dolgon idegeskednek. A kék poharat akarták, de a pirosat kapták, és ettől ingerültek. És akkor azt mondjuk: „Ne légy mérges! Ne foglalkozz ilyen aprósággal!”. Ez elég nagy probléma! Mert sok esetben olyan ez, mint amikor ellenőrizzük a jeget, mielőtt rálépnénk, hogy elég erős-e. Tudják a szüleim kezelni a dühömet, ha ideges vagyok a pohár miatt? Ha tudják kezelni a piros pohár miatt a dühömet, akkor képesek lesznek kezelni azt is, hogy a suliban valaki olyat tett velem, ami nagyon rossz volt, ami miatt szégyellem magam és bűntudatom van. Szóval, üdvözölnünk kell a gyerekünk minden érzését, és nem azt mondani: „Oh, maradj már csendben, légy már kedves!”. Kulcsfontosságú, hogy igazán rá legyünk hangolódva a gyerekünk érzelmi állapotaira, és akkor fel fogjuk ismerni, hogy valami nincs rendben nála.

Abban az esetben, ha rosszul viselkedik, ne arra gondoljunk, hogy „a rossz gyerekeket meg kell javítani”, inkább gondoljunk arra: „Hmm, vajon mire van szüksége, milyen érzései vannak, mi zajlik benne?”. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Mi bajod van?”, megkérdezhetjük: „Mi történt?”. „Mi zajlik most éppen benned?”

A Játékos nevelés című könyv ITT kapható. 

A Legyőzzük a félelmet című könyv ITT kapható.

 

Címlapfotó forrása: istock / alvarez

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!