"Ha megkérdezünk egy piaci árust, hánykor kel, mit csinál, mekkora súlyokat emelget, és hány osztályt végzett, az fölér egy osztályfőnöki órával."

Böjte Csaba ferences szerzetes felügyeletével hatezernél is több gyermek nevelődött föl a romániai Déva városában működő Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonában 1992 óta. Az atyát nemrég Budapestre hívták előadást tartani, ahol elmesélt egy esetet, amikor a nevelt gyerekei közt a megátalkodottaknak végső pedagógiai eszközként megmosta egyenként a lábát. Az előadás után elkísértük őt a következő színhelyre, és útközben elbeszélgetettünk vele arról, vajon mindig van-e ennyi türelem és alázat a tarsolyában. Meg hogy van-e a nevelés terén új a nap alatt, vagy az új gyerekeknél ugyanazok az eszközök válnak be, mint hajdan, amikor még nem kaptak a generációk X, Y, Z és egyéb betűjeleket? Interjúnk 2. része következik.

2019.07.07 Mihalicz Csilla

A szenvedélybetegségekkel szemben fokozottan veszélyeztetettek a saját család nélkül nevelkedett gyerekek, akiknek az életében sok a hiány. Hogyan tudja ezt a veszélyt minimalizálni?

Fontos, hogy ne menjünk bele olyan megkülönböztetésekbe, hogy ez most Y meg Z generáció, alfa meg tudomisén milyen gyerekek. Isten ugyanabból a biliből teremti ma is a gyerekeket, mint ötezer évvel ezelőtt. Nem hiszek abban, hogy ma valami új állatfajta alakulgatna. A mai gyerek éppúgy hajlamos a jóra, ő is szeretne boldog lenni, és nekem az a dolgom, hogy megmutassam neki az igazi boldogsághoz vezető utat, hogy kibontakozhasson, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak, hogy a benne levő szép és jó felszínre jöjjön. A szívem szakad meg, amikor látok egy elesett, sodródó lelket, aki szenvedélybetegség rabja. Nem elítélni kell őt, hanem sajnálni és megmenteni. De nem szabad elfogadni, hogy neki ez a sorsa, nincs mit tenni. Nem igaz! Sokszor látom, hogy a szülő falaz, adja a pénzt, mentegeti a gyereket, egérutat enged. A szenvedélybetegség olyan, mint amikor valakinek eltörik a lába: nem ítélem el, de nem hagyom, hogy a beteg lábával járjon, hanem elviszem szakemberhez, aztán ágyba fektettem, míg helyrejön. Isten azt szeretné, hogy mindenki boldog és sikeres legyen, és a mennyországba jusson. Ez Isten terve, és nekünk össze kell fognunk, hogy megtegyünk mindent azért, hogy az ilyen ember rádöbbenjen arra, hogy zsákutcába jutott, és felszabadítsuk a bűn alól. Én több mint 6000 gyereket fogadtam be eddig, de egy se azért került hozzánk, mert árvíz, földrengés vitte el a családját. Mindegyikük baját vissza lehetett vezetni a tízparancsolat meg nem tartására. Ezért nem hiszek abban, hogy szociális problémákat anyagi juttatásokkal meg lehet oldani. Ezek morális kérdések, és morálisan kell őket megközelíteni és megoldani. Hogy csak egyet mondjak: Tiszteld apádat, anyádat! Milyen szépen köszönti az angyal Máriát: Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! A tiszteletet mindenki iránt gyakorolnunk kellene. Nemrég a balassagyarmati fegyencekkel előadunk egy színdarabot Szent Adorján életéről. Valahányszor bementem a fegyencek közé, mindig tisztelettel és szeretettel beszéltem velük, bár vannak köztük többszörös gyilkosok is. Most írtak ők maguk egy színdarabot, és betanulják. Ha kiabáltam volna velük, biztos nem írtak volna színdarabot.

Ahogy a jó szó fölemel, a lehúzó, depriváló társadalmi környezet felerősíti a negatív reakciókat – nem teljesen az egyén felelőssége, ha erre rosszul reagál…

Igen, de én azt mondom, hogy nem azért lesz valaki rossz, mert szegény, hanem azért lesz valaki lecsúszott, mert nem tartja be a társadalmi normákat. Látom, hogy a hozzánk bekerült gyerekek rossz helyre születtek, de attól még ők fogják elszenvedni a börtönéveket, a szenvedélybetegségeket. El kell mondani, hogy te azzal nem állsz bosszút a társadalmon, hogy leiszod magad. Csak saját magadat teszed tönkre.

Van az a mélység, ahol már nem lát kiutat az ember.

Amíg nem tudok úszni, addig félek a víztől, még a tó látványától is iszonyodom. De ha megtanítanak úszni, akkor ki sem tudnak húzni a vízből, olyan jól érzem magam benne. Ha nem tanítjuk meg a gyerekeinket tanulni, dolgozni, akkor nem tudják megérezni a jól végzett munka örömét, és a társadalom szélére kerülnek. Aki nem mutat rá az egyén és a nevelés felelősségére, az becsapja a társadalmat. Azt kell mondani: szívem, mindegy, hogyan, akárhol, akármilyen kicsiben, csak kezdjél el dolgozni. Dolgozni, alkotni jó. Ha nekem most valaki azt mondaná, hogy "Csaba testvér, ne fáraszd magad, ne beszélj, pihenj inkább, az állam fizeti a gyerekek minden költségét", az nekem rosszul esne. Amíg autóvillany-szerelő voltam, addig is így éreztem: élmény, amikor az autó elkezd pislákolni, a motor bedurran, és büszkeséggel tölt el, hogy ebbe a járműbe én leheltem lelket. Sokat hallom, hogy mekkora szegénység van ebben az országban. Erdélyben 100 tyúk 10 kg szemes takarmányt fogyaszt el egy nap. Egy kiló szemes takarmány nincs öt lej. 17 lej egy csomag cigaretta, tehát annak az árából el tudok tartani 300 tyúkot. A gyerekek nagyon lepukkant környezetből jönnek, de azokban a családokban szinte mindenki dohányzik és kávézik. Akkor most tényleg szegénység van ebben az országban, vagy inkább lustaság? Mondjuk ki őszintén, a szegény emberek szemébe nézve: nálad van a megoldás, belül! Az egyik nevelőszülőnk annak idején hét gyerekkel került az utcára. Rehabilitáltuk, hagyta magát, és ma fizetést, megbecsülést kap. Kapott a saját gyerekei mellé még néhányat, büszke magára, és én is büszke vagyok rá.

Sokan kiemelik a közösség megtartó erejét - mi a tapasztalata, hogyan lehet a gyerekeket közösségi életre nevelni?

A gyerekek nevelése nem nagyon komplikált. Szeretnek kakaskodni, kitűnni, eredményeket elérni. Ha mutatunk nekik pályát, legyen az foci, színjátszás, tánc, bármi, akkor a gyerek próbálja felülmúlni önmagát. Ha nem adok neki pályát, hanem ráhagyom, hogy nézze a televíziót, akkor is talál magának feladatot: ki tud messzebbre köpni, ki tud magára nagyobb tetoválást csináltatni, ki tudja mélyebbre leszívni a slukkot. Ha a pedagógus kínálja föl a pályát, akkor a gyerek abban akar kitűnni. Ha a gyerek csúfat mond, és a szülők kacagnak rajta, akkor a gyerek legközelebb még nagyobb hülyeséget fog mondani. De ha egyet szaval, és megtapsolják, akkor azt gondolja, hogy itt terem a babér, és abban az irányban indul el. Ezért mondom, hogy nem elég az a 8 perc naponta a gyerekkel való törődésre. Amikor jön a karácsony, csináljunk együtt egy kis dalt, énekeljük el. Ha az unokatestvéred érettségizik, szedjünk neki virágot a réten, és kössük csokorba mi magunk.

Az együttműködés kimozdítja a gyereket a semmittevésből. A szülők sokszor reggeltől estig rohannak, hogy mindent megadjanak a gyereknek. De a gyereknek nem mindenre van szüksége, hanem rád, édesapa, rád, édesanya! Hogy fel tudjon rád nézni, büszke tudjon rá lenni, hogy az én édesanyám szebb csokrot csinál, mint bárki más. Az én édesapám olyan szépen énekel, mint senki más. Akkor a gyerek olyan pályákon mozog, ami előbbre viszi, kibontakoztatja őt.

Magyarországon az a törekvés, hogy nagy intézmények helyett nevelőszülők neveljék a családjukból kiemelt gyerekeket, hogy családi mintát lássanak. A Szent Ferenc Alapítvány dévai otthonaiban is ez a szemlélet nyert teret?

Nálunk is maximum nyolcgyerekes családokban élnek a neveltjeink, mindenkinek van saját nevelőszülője. Csak olyat nevelőt alkalmazok, aki összeköltözik a gyerekekkel. Azt szoktam mondani, hogy Jézus Krisztus sem 8 órában jött le hozzánk - ha én elvállalok egy gyereket, akkor ennek szentelem az életemet. Amikor belevágtam a fejszémet ebbe a fába, mindenféle funkcióról lemondtam. Én most Csaba testvér vagyok és semmi más. Hívtak európai parlamenti képviselőnek is, de nem vállaltam, mert azt gondolom, ez a fő feladatom, hogy szülő és pedagógus legyek. Márpedig a gyerekneveléshez idő és energia kell. Sokan úgy gondolják, hogy a gyerek úgyis megnő, mint a gomba. De nem mindegy, hogyan. Bármit alkothat az ember: építhet házat, tervezhet autót, minden összedől, megeszi a rozsda, benövi a gyom. Egy van, ami örök: az ember halhatatlan lelke. Gyerekekkel foglalkozni hosszú távú, nagyon szép munka. Annak, hogy a társadalomban nem kapunk érte megbecsülést, a liberális társadalom hibája, amely majmokat nevel a gyerekekből, odadobva őket a saját vágyaik martalékául.

De hogyan lehet a jelenlegi trendekkel szembemenni? Ha azt akarjuk, hogy ebben a társadalomban boldoguljanak, el kell fogadni, hogy ez a társadalom ilyen.

Elég keményen beszélek én ezekről a témákról az előadásaimban, mégis azt látom, hogy ide is, oda is meghívnak, gyakrabban, mint régen.

Meg akarják fürdetni az emberek a lelküket ebben a szép beszédben, és aztán élnek ugyanúgy tovább, nem gondolja?

Nem. Ha az ember belemegy a fürdőkádba, ha nem is fürdik, tisztábban jön ki belőle. Meg vagyok győződve arról, hogy jó irányban mozdul el a magyar társadalom. A szülők 80 százaléka nem jár ugyan templomba, de a gyerekét hittanórára járatja, egyházi iskolába adja. Olyan is, aki közömbös a természetfeletti dolgok iránt. Azért, mert azt gondolja, hogy jót tesz a gyereknek, ha egy kis fegyelemre is tanítják, és közelebbi ismeretséget köt a tízparancsolattal. Minél többen indulnak el ezen az úton, annál inkább tisztul a társadalom.

Szokta elveszíteni a türelmét? Van, hogy komolyan megmérgesítik?

Múltkor egy kollégám nagyon megbosszantott, és amikor este kérte a bocsánatomat, azt mondtam neki: „most hagyj, három napig ne szóljál hozzám! Jézusnak is kellett három nap, hogy valahogy legyűrje a kereszten elszenvedett fájdalmát, és föl tudjon támadni". Igen, előfordul, hogy elveszítem a türelmemet. Az a fontos, hogy az ember ilyenkor ne menjen le kutyába. Vonuljon félre, duzzogjon, kenegesse a sebeit, aztán helyrejön.

Mielőtt megmosná a lábukat, mit kezd a megátalkodott gyerekekkel?

Kijárunk a piacra is, és megkérdezzük az árust, hánykor kel, mit csinál, amikor esik az eső, mekkora súlyokat emelget, és hány osztályt végzett. Ez fölér egy osztályfőnöki órával. Nem is kell utána sokat magyaráznom, miért érdemes tanulni. A pedagógusnak két eszköze van: informálni és motiválni. Informálom, amikor elmondom, minek mi lesz a következménye. És motiválom, amikor fölkínálom neki, hogy lám, választhatod a jót, a szebbet, a többet. Ha lehetsz bajnok, akkor miért lennél sereghajtó? Volt már, hogy a verekedős, durva gyerekeket magammal vittem temetni. Hatodikos-hetedikes srácokat leültettem magam köré, beöltöztek ministrálni, látták a koporsóban hervadozni az elhunytat, zokogni a rokonságot. Elvégeztem a szertartást, és mikor eljöttünk, megkérdeztem: „na most, a halál olyan játékos, pajkos dolog? Nem? Hát akkor számítógépen sem ölünk meg senkit. A halál tabu. A halottakért imádkozunk, és ennyi. Nem durváskodunk!” Bárki lejöhet akkor is Dévára, ha én nem vagyok otthon, senki nem láthat ott gyerekeket durva, agresszív játékokkal tölteni az időt. Ez is egy pedagógiai feladat: hogyan tudom a gyerekekkel megértetni, hogy se verbálisan, se fizikailag nem elfogadható az erőszak? Nyugodtan, higgadtan, ahogy az orvos gyógyítja a balesetet szenvedett embert, a szülő és a pedagógus is a maga eszközeivel végezze a dolgát. Időbe telik, mire lát eredményt, de hinnie kell a tudományában. Az a baj, hogy már csak oktatunk, de nevelni senki nem akar. Holott a gyerek nem kész entitás, hanem állandóan formálódó kis lény - attól változik a viselkedése, hogy mit adok, mit közvetítek neki. A Szentírásnak van erről egy szép mondata: „Az eső, ami a földre hull, nem tér oda vissza anélkül, hogy meg ne hozná a gyümölcsét.” A pedagógus sokszor szeretné azonnal látni a gyümölcsöt. De vannak magok, amelyek évekig pihenek a földben, mielőtt szárba szökkennének.

Sok pedagógus azért ég ki, mert a saját kudarcaként éli meg, hogy látszólag falra hányt borsó minden szava. Nagy önbizalom kell a neveléshez, azt hiszem.

Szegény édesanyám, Isten nyugosztalja, talán ötödikes lehettem, amikor egyszer megélte velem a nevelése kudarcát. Legalábbis ő ezt így érezte. Paradicsomlevest főzött, és én úgy gondoltam, hogy megmutatom neki, hogy ki viseli a kalapot. Nem arról volt szó, hogy nem szerettem a paradicsomlevest, hanem, hogy ki fog győzni. Édesanyám ott ült mellettem egész délután, és várt. Amikor beleesett a légy a levesbe, kiöntötte, hozott újat, megmelegítette. Este lett, és nem ettem meg, ki kellett öntenie. Mikor már felnőtt fejjel beszélgettünk róla, ezt mondta, hogy ez neki nagy kudarc volt. De a magam gyerekfejével én azért láttam, hogy milyen hülyeség volt egy paradicsomleves miatt elrontani az egész délutánt. Többé soha nem vittem semmit törésre anyámmal, bár akkor látszólag én jöttem ki győztesen. De igazából anyám pedagógiai erőfeszítése sikeres volt.

 

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!