Milyen szülői magatartástól függ, hogy lesz-e önbizalma a gyerekünknek? Dr. Sárvári György interjú.

Leizzadunk a vizsgahelyzetekben, kikészít minket a kudarc, képtelenek vagyunk változtatni a szorongást okozó élethelyzetünkön. Vajon van olyan konfliktusokkal járó élethelyzet, amit nem befolyásol az önbizalmunk? Dr. Sárvári György pszichológus és coach mondta el, mit tehetünk saját magunkért, és milyen szülői magatartásról függ, lesz-e önbizalma a gyerekünknek.

2018.03.26 Bakóczy Szilvia

Néhány évvel ezelőtt tartott a TEDxDanubián egy előadást a sémákról. Ebben többek között azt mondta, ha nem vigyázunk, a sémák meggátolnak minket a változásban. Mitől függ az, hogy egy ember képes-e a változásra?

Dr. Sárvári György (pszichológus, coach): Attól, hogy hisz-e magában. Ennek a gyökerei természetesen a gyerekkorba nyúlnak vissza. A gyerek énképét a szülők határozzák meg, akik elvárásaik alapján különböző képeket vetítenek rá. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy üres mozivásznat, amire a szülők rávetítik a saját filmjüket. A filmet elsősorban a vágyak, elvárások, fantáziák, a szeretet és a támogatás határozza meg. Elvárás lehet, hogy a gyerek legyen a legjobb vagy a legszebb, de ez lehet egy negatív kép is, például hogy alkalmatlan, lusta, megbízhatatlan. Mindennek hatására szép lassan kialakul a gyerek énképe. A szülőkhöz és az elvárásokhoz való viszonyulás során pedig létrejönnek a gyerek énhatárai. Ezek lehetnek rugalmas, vagy merev határok, attól függően, hogy mennyire kell védelmeznie magát, mennyi nyomásnak van kitéve. Ha a szülői elvárások és negatív hatások nagyon erőteljesek, akkor merev énvédő határok alakulnak ki.

Mi történik ebben az esetben a gyerekkel?

A merev énhatár túlzott énvédelmet, biztonságra törekvést, és hárító, védekező magatartást eredményez. Azért nem jó, ha valaki a határai védelmével van folyamatosan elfoglalva, mert az élet egy transzformációs játék, aminek a lényege az alkalmazkodás és a változásra való fogékonyság. Aki a védekezéssel van elfoglalva, annak az energiái az ellenség folyamatos elhárítására mennek el, legyen az valós vagy képzeletbeli.

Dr. Sárvári György

Dr. Sárvári György 1992-ben végzett az ELTE pszichológia szakán, 1999-ben doktorált pszichológia tudományokból a Debreceni Egyetemen. Huszonöt éve dolgozik coachként és tanácsadóként itthon és külföldön.
Könyvei: Metalépés (1999), A belső harcos útja (2009) és a Sématörés (2013), Tudatváltás (2015).


A merev énhatárok az agresszív szülői minta hatására alakulnak ki?

Nem feltétlenül. Nemcsak terrorizálva, veréssel vagy megfélemlítéssel lehet tönkretenni a gyerek önbizalmát. Van olyan szülő, aki szinte teljesen érzelemmentesen „nevel”, mások érzelmileg zsarolják és manipulálják a gyereküket. Az is nagyon megnehezíti az egészséges fejlődést, ha a szülő nem hiteles, vagyis ha máshogy kommunikál, mint ahogy valójában él és érez. A didaktikus pedagógusi attitűd is lehet nagyon megterhelő. Amikor például a gyerek minden perce be van osztva, amikor túl sok a szabály, a szülői kontroll, vagy a szülő a gyerek legjobb barátja, mindene szeretne lenni. Rettenetes, amikor egy nyolc-tízéves gyereknek a szülő magyarázatait kell hallgatnia erkölcsi szabályokról. Ezek ugyanis nem elvont pedagógia elvek, hanem élethelyzetek, amiket át lehet élni és meg lehet beszélni.

Milyen ehhez képest a jó szülő?

Mindenekelőtt elfogadó és stabil, aki biztosítja az érzelmi melegséget, a biztonságot. Így fogja tudni a gyerek is elfogadni saját magát, és megtanulja, hogy bármikor fordulhat a szüleihez.

A legtöbb szülő jól csinálja?

A legtöbb szülő jól csinálja, és természetesen mégis elrontja. Mindenki „terrorizálja” valamivel a gyerekét, mert mindenkiben vannak titkos vágyak, félelmek, túlzott elvárások, rossz tapasztalatok, amiket kivetít a gyerekére. Csak a tankönyvekben létezik tökéletes szülő, de ez nem baj. A szülőnek ugyanis nem az a dolga, hogy tökéletes legyen, hanem az, hogy oldani tudja a saját maga által elrontott helyzeteket, lenyomatokat. A fejlődés és a tanulás lényegét pedig a tapasztalatok adják, amik néha fájdalmasok és nehezek. A szülő feladata, hogy a gyereke mellett álljon, és felületet adjon ezeknek a problémás tapasztalatoknak a feldolgozásához, megbeszéléséhez. Az, ha egy gyereknek meg kell küzdenie az élet nehézségeivel, egyáltalán nem tragédia. A baj ott kezdődik, amikor teljesen egyedül marad valaki a félelmeivel és a hiányaival, és nincs kihez fordulnia. Másfelől viszont azokból lesz igazán sikeres ember, akik képesek megküzdeni a saját rossz élményeikkel.

Ez így kicsit úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy az, akinek békés gyerekkora volt, kevés küzdelemmel, nem lehet sikeres felnőtt. Sosem találkozott olyan emberrel, aki azt állította, hogy csodálatos gyerekkora volt?

De igen, viszont sokszor kiderült, hogy az idilli gyerekkor mögött birtokló, önző szeretet vagy fojtogató légkör húzódott meg. Valaki azt fedezi fel, hogy az édesanyja, akiről azt gondolta, hogy a legjobb barátnője, valójában a börtönőre volt. Más arra döbben rá, hogy az apja nem azért követelt tőle maximális tanulmányi eredményt, hogy sokra vigye, hanem azért, mert az apja helyett kellett bizonyítania. Mindenkinek a gyerekkorában vannak kisebb-nagyobb problémák. Mindannyiunk gyerekkora tele van sérülésekkel, de az érzelmi biztonság ezt képes stabilizálni, oldani.

Könnyű felnyitni az emberek szemét?

Azt szoktam mondani, hogy a múlt feldolgozásának szempontjából három embertípus van. Az első az, aki megelégszik mindennel, és átalussza az egész életét. A második típus az, aki bizonyos helyzetekben magára eszmél, a kritikus helyzetekben szembenéz a saját gyengeségeivel, és igyekszik változni, de utána visszaalszik. A harmadik típusba azok az emberek tartoznak, akik önfejlesztőkké válnak, akik folyamatosan keresik a tudatos jelenlétet. Ők segíthetnek az ébredezőknek is, akiknek szükségük is van a segítségre, maguktól ugyanis nem tudnak felébredni.

Ön a harmadik típusba sorolja magát?

Úgy érzem, számomra a minőség szakadatlan keresése és a fejlődés nagyon fontos.

Visszatérve a szülő-gyerek kapcsolatra, hogyan kell kezelni a gyerek „kudarcait”? Amikor például nagyon készül egy versenyre, és rosszul szerepel. Egy ilyen helyzetben is sérülhet az önbizalom.

Először is, a szomorúság és a dühöngés természetes lehet. Ezt meg kell értenie minden szülőnek. Ezután el kell fogadni, ami történt, és nem kell átszínezni a történetet, vagy külső körülményeket, okokat keresni. Meg kell vigasztalni a gyereket, és éreztetni kell vele, hogy ettől még ugyanúgy szeretem. Ilyenkor elmondhatjuk, hogy nekünk sem sikerült minden, hogy mi is elbuktunk sokszor. Második körben jöhet a felelősség kérdése. Ha nagyobb a gyerek, akkor mindenképpen meg kell találni a saját szerepét a végeredményben. Ezt sem minimalizálni, sem felnagyítani nem szabad. Meg kell nézni, hogy mi az ő felelőssége abban, hogy nem azon a helyen végzett, amit korábban mindenki reálisnak tartott, beleértve őt is. De ebben az edzőknek, tanároknak nagyon fontos szerepük van.

Tapasztalatai szerint gyakran gondolják magukat okosabbnak a szülők az edzőnél?

Hadd meséljek el egy történetet. Meghívott egyszer egy karateklub vezetője egy beszélgetésre. Ott voltak a szülők, az edzők, a gyerekek. A beszélgetés során kiderült, hogy az egyik legnagyobb probléma az, hogy a szülők „sokkal jobban tudják”, hogyan kell küzdenie a gyerekeknek a ringben, mint az edzők és a gyerekek. Nők is, férfiak is folyamatosan bekiabálnak, különböző instrukciókat adnak a gyerekeknek, akiknek ez nagyon megnehezíti a dolgát, hiszen így folyamatosan több felé kell figyelniük. A meccs után ráadásul azonnal leszidják, kioktatják a gyereküket, számon kérik tőle, hogy bizonyos dolgokat miért nem csinált másként.

Mit mondott erre a szülőknek?

A szülők először hárítottak és elkenték a dolgot. Minimalizálták a saját felelősségüket, és másról kezdtek beszélni. Nagyon határozottan kellett leállítanom őket, hogy szembesíteni tudjam őket a saját felelősségükkel. Nehezen értették meg az edzők és a gyerekek visszajelzését, mert a saját viselkedésüket a segítő szándék miatt nem tartották problémásnak.

Megértették?

Nehezen értették meg, hogy a viselkedésük mennyit rombol a gyerek pszichés állapotán és a teljesítményén. Nehezen látták be, hogy nem képesek átadni a kompetenciát az edzőnek, a gyereket pedig lenyomják a kritikájukkal vagy éppen a túlzott rajongásukkal.

Azt mondta, tapasztalatai szerint sok szülő érzi magát kompetensebbnek az edzőnél. Ez más helyzetekben is jellemző a szülőkre?

Statisztikát nem tudok mondani, de sok szülőn lehet érezni, hogy csak azért, mert elolvasott egy könyvet a gyereknevelésről, máris „tudja, hogyan kell gyereket nevelni”. Egy könyvből ezt nem lehet megtanulni. A saját hibáiból tanul mindenki, ha van ereje szembenézni azokkal. Ezen az úton lehet eljutni az érzékeny, belülről vezetett állapothoz, amikor belülről jönnek a jó válaszok és azokat meg is halljuk.

Baj, ha kíváncsiak vagyunk a nálunk tapasztaltabbak tanácsaira?

Semmi sem baj, de könyvből nem lehet eljutni a jó szülői magatartáshoz, csak önismereti úton. A könyvek akkor hasznosak, ha segítenek abban, hogy felismerjem, mit csinálok jól vagy rosszul. Nem lehet racionális tartalmakat a saját magunk által megélt tapasztalatok elé helyezni. Ennél százszor fontosabb, hogy jelen legyünk a gyerekünk életében. Ha ezt megtesszük, jönni fognak a megoldások, amik így a saját megoldásaink lesznek.

Az ön könyvei nem adnak tanácsokat az olvasónak?

Inkább a saját tapasztalataimról írok bennük és óvakodom a direkt tanácsadástól.

Ön felnőttekkel dolgozik nap mint nap. Mivel kompenzálnak azok, akiknek nincs önbizalmuk?

Sokan belekapaszkodnak a pénzbe, a státuszba, hatalomba vagy éppen egy biztonságos állapotba, akkor is, ha az nem róluk szól.

Milyen hozzájuk képest az, aki hisz magában?

Képes megbirkózni a kihívásokkal, ezeket nem ellenségnek tekinti. Képes a változásra.

Mit tehet az, aki tudja magáról, hogy kevés az önbizalma?

Az első feladat a szembenézés, a következő a felelősségvállalás, majd jöhet az akcióterv. A következő szakasz a változásé, ez az, ami a legtöbb embernél hiányzik. Az önbizalom megszerzésének útja nem esztétikai élmény vagy pusztán felismerés, hanem változtatás, kivitelezés, cselekvés.

Hogyan tud segíteni egy coach ebben a helyzetben?

Egy jó coach számon kéri a vezetőkön a változást. Mondok egy példát. Van egy vezető, aki rabszolgabérért, rossz pozícióban dolgozik, ezt ő is tudja, én is tudom. A helyzet, amiben van méltatlan hozzá, ezt megértette, elfogadja. De itt még nem lehet vége a sztorinak. Én – mint coach – megkérdezem tőle, hogy miként, hogyan és mikor vezet be egy változást a kialakult helyzetbe. Tűzzön ki egy határidőt! – mondom, mire ő azt válaszolja, hogy „Rendben, mához másfél év múlva lépni fogok…” Ez irreális, mert a másfél év arról szól, hogy az illető nem vállal semmilyen bizonytalanságot.

Itt is az önbizalom áll a háttérben?

Igen, pontosabban annak a hiánya. A helyzetek valódi kezelésében mindig van némi kockázat, ezt nem lehet kiküszöbölni. Ha valaki nem vállal semmilyen bizonytalanságot, mindenképp csökkenő pályára teszi magát.

Úgy tudom, sokat segíthetnek egyes technikák, például az imagináció.

Ez így van, de óvatosan kell vele bánni, mert fordítva is elsülhet. Ha túl sokszor képzelünk el valamit, úgy tekintheti azt az agyunk, mint ami már megtörtént az életünkben. Sportolóknál is előfordult, hogy azt hitték, már megnyerték a versenyt. A vizualizációs technika úgy lehet hasznos, ha először elképzeljük a változást, majd azonnal el is engedjük a képet, és a folyamatra koncentrálunk, a jelenbe helyezzük magunkat.

Biztos olyan emberekkel is találkozik, akik arra panaszkodnak, hogy újra és újra ugyanabban a feszült helyzetben találják magukat, amiben aztán leblokkolnak. Ilyen esetben mi segítheti a változást?

Az, ha benne marad a feszült helyzetben, ahelyett, hogy kilépne. Elég lehet egy pillanattal tovább ott maradni a bizonytalanban, mint ahogy kényelmes, és észre fogja venni, hogy magától jön egy irány, ami a megoldás felé vezet.

Címlapfotó: Dr. Sárvári György, fotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!