Játsszál szépen egyedül! – 12+1 praktikus segítség az önálló játék megteremtéséhez

A legjobb esetben így hangzik el a kérés, de valószínűbb, hogy a kimerült szülő indulatai felhőjén át, ingerülten valamit ilyesmit mond: „Hagyjál most már békén!” Vagy: „Miért nem tudsz már végre leszállni rólam, és ellenni egyedül?”

2018.10.27 Pethő Orsolya

De tényleg, miért nem?

Képtelenség bepakolni a mosogatógépbe, mert már megint ott van láb alatt? Leülnél egyet szusszanni, és már valamit újra akar tőled? Pedig ott a sok szép játék a szobájában, de mégsem kötik őt le. „Beni olyan típus, aki nincs el egyedül” „Pannát mindig szórakoztatni kell, és akkor minden rendben van” „Márk nem olyan, mint a tesója, egyszerűen nem tudom otthagyni egy pillanatra sem, folyton szükség van rám.”

Rengeteg olyan gyerekkel találkozom, akik egyszerűen nem tudják, hogyan kell egyedül játszani. A szülők alapvető szükségleteiket sem tudják kielégíteni, lezuhanyozni vagy meginni egy kávét. Arról már nem is beszélve, milyen jó lenne néha zavartalanul olvasgatni egy kicsit, vagy ledőlni, aludni… Ez már tényleg lehetetlennek tűnik egy kicsi gyerek mellett.

Pedig az önálló játék képessége a család minden tagja számára hasznos. A szülők el tudják végezni a napi teendőiket, tudnak egy kis időt magukra is fordítani, miközben elengedhetetlen lépcső a gyerek fejlődése szempontjából. Ezalatt egyedül merül el a játék világában, tapasztalatot szerez az önállóságról, csiszolja a kreativitását, erősödik az önbizalma, és feldolgozza a napközben felgyülemlő feszültségeket, érzelmeket. Fejleszti kis- és nagymotoros képességeit, szóval mindent, amiért fejlesztőhöz hordjuk majd drága pénzért.

Az önálló játék során megtanulja szabályozni az idegrendszerét érő ingermennyiséget is. Képes azt növelni, ha unatkozik és csökkenteni, ha túl sok van belőle. Ez az „arousal” névre hallgató belső rendszerünk az, ami bizonyos helyzetekben explorációra, ingerkeresésre sarkall bennünket, aztán visszavonulót fúj. Amikor kevés az inger, unatkozunk, amikor túl sok, nyugalomra van szükségünk. A rendszer tökéletesen működik magától már a gyerekek esetében is. Vagyis működött, mindaddig, amíg bele nem piszkáltunk mi, felnőttek. De mégis hogyan?

 

Függést alakítunk ki

Bizony, átestünk a ló túloldalára. Már nem mosunk kézzel egész nap, van étel télen akkor is, ha nem főzünk be egész nyáron, hogy a sok munka miatt szinte rá se hederítsünk a gyerekekre. Rengeteg időnk szabadult fel, ami jó, ám még nem találtuk meg a középutat a figyelem és a hátralépés között. Egész álló nap szórakoztatjuk a gyerekeket, és a függés kialakítását már a csecsemőknél elkezdjük. Folyamatosan animáljuk őket, ki tudja, hány színes csörgő kütyü lóg a kiságyuk felett. És miután túl sokat olvastunk a kötődő nevelésről, bűntudatunk van, ha egy percre békén hagyjuk őket. „Folyamatosan beszélni kell hozzá, mert így tanulja meg gyorsan a nyelvet. Fejleszteni kell, a színeket és a számokat tanítani, már tudja, mit mond a tehén, mert olyan okos gyerek.” Nem is csoda, ha hamar megtanulja, hogy a fő animátor, aki hamar elűzi az unalmat, az anya, vagy apa. Csak egy kicsit nyafogni kell, és zavartalan a szolgáltatás.

Nem bírjuk, ha az agyunkra mennek

És hát, az unatkozó gyerek meglehetősen idegesítő. Mert nyafog, nyúz minket, láb alatt van. Ezt nem tudjuk elviselni, hanem gyorsan bedobunk valami megoldást, így ők sem tanulják meg elviselni magukban ezt az érzést, ám arra sem jönnek rá, hogyan tudnak rajta a segítségünk nélkül javítani.

Alkalmatlan játékok

A játékipar egyre színesebb, szagosabb tárgyakat állít elő, ami zörög, zenél, mozog, és ezekhez hosszú leírás is tartozik arról, hogy pontosan hogyan kell vele játszani. Hol van ez a fadarabtól, amit, ha akarom, pisztoly, ha akarom kard, ásó, lovacska vagy napernyő? Használhatatlan tárgyakat veszünk a gyerekeknek, ezekért persze ők rajonganak (talán egy egész napig) amelyekkel valójában nem lehet játszani. Ezeknek kizárólag az a szerepük, hogy megvegyük őket.

Kütyük

Feltaláltuk az önműködő, aktív szórakoztatóipart. Csak egy gombnyomás, és nyoma sincs az unalomnak. Az arousal rendszer boldog, eszében sincs játékra sarkallni a gyereket, hiszen megvan, amire vágyott. Tudod már, mire gondolok, ugye? A tévé, a tablet, a telefon olyan mennyiségben szállítja a digitális ingert az unatkozó agy számára, ráadásul semmit, de semmit nem kell tennünk érte, hogy szép lassan kikopik a klasszikus értelemben vett játék a gyermeki tevékenységek köréből.

Meg lehet fulladni a sok játéktó

Sok családnál járok, és az ott látott gyerekszobák egyike sem a minimalizmusról híres. Zsúfolásig tele vannak tárgyakkal, játékokkal. Tizenkét négyzetméter, mozdulni is alig lehet. Plüssök, babák, járművek, színes dobozok. És nem elég a játékból, mert sosem lehet elég. Nem csoda, ha a gyerekek nem tudják, mit kezdjenek velük. Túl sok a tárgy, túl sok az inger, visszavonulót fúj a rendszer. A sok játék nem támogatja az elmerülést, folyamatosan felpörget, kizökkent. Megtörtént már veled, hogy olyan sok dolgod volt egyszerre, hogy azt sem tudtad, melyikkel kezdd? Hát, ez pontosan ugyanolyan.

Beleszólunk a játékukba

Sajnos jobban értünk a játékokhoz, mint maguk a gyerekek, és ennek hangot is adunk. „Ne rohangáljatok, mert feljön a szomszéd! Ne kardozz, mert az agresszív! Nem így kell szépen megépíteni a vonatsínt, majd apa megmutatja! Ne szórj szét mindent! Nem szabad összekeverni a kétféle építőt! Ne piszkold össze magad!” Annyi a szabály játék közben, hogy esélye sincs elmerülni a gyereknek. Pedig a játék maga a flow. A gyerek teljes lényét beszippantja. Ha folyton kizökkentjük, kérdezgetünk, dicsérgetünk, akkor csak a felszínen tud evickélni.

Bizony, mi vagyunk a ludasok. A mi felelősségünk, ha a gyerekek nem játszanak egyedül, mert különféle trükkökkel szép lassan megakadályoztuk az amúgy természetesen áradó igényüket. De mit tehetünk, ha nemcsak jó lenne bepakolni abba a mosogatógépbe háborítatlanul, hanem abban is hiszünk, hogy az önálló játéktól a gyerekek képességei, személyisége jóval gazdagabb lesz, és olyan tanulási potenciált hordoz, amit semmi más…

 

Azt már tudjuk, hogy szúrtuk el, most már csak az a kérdés, hogyan tudjuk helyrehozni.

12+ 1 segítő lépés

1. Legyen olyan strukturálatlan idő, amit otthon töltünk. Sok szülőt hallottam már panaszkodni, hogy az ovis gyerekével csak vacsorára esik haza hétköznaponként, annyi a különóra. Hétvégén pedig egymást érik a programok. A játékhoz bizony idő kell, és gyakran előfordul, hogy nem jön az ihlet azonnal. Kell egy kicsit nyűglődni, unatkozni, ténferegni, ami megszületik a nagy ötlet: „mit játsszak?”. Töltsünk időt otthon „csak úgy”!

2. A bűntudat hozza létre a legcsapnivalóbb szülőket. A gyerekek elsősorban azért macerálják folyamatosan a szüleiket, mert azok nem hiszik el, hogy jár nekik egy háborítatlan zuhany. Nem értek azzal egyet, hogy a szülők lábujjhegyen végezzék el legfontosabb teendőiket, amikor a kicsik már alszanak. Ha nincs helyzet, amit meg tudnak szokni, akkor soha nem fogják megtanulni, hogy igenis van olyan, hogy anya vagy apa nem velük foglalkozik. Abszurd, hogy babysittert kell hívni, mert le akarom szedni az asztalt. A tanulás egy folyamat, ami rendszerint úgy kezdődik, hogy még nem tudok semmit, ezért sok türelem kell hozzá, és nagyon egyértelmű kommunikáció: „most főzök, bármennyire is szeretnék veled játszani, ha készen vagyok, akkor tudok csak.” Ha a gyerekek látják, hogy könnyen ki tudnak minket zökkenteni, nem fogják kihagyni ezt a ziccert.

3. Érdemes a játékpark szelektálásával kezdeni a folyamatot, és megszabadulni minden olyan passzív eszköztől, amelyek önmagukban is szórakoztatók. Ezek azok a játékok, amelyek önmagukban ingerelnek, meg kell nyomni egy gombot, és csak befogadni azt a produkciót, amit a kreatív játéktervezők megálmodtak. Ezek az elemes, csörgő-mozgó-zenélő-beszélő csodák. Ezek azok a játékok, amelyek után a leginkább sóvárognak a gyerekek, de ezekkel játszanak a legkevésbé.  Ugyanis a velük való játék nem igényli a gyerek hozzáadott értékét. Szép lassan ellustulnak tőlük a „játékizmok”.

4. Következő lépésként érdemes a minimumra szorítani a képernyőfogyasztást. Mennyi a minimum? Nyilván a semennyi. Ha kicsi a gyerek, azért, ha nagyobb, és még mindig nem tudja önállóan elfoglalni magát, akkor azért. Ez egy külön cikket is érdemelne, de a lényeg az, hogy minden egyes képernyő előtt töltött perc csökkenti annak valószínűségét, hogy gyermeked rájöjjön arra, mivel tudja saját magát szórakoztatni.

5. A minimalizmus nemcsak a lakberendezési újságokba való, hanem a gyerekszobába is. Ha már megszabadultál az elemes kütyüktől, itt meg se állj! Ne legyen agyonzsúfolva a gyerekszoba vagy a nappali temérdek játékkal! A kicsik nem tudják, hogyan fókuszáljanak egyre, ezért inkább el sem kezdik, vagy kapkodnak egyiktől a másikig. Arról nem is beszélve, hogy ennyi színes tárgy, és a velük való játék lehetősége olyannyira felpörgeti a őket, hogy már nincs is kedvük a játékokkal foglalatoskodni. Nem viccelek, ha maximum tíz játék van mindig elöl – és a többit vetésforgóban időről időre előveszed, míg a többit ismét eltünteted, – optimális körülményeket teremtettél az önálló játékhoz.

6. Ha még a rengeteg szelektálás után maradt bármi, érdemes abból a szempontból is átvizsgálni a játékparkot, hogy valóban alkalmasak-e önálló játékra a kicsi korában. Ha a LEGOhoz kellesz, hogy összeilleszd, hidd el, mindig szólni fog neked. Az sem utolsó szempont, hogy biztonságosan hozzáférhetőek legyenek ezek a kellékek. Ha a szekrény tetején is van valami, tuti, hogy mindig az fog kelleni. Máris lőttek az önálló játéknak!

7. Érdemes világos kereteket teremteni, mikor játszotok közösen, és mikor nem veszel részt. Ha mindig otthagyod a mosogatógépet, ha egy kicsit nyavalyog, vagy attól való félelmedben, hogy nehogy hisztizzen, éjszakára marad minden házimunka, gyorsan megtanulja, hogy ezt megteheti. Egyszerű, de egyértelmű mondatok ezek: „Most idejövök és játszom veled” „Miután bepakoltam a mosogatógépbe, játszom veled.” „Elmegyek és bepakolok a mosogatógépbe, gyere, ülj oda közel, és hozd a játékot, amivel játszani szeretnél addig.”

8. Amikor vele játszol, ne vezess, csak kövess! Nem azt mondom, hogy a szülő sosem szólhat bele, de annyit, de annyit okoskodunk, tiltunk, instruálunk játék közben, hogy majdnem ugyanolyan lesz, mintha fogat mosni küldtük volna a gyereket. Nem kell ám mindig szórakoztatnunk, hisz akkor átvettük máris az elemes kütyü szerepét. Fontos, hogy a kicsi értse, megélje, hogy csakis ő a főnök a játékban. Egyszerű, csal kövesd az instrukcióit.

9. Számolj le a bűntudattal! Egyik gyerek sem igényli valójában, hogy 0-24-ben vele foglalkozzanak, de ügyesen tudja használni és a maga javára fordítani anya vagy apa lelkiismeret-furdalását. Hidd el, hogy amikor nem játszol vele, akkor is tanítod. Ha sosem unatkozik, ha sosem nyűglődik, sosem tanulja meg lefoglalni magát. Persze játszani csak az a gyerek tud, akinek aktuálisan minden igénye ki van elégítve. Természetesen egy éhes vagy fáradt kicsi nem ebbe a kategórába tartozik, vagy ha nincsen feltöltve az „érzelmi bögréje”, mert hosszú ideje nem voltunk együtt, valami épp nyomasztja, esetleg szorong. Mielőtt elvárád, hogy játsszon egyedül, bújjatok össze, legyetek együtt, kezdjétek közösen a játékot.

10. Sok szülőt hallottam (talán magamat is) olyan módon önálló játékra biztatni a gyermekét, mintha az valamiféle büntetés lenne, és egyenesen le akarnánk őt rázni. Ilyenekkel próbálkozunk: „Az Isten szerelmére, hát, miért nem vagy képes egy kicsit leszállni rólam?” „Most már kezdj magaddal valamit, különben nem tudom mit csinálok” Csoda, ha nincs kedve egyedül játszani? Belátható, hogy sokat számít, miként keretezed ezt a dolgot.

11. Persze nyilvánvaló igénye egy kicsi gyereknek, hogy a szeretett szülei közelében lehessen. Miért menne fel az emeletre a szobájába, ha mindenki más a földszinten van? Engedd meg, hogy közel lehessen hozzád, ha a konyhában serénykedsz, melletted maradhasson.

12. Amikor végre egyedül játszik, ahelyett, hogy örülnénk, hát, nem éppen akkor jut eszünkbe megzavarni a flow élményt dicsérettel, kérdésekkel, kommentárokkal? A tapasztalatom az, hogy ezt is sokszor inkább a bűntudat táplálja, és nem annyira az őszinte öröm vagy érdeklődés. Nemcsak azzal nehéz megbirkózni, ha állandóan szükség van ránk, hanem azzal is, ha már nem kellünk.

 

Plusz egy: A nagyobb testvérek minősített esetei az önálló játéknak. Sok családnál láttam, hogy szinte kötelező „szépen együtt játszani” a gyerekeknek, ha akarnak, ha nem. Egyrészt vannak, akik nagyon szeretnek magányosan tevékenykedni, másrészt mindenkinek kell, hogy lehetősége legyen arra, hogy egy kicsit elvonuljon, és ne piszkáljon a tesó bele a játékába. Hadd ne kelljen jó pofát vágnia ahhoz hogy mindig ledönti a tornyot, és megértenie, ha mindig elveszi a kedvenc autóját. Szüksége van a szülői védelemre, hogy zavartalanul is játszhasson tesóveszély nélkül. Ha erre nincsen lehetősége, az óvodában fogja leverni a többieken az őt ért sérelmeket.

 

Pethő Orsolya, pszichológus www.kolyokszerviz.hu

Címlapfotó forrása: istock / alexei_tm

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!