„A pedagógus személyes jólléte legalább olyan fontos, mint a teljesítménye” – dr. Kun Ágota

Ha a pedagógusok problémáiról van szó, leggyakrabban a fizetési viszonyokat emlegetjük. Pedig – mint egy kutatás most rávilágított – nem ez az elsődleges, ami tanítóinknak, tanárainknak hiányzik, hanem az erkölcsi elismerés. Ma már vannak államok, ahol létezik Boldogságügyi Minisztérium, boldogságminiszter; léteznek „chief happiness officer” pozíciók világszerte, van már GHI – Gross National Happiness Index is a GDP mellett… itthon mégsem elismert humán érték az egyéni jóllét. Szívesen változtatna ezen dr. Kun Ágota, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Ergonómia és Pszichológia Tanszék adjunktusa, a Pozitív Munka-pszichológia kutatócsoport vezetője, akit a témát feltáró kutatásáról kérdeztünk.

2018.02.27 KZ

Miért épp a pedagógusokra koncentráltak kutatásuk során? Miért kiemelten fontos a társadalom számára ez a csoport?

Egyetemi képzés keretén belül nyolc éve dolgozom pedagógusokkal, különböző témájú tréningeken és más programokon. Az ország minden szegletéből érkeznek hozzánk általános és középiskolai tanárok, igazgatók, helyettesek, óvodapedagógusok, logopédusok, művészeti tanárok, gyógypedagógusok. Így ennyi év alatt igen sok élményben volt részem, nagyon sok történetet, nehéz, de megoldott helyzetet, permanensen fennálló problémát, sikerélményt (és sorolhatnám még) ismertem meg, hallottam tőlük. Az őket érintő sorozatos, sűrű változások közepette mindig csodáltam, hogyan tudnak elhivatottak, lelkesek és kiegyensúlyozottak maradni. Mert azok. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon sok, tőlük független és általuk befolyásolhatatlan hatás éri őket, amit el kell fogadniuk, alkalmazkodniuk kell hozzá.

Hol tartanak a kutatások velük kapcsolatban?

Mostanra eleget tudunk és olvashatunk a pedagógusok stresszel, kiégéssel kapcsolatos jellemzőiről. Sajnos a tudományos kutatások többsége is erre koncentrál, a szakma árnyoldalaival foglalkozik. Csak a pozitív pszichológiai irányzat megjelenése óta kezdenek arra figyelni, hogy vannak olyan belső erőforrások, amelyek feltárásával, erősítésével, fejlesztésével számtalan negatív következmény megelőzhető vagy orvosolható. Ez kellene tehát ahhoz, hogy a pedagógusok magabiztosan és elégedetten tudják a saját hivatásukat beteljesíteni. Elkezdett érdekelni, vajon mi az, ami pályán tartja a pedagógusainkat, milyen belső erőforrásaik vannak, vajon mi teszi őket boldoggá és elégedetté a pályán?

Álnaiv kérdést fogok feltenni: amennyiben szakmailag profi valaki, a munkájában el kellene tudnia vonatkoztatni a személyes jóllététől, nem? Végül is miért mi, vagy a vezetők foglalkozzanak azzal, hogy más jól érzi-e magát?

Nemcsak munkapszichológusként tudom, de szülőként is tapasztalom, hogy a pedagógusoknak markáns szerepe és hatása van a gyerekek teljesítményére, önképére, formálódó jövőképére. Vagyis a boldogabb, elégedettebb, pozitívabb jóllétérzettel rendelkező pedagógusok nemcsak jobb teljesítményt nyújtanak, de inspirálóan, motiválóan hatnak a gyerekekre, és nem utolsó sorban olyan érzelmi-hangulati légkörben tanítanak, aminek számtalan pozitív hozadéka van. Mindenkinek vannak erre vonatkozó személyes tapasztalatai: amelyik pedagógus érzelmileg kiegyensúlyozott, jó hangulatú órákat tart, stabil elvárásokat közvetít, következetes, mindeközben a gyerekek motiváltakká válnak, és jól érzik magukat, nos, ő mindig a legnépszerűbbek között van.
Ehhez képest az érzelmek szerepe a munkavégzés során igen elhanyagolt tényező. Pedig épphogy támogatni kellene a minél több pozitívabb érzelmi átélést a munkatársaknál – visszajelzéssel, elismeréssel, támogatással, bevonással. Nagyon sok eszköz van ma már erre. Az a vezető, aki azt mondja, hogy az érzelmeknek semmi helye a munkahelyen, és figyelmen kívül hagyja a munkatársak szubjektív hangulati jellemzőit, nem lesz jó vezető.

Mi az, ami esetleg speciálissá teszi ezt a szakmacsoportot a boldogságtényezők kérdésköre tekintetében?

Általánosságban lehetnek és vannak olyan tényezők, melyek munkakörtől függetlenül a munkaboldogságot határozzák meg. További kutatási kérdésfeltevésünk pont arra irányul, hogy vajon melyek az általánosak, és melyek lehetnek a szakmaspecifikus boldogságtényezők. Így azok, amelyeket az ő esetükben feltártunk, feltételezhetően más munkaköröknél is meg fognak jelenni, de biztos nem mindegyik. Nyilván, ami az ő esetükben specifikum, az a gyerekekkel végzett közös munka, és nem meglepő, hogy az egyik markáns boldogságfaktor épp a gyerekekhez kötődik: a gyerekek szeretete, bizalma, sikere, a tőlük érkező elismerés, pozitív visszajelzés. Ez számtalan formában megjelent kutatásunkban a tartalomelemzés során.

Visszajelzés: érdekes, hogy sokszor ezt még a fizetésemelésnél is jobban hiányolják a munkavállalók.

Sajnos a gyakorlat azt mutatja – és nemcsak az iskolákban, hanem bármely munkahelyen –, hogy a teljesítményhez, a végzett munkához kapcsolt visszajelzés a vezetők részéről elmarad. Miközben a válaszadók (297 fő) közel 70 százaléka mondta, hogy a munka közben érzett boldogságának meghatározó eleme a visszajelzés, és munkájának az erkölcsi elismerése. Hadd hangsúlyozzam, hogy az anyagi elismerés nagyon csekély mértékben, a válaszok négy százalékában (!) jelent meg csupán. Ezért is disszonáns számomra nagyon sokszor, hogy a médiában a pedagógusokat nagyon sokszor úgy mutatják be, mint akik az anyagi haszonra hajtanak, és elégedetlenek a jelenlegi juttatásukkal. Nem így van. Soha nem kérdezik őket arról, hogy mitől lennének boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak… pedig ahhoz nem pénzre van szükség, hanem humán fókuszra.

Összességében: milyen boldogságtényezőket sikerült feltárni? Mi az, amitől elégedettek lehetnek vagy lehetnének a tanítóink, tanáraink?

Eredmények és sikerek (személyes, szakmai siker, a gyerekek sikere, a közösség sikere is ide tartozik); a végzett munka értékelése, elismerése (pozitív visszajelzés, megbecsülés); munkaélmény (ezt táplálja a munka értelme, a gyerekek jóllétérzete, a flow); társas kapcsolatok (a gyerekek szeretete, jó kapcsolat a kollégákkal, pozitív munkahelyi légkör). Azt hiszem, ezek olyan tényezők, melyek nem extra kívánságok, és amelyeken tudatos, célzott beavatkozásokkal nagyon sokat lehet lendíteni. Ez a vezetők felelőssége elsősorban. Hogy olyan kultúrát legyenek képesek kialakítani a szervezeten belül, ahol a munkatársak személyes jólléte legalább olyan fontos, mint a konkrét teljesítmény.

A tanulmány végén önök konkrét javaslatokat tesznek a munkaadók számára. Ezek közül melyeket tartja a legfontosabbnak?

Nincsenek egyenmegoldások. Minden munkahely más, mások a munkatársak, a kapcsolati dinamikák, az értékrend, a vezető munkastílusa… minden. Szakemberként feltáró munkával megnézném, milyen jellemzői vannak az adott munkahelynek, iskolának, és utána terveznék beavatkozást. A beavatkozás lehet egyéni, lehet csoportos vagy akár szervezeti szintű. Soktényezős dolog ez; ami az egyik esetben hatásos, máshol lényegtelen. Azonban amit javasolnék: a kutatásunk során feltárt négy tényezőkategória mentén érdemes lenne minden vezetőnek, akár iskolai közösségnek elgondolkodni azon, vajon helyileg mi jellemzi őket, mennyire vannak meg a mindennapi munkaéletben ezek a tényezők. Vajon ha elégedetlenek egyikkel, másikkal, miért? Hogyan lehetne ezen változtatni? Kinek a felelőssége? Milyen erősítő vagy gátló tényezők befolyásolják mindezt? Persze ez nem egyszerű munka, szakértő segítséggel érdemes nekilátni.

Mit gondol, a jelenlegi helyzet és az ideális állapot között mekkora a szakadék? Mekkora erőfeszítésre/befektetésre/időtartamra lenne szükség, hogy a pedagógusok jóllétérzése érdemben javuljon?

A szakadék nagy. Sok időre és tudatosan tervezett, megfontolt beavatkozásra lenne szükség – különböző szakmacsoportok együttműködése mellett. De az alap a szemléletváltás lenne. Sajnos eléggé elterjedt gyakorlat, hogy csak akkor kerül fókuszba bármi, amikor valami negatív jelenség, történés, hiány, csökkenés adódik. Ennél fontosabb feladat volna a jót még jobbá tenni. Ha ezzel is foglalkozunk, akkor a negatív jelenségeket megelőzzük. De itt nem a köznyelvben elcsépelt és valódi jelentéssel nem bíró pozitív gondolkodásra utalok. Hanem arra, hogy a meglévő, akár egyéni vagy közösségi szinten birtokolt erősségeket, eredményeket, sikereket felhasználva tudatosan tervez valaki célokat és tetteket. Ha azokat az erősségeinket, potenciáljainkat, képességeinket használjuk, amelyekben jók vagyunk, az óhatatlanul kihat nemcsak ránk, de egész környezetünkre. A hozadékok: egyéni szinten elégedettség, produktivitás, jobb mentális és fizikai egészség; szervezeti szinten kisebb fluktuáció, kevesebb kiadás a pszichés betegségekből adódóan, növekvő produktivitás, alacsonyabb munkastressz, elkötelezettség a szervezettel szemben.

Ön szerint ebben a folyamatban mennyi múlik az egyénen, és mennyi a körülményeken/vezetésen/kollektíván?

Mindkét oldal egyformán fontos. Az egyén oldaláról szükséges a reális önismeret, az aktivitás, a nyitott hozzáállás, a proaktivitás, elkötelezettség. A szervezet/vezető részéről egyáltalán az, hogy felismerje ezek jelentőségét, akarjon ezzel foglalkozni, adjon lehetőséget, teret a témának. Higgyen abban, hogy érdemes foglalkozni ezzel, mert kifizetődik.

Személyesen az ön számára mi volt meglepő vagy különösen érdekes felismerés a kutatás során?

Hogy az anyagi elismerés egyáltalán nem olyan markáns, meghatározó boldogságtényező, mint a köztudatban van. Egy pozitív szóbeli visszajelzés, dicséret, elismerő szavak, egy apró figyelmesség sokkal nagyobb értéket hordoz a munkavállalók számára, mint ahogy azt jelenleg a vezetők képzelik.

 

Címlapfotó forrása: istock / Todor Tsvetkov

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!