„Egy szülő 8 percet beszélget a gyerekével naponta. Ez a kutyaidomításhoz is kevés.”

Böjte Csaba ferences szerzetes felügyeletével hatezernél is több gyermek nevelődött föl a romániai Déva városában működő Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában 1992 óta. Az atyát nemrég Budapestre hívták előadást tartani, ahol elmesélt egy esetet, amikor a nevelt gyerekei közt a megátalkodottaknak végső pedagógiai eszközként megmosta egyenként a lábát. Az előadás után elkísértük őt a következő színhelyre, és útközben elbeszélgetettünk vele arról, vajon mindig van-e ennyi türelem és alázat a tarsolyában. Meg hogy van-e a nevelés terén új a nap alatt, vagy az új gyerekeknél ugyanazok az eszközök válnak be, mint hajdan, amikor még nem kaptak a generációk X, Y, Z és egyéb betűjeleket? Interjúnk 1. része következik.

2019.07.04 Mihalicz Csilla

Azt mondta a konferencián, hogy a kereszténység tanításai végtelenül egyszerűek. Ebben igaza is van, mégis, manapság a végtelenül könnyűnek tűnő szeretetelv is roppant komplikáltnak látszik. Miért olyan nehéz szeretni?

Úgy nőnek föl a mai gyerekek, hogy nekik minden alanyi jogon jár: az ingyen oktatás, az ingyen ruha, étel, mindenből a legjobb. Nekik ezért semmit nem kell tenniük. Amikor felnőnek, és férjhez mennek, megnősülnek, akkor is azt gondolják, hogy kijár a másiktól a szeretet, meg az, hogy vasalja az ingét, mosson, főzzön. A valóság az, hogy nem jár ki.

Mindenki a másikra mutogat: tegye meg értem ezt meg azt, legyen velem türelmesebb, hozzon nekem ajándékot…

József Attila ezt olyan szépen írja: „tedd könnyűvé énnékem ezt a nehéz hűséget!” Nekem kell megkönnyítenem, hogy te tudj engem szeretni. Erre rá kell dolgozni, áldozatokat kell vállalni.

A nehéz sorsú gyerekekkel különösen nehéz lehet. Nem született mindenki pszichológusnak, hogy minden pillanatban végiggondolja, miért tör-zúz-rúgkapál, miért undok. Hogyan lehet őket megszelídíteni?

Azt szeretjük, aki minket szeret. Az ember olyan, mint a tükör: ha belemosolygok, a tükör visszamosolyog rám. Ha belevicsorgok, torz arcot mutat. Aki toporzékolva, követelőzve próbálja a másikból kierőszakolni, amiről úgy gondolja, hogy neki jár, ellenszenvet, haragot, keserűséget kap vissza.

Épp most voltam tanúja egy jelenetnek a vonaton: egyéves forma kisfiú utazott az anyukájával, aki telefonált, végig a húsz perces út alatt. A gyerek a babakocsiban ülve egy ideig tűrte, hogy nem vele foglalkozik, aztán elkezdett egyre nyűgösebb lenni, végül hangosan balhézott. Minden erejével azt üzente: foglalkozz velem, unatkozom! Az anyuka nem tette le a telefont, de egy idő után a beszélgetés már csak arról szólt – az anyjával beszélt -, hogy a gyerek milyen hisztis, hogyan kellene megnevelni, mit kellene vele tenni, hogy tisztességet tanuljon. Mi a véleménye?

Az anyukával is kell foglalkozni, de a gyerekkel is. A gyerek meg kell, hogy értse, nem ő a kiskirály, akinek minden jár. Úgy látom, hogy a mai társadalom sok-sok kis zsarnokot nevel. A gyerek régebben alkalmazkodott a felnőttekhez, nem rángatta őket. A terrorista tesz így: ha nem tetszik neki valami, robbant. Az a gyerek, aki szeretne játékot, ruhát, süteményt, törődést, és ezért cirkuszol, terrorista. Attól lett a világ olyan, amilyen, hogy ezt hagyjuk. Nálunk, ha egy gyerek cirkuszt csinál valamiért, biztos, hogy nem kapja meg. Tanuljon meg higgadtan kérni. Ha erre nem tudjuk megtanítani a gyerekeinket, akkor szörnyetegeket ültetünk a fejünkre. Nemrég ebédidőben jártam egy családnál, és láttam, hogy a gyerek nem ült le ebédelni a többiekkel, merthogy nem éhes. Mondom: nálunk ilyen nincs. Pontban egykor nálunk mindenki éhes. Leülünk az asztalhoz, és amikor már teljes csend van az ebédlőben, akkor imádkozzunk közösen. Ebéd után egymást megvárjuk, és megköszönjük a jó Istennek, amit adott. Ez is egy pedagógiai eszköz. A táplálkozásnak és minden másnak is van kultúrája, szabályai, és a szülőnek ezt kell megértetnie a gyerekkel. Erre van a szülő, hogy megtanítsa járni, beszélni, viselkedni, dolgozni és szeretni a gyereket. Tanítsa meg kérni és bocsánatot kérni is, és még szebb lesz a világ!

Azokat a gyerekeket, akik intézetbe kerültek, senki nem tanította ilyesmire. Szeretni sem. A szeretethiányos gyerekkel másképp kell bánni?

Az a legfontosabb, hogy ne hazudjunk. Én nem tudok egy új világot teremteni, tehát arra kell megtanítanom a gyereket, hogy ebben a világban boldoguljon. Ha kikerül az intézetből, elmegy egy kábelgyárba dolgozni, nem fogják kérdezni, milyen gyerekkora volt és hogyan érzi magát. A munkát el kell végezni, különben kirúgnak. Nekem is van, mikor fáradt vagyok, egész nap utaztam, de attól még próbálom jókedvvel, derűvel megtartani az előadásomat. Ez a dolgom. Ha a gyerek nem tanul, hívunk hozzá fejlesztőpedagógust. Ha még mindig nem tanul, és nem tud viselkedni, akkor pszichológust. Közben a gyerek hátradől, és a környezete körüludvarolja. Az a feladatom, hogy olyan gyereket neveljek, aki megállja a helyét az életben, képes problémákat megoldani, családot alapítani. Lehet,, hogy a nevelés néha fáj, mint amikor a gyógytornász a törött karú gyerekkel dolgozik. Ha hozzá se nyúlna, mert a gyereknek az fáj, akkor a gyerek többé nem tudná a sérült karját ugyanúgy használni, mint előtte. Én csak azt kérem minden tanártól itt Déván, hogy árva gyerek vagy nem árva, ültesse le tanulni, és ha annak, akinek van apja, anyja, fölad három szakasz verset, akkor a mienknek adjon föl ötöt, és kérje is számon. Mert neki küzdenie kell. A túlzott kímélgetés vezet oda, hogy 30 évesen még mindig rászorul az ellátórendszerre a gyerek. Én büszke vagyok arra, hogy több mint 4000 gyerek kikerült tőlünk, de egy sem jött vissza koldulni, mind adófizető állampolgár lett.

A kérdés mindig a „hogyan”. Sok intézményben tehetetlenül állnak a pedagógusok a feladat előtt. Gondolom, nem használ Ön sem kényszerítő eszközöket. Akkor mit?

Ki szoktam járni a gyerekekkel az állomásra, viszünk kekszet, kávét a hajléktalan embereknek. Mondom a gyerekeknek: „adjatok a bácsinak süteményt, és kérdezzétek meg, hová utazik!” Nem utazik sehova, mondja erre a hajléktalan ember. Akkor miért tetszik itt ülni, kérdem ilyenkor én? „A társadalom mit tesz magáért, hogy itt legyen hajléktalan?” Semmit. Egy darabig az emberek szíve megesik az ilyeneken, de aztán keresztülnéznek rajta. Ez az út mindenki előtt nyitva áll. Ahogy az is, hogy önkezével véget vessen az életének. Magyarországon közel 20 ezer ember van fegyházban. Elvittem a gyerekeinket börtönbe, miséztünk, és beszélgettünk az elítéltekkel. Volt, aki elmondta, hogy azért kapott tényleges életfogytiglani büntetést, mert nem tudott parancsolni az indulatainak: két embert megölt. Négy társával egy kis cellában éli le az életét. Ez a 20 ezer börtönben ülő ember mind a pedagógusok, meg a szülők bűne, akik nem tanították meg őket beilleszkedni.

Azt mondja, a szülők és a pedagógusok „bűne”, hogy sokan nem tanulnak meg beilleszkedni. Mi áll emögött Ön szerint: kényelmesség vagy belső bizonytalanság?

Elsősorban, azt gondolom: a liberális nevelés. Manapság, ha a gyereknek valamihez nincsen kedve, akkor arra nem kötelezi senki. A gyereknek meg kell tanulnia parancsolni saját magának. Üljön az iskolapadban 45 percig, majd szünetben elmehet vécére. Ha mondanivalója van, jelentkezzen. Ha nem tanítom meg az iskolában egy témára figyelni, az olyan, mintha nem tanítottam volna meg járni – fogyatékos, az életre alkalmatlan gyereket neveltem. Ha a társadalom normáit nem tanulja meg, akkor később esetleg úgy érzi, hogy a kést is beleszúrhatja a másikba.

Ez a nevelési stílus, amiről Ön beszél, igencsak visszaszorult. Így vagy úgy, mindenki jó szülő akar lenni - miért nem sikerül ez sokszor?

 

Magyarországon egy átlagos szülő 8 percet beszélget a gyerekével naponta. Azt hiszem, ez még a kutyaidomításhoz is kevés.

Böjte Csaba

Időt kell a gyereknevelésre szánni, és ebben nagyon fontos szerepe van a játéknak - abból lehet a legtöbbet tanulni. Amikor a szülő leül a gyerekkel játszani, és az pár perc után megunja, és valami mást szeretne, akkor érdemes kitartónak lenni és nem engedni. Persze nehéz elviselni a kudarcot, ha valaki kikap, de hát nem lehet mindig győzni. Azon kívül menjenek a szülők kirándulni a gyerekkel. Mi is gyakran zarándokolunk a gyerekekkel. Még akkor is, ha sokan úgy érzik, hogy 2-3 kilométer gyaloglás már sok. A pedagógusnak meg a szülőnek az is dolga hogy a gyereket kivigye a léte peremére, és megmutassa, hogy van tovább út.

A takarítás, főzés is pedagógiai lehetőség: amikor a gyerek azt mondja, nincs kedve krumplit pucolni, akkor lehet rá emlékeztetni, hogy ha nekem van kedvem ebédet főzni, akkor neked lehet kedved krumplit pucolni.

Böjte Csaba

Ahogy a gitározást is úgy tanulja meg az ember, hogy sokat gyakorol, a társadalomba való beilleszkedést és a szófogadást is próbálni kell.

Interjúnk 2. része

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!