„Nagy megvilágosodás volt, amikor rájöttem, hogy nem vagyok buta”

Mai szülőkről és mai gyerekekről, a nyári szünet nagy kérdéseiről és a saját útjáról Kárpáti Judit beszélgetett Tóth Zsuzsanna gyógypedagógussal, a Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont vezetőjével.

2018.06.27 Kárpáti Judit

Tóth Zsuzsát régóta ismertem, és még azt sem mondhatom, nem tudtam, milyen fantasztikus szakember, mert egyszer nekem is segített a saját gyerekem problémájában. Láttam azt is, hogy a „Bari”, a fejlesztőközpont, amit minden akadályon át, tíz éve rendíthetetlenül vezet, afféle mentsvár a szülőknek, akik nem értik, mi van a gyerekükkel. Arról mégsem beszéltünk soha, hogy azért bánik olyan különlegesen jól a gyerekekkel és a nehézségeikkel, mert ő pontosan tudja, milyen nekik. Talán ezért is válhatott figyelemzavaros kislányból kivételes tehetségű szakemberré.

Milyen emlékeid vannak az iskolás éveidről, amik annyi kínlódást okoztak?

Annak, akinek tanulási gondjai vannak, muszáj kifejlesztenie egyéb képességeket magában a túlélés érdekében. Az én túlélésem az volt, hogy nagyon barátságos, kedves és aranyos kislány lettem, hogy ne az tűnjön fel először „a Zsuzsinak fogalma sincs a dolgokról”. Úgy tartottak számon a gyerekek és a tanárok is, mint „Zsuzsit, a kedves lányt”. Nagyon sokszor – a szorongásaimat is kezelendő – lementem az elsősökhöz, és már akkor is észrevettem, nyilván a saját élményeim által, hogyha egy gyerek nem volt jól. Az elsős, éppen iskolába beszokó gyerekeket bátorítottam: „Semmi baj, itt van a szekrényed, nagyon jó lesz az egész!”. Mondtam én, akinek nagyon rossz volt az egész.

Fotó: Bellai László

Ha ennyire vacak volt „az egész”, miért akartál megint ebbe a közegbe kerülni már felnőttként?

Mivel a problémáim miatt nagyon rossz tanuló voltam, a szüleim teljes tanácstalanságban és kétségbeesésben vergődtek, hogy mi lesz velem. Nekem kezdetben nagyon tetszett az óvónői pálya, már csak azért is, mert a legjobb barátnőm anyukája is az volt, így nagyon sok időt töltöttem az ő csoportjában suli után. Az óvónői szakközépbe mentem, majd a főiskolára, de időközben rájöttem, hogy ugyan gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de más formában. Bár nagyon szerettem a gyerekeket és ők is engem, ugyanaz a pánik uralt el az ovisok közt, mint az iskolában egykor, nem tudtam ennyifelé figyelni. Kiderült viszont, hogy ami nekem igazán izgalmas feladat, az a csoportban lévő problémás gyerekekkel való foglalkozás. Így jelentkeztem a gyógypedagógia szakra, közben pedig kipróbáltam más területen is magam, négy évig egy sajtóügynökségnél dolgoztam. De nagyon hiányoztak a gyerekek, így végül ezen a területen helyezkedtem el.

Mikor realizáltad egyébként, hogy te is figyelemzavaros gyerek voltál?

Már főiskolás voltam. Olyan szakot választottam, ami kifejezetten ezzel a területtel foglalkozott és akkor ismertem csak fel, hogy „jó ég, hát, ez volt velem a baj!”. Iskolás koromban végig abban a hitben éltem, hogy butább vagyok, mint a többi gyerek. Úgy éltem le a gyerekkoromat, hogy a butaságomat el kell rejteni, nem derülhet ki. Nagy megvilágosodás volt, amikor rájöttem, hogy nem vagyok buta.

A gyerekekkel vagy a szülőkkel való munkában jelenti ez a nagyobb segítséget?

Bár imádom a gyerekeket, mégis a munkám leginkább a szülőkhöz köt, mert meg tudom nekik mutatni, hogy mit él át, érez a gyerekük, amikor ott ül az iskolában, és fogalma nincs arról, hogy mi történik körülötte. El tudom magyarázni, hogy mit okoz, amikor azt mondja egy szülő, hogy „már megint hol van a tornacucc, miért nem, miért, miért, miért”? Ilyenkor mindig elmondom, hogy én is ilyen gyerek voltam, és most itt ülök, velük szemben, és szakértőként segítek megoldani az ő problémájukat. Ez teszi igazán hitelessé, amit mondok a gyerekekről.

Kétféle jellemző viselkedést látok, az egyik, amikor már pár naposan azt figyeli a szülő, hogy merre néz, hogy áll a szeme, úszásra viszi, fejlesztőkre járatja, a másik oldal meg, a „mi is felnőttünk e nélkül” gondolkozással igazolja, miért nem foglalkozik egy jelenséggel. Hogyan változtak a gyerekek, illetve a szülők problémái?

Nagyon sok tudatosságot is látok a szülők viselkedésében, ahogyan ma nevelik a gyerekeiket. Ugyanakkor jelen van az a kettősség is, amit említesz. A mai szülők abban a korban voltak gyerekek, amikor az volt a követendő példa, hogy „ne vedd fel, ha sír!”, „háromóránként szoptasd!”, kevés olyan dolog volt gyerekkorunkban, ami a gyerekre való ráhangolódást sugallta volna a szülőknek. A mai szülők gyerekkorában már az anyák is nagyon intenzíven dolgoztak, korán bölcsis lett a mi generációnk. Erre válaszként, aki most szülő, éppen a másik oldalra esett át, az igény szerinti szoptatással – amivel egyébként egyetértek –, a hordozással, azzal, hogy minél közelebb legyen hozzá a gyerek. Ám nem alakult ki még ennek az egészséges egyensúlya. Hogy meddig tartom magamhoz nagyon közel, és mikor kezdem elengedni.

Emlékszem, gyerekkoromban nálunk, a lakótelepen élt Ferike, aki áthajtott dömperrel Hugin, a testvérén, kővel hajigálta a gyerekeket, fékezhetetlen volt. A tíz év alatt észrevettél változást abban, mennyi gyereket érint hasonló probléma? Régen is ugyanez lehetett a helyzet, csak nem volt diagnózis?

Szegény Ferike és persze szegény Hugi! Az a helyzet, hogy egyrészt tényleg sokkal könnyebben diagnosztizálható egy probléma oka, rengeteg mérőeszközünk van, nagyon sok kutatás áll rendelkezésre, fejlődik ez a tudomány. Egész kicsi kortól tudjuk szűrni azokat a dolgokat, amelyek nem a megfelelő irányba haladnak, sokkal jobban ismerjük az idegrendszer működését. De ezzel együtt az is igaz, hogy vannak olyan tünetcsoportok, amelyek egyre szaporodnak. Öt évvel ezelőtt tíz gyerekből kettő volt szenzorosan érzékeny, most tíz gyerekből nyolc az. Egyszerűen azért, mert annyi inger éri a gyerekeket. Az idegrendszer nincs felkészülve erre, és ez nemcsak azért van, mert nyomkodják a kütyüket és folyamatosan képernyőt néznek. A probléma az, hogy már észre sem vesszük, hogy mindenféle áramlás, hullám, wifi kering körülöttünk. A gyerekek iszonyú érzékenyek, azok is, akik nem szenzorosan azok, minden „átfolyik” rajtuk. A gyerekek, bár számunkra nem mindig egyértelműen, de a viselkedésükkel meg is fogalmazzák, amikor sok nekik az inger.

Mit lehet tenni ez ellen, akár szenzorosan akár csak egyszerűen érzékeny egy gyerek?

Nagyon fontos számos dolgot szabályozni az otthoni életében annak is, aki nem szenzorosan érzékeny. Aki pedig az, és itt is részt vesz terápián, annak önmagában a heti egyszeri 45 perc nem fog segíteni. Azzal együttműködhet ez, ha a szülők otthon bevezetnek változásokat. Csak néhány példa; a játékok dobozokban legyenek, és ne szanaszét, lefekvés előtt egy órával semmiféle képernyőt nem lehet nézni, kell egy tartható, nem percre pontos, de hozzávetőleges napirend, egy rendszer. Ha ezek nincsenek, óhatatlanul túlingerelt lesz az idegrendszer. Sokkal fontosabbak ezek a szabályok, mint a szülők gondolják, és ahol ez hiányzik, ott a gyerek számára teljes a bizonytalanság. Sokan azt felejtik el, hogy a szabály nem korlát, hanem kapaszkodó a gyerekek számára. Ami nem azért kell, hogy a hatalmamat fitogtassam vagy, mert korlátozni akarom a gyereket a szabadságában, hanem azért, hogy megkapaszkodhasson. A gyerek dolga, hogy nekifeszüljön a határoknak, a szülőé, hogy megtartsa azokat.

Ha már a korlátoknál tartunk, képletesen és szó szerint is, a nyári szünidő két hónapját te nem tartod túl hosszú időnek ahhoz, hogy azt valahogy strukturálni tudják a szülők?

Nagyon ellentmondásos ez a dolog. Egy ideális rendszerben, ahol nem terhelik ennyire az iskolásokat, ott valóban jobb a több, rövidebb szünet. Ám a jelen rendszerben az iskolások márciustól kezdve gyakorlatilag használhatatlanok, annyira el vannak fáradva. Hiába vannak hosszú hétvégés szünetek, nem tudják magukat kipihenni. Amíg ilyen a magyar iskola, addig kell ez a hosszú szünet, hogy kipihenjék valahogy magukat a gyerekek. Másrészről a szülők kétségbe vannak esve, hogy mit kezdjenek a gyerekkel hosszú hónapokon át.

Úgy, hogy ma már nem tehetsz a gyerek nyakába kulcsot, és nem bandázhatnak csak úgy a lakótelepen, mint a mi időnkben. Nem is beszélve arról, hogy régen legfeljebb a szünidei matinét bámulhattuk parttalanul a tévében, de ha most ott hagysz egy gyereket a lakásban egy tablettel, akkor ez a parttalanság jóval veszélyesebb lehet.

Ha nem akarod, hogy a gyereked a képernyő előtt töltse a szünidőt, akkor a minden egyes napot meg kell tervezned. A laza, lézengős napokat ugyanúgy, mint a nagyszülős, nyaralós, táborozós napokat. Ahogyan mi beírjuk a határidőnaplóba, mikor megyünk nyaralni, melyik nap, mi fog történni, úgy erre a gyereknek is szüksége van, ő sem működik másként. Mert, ha tudja, mi fog vele történni és mikor, tud hangolódni. Neki ráadásul sokkal több idő kell a hangolódásra. Sokan nagyon spontán módon élik az életüket, amitől a gyerekek összezavarodnak. Ha ki van függesztve egy naptár, amiben előre látszik, melyik héten mi fog történni, akkor a nyári szünet mindenkinek egy kicsit nyugisabb lesz.

Arra vannak tippjeid, hogyan lehet valahogyan két és fél hónapnyi időt okosan beosztani, ismerve a szülők nehézségeit?

Nekem nagyon tetszik, amit ma már sok család csinál, hogy mindenki vállal pár napot a másik gyerekével, így mindenki ki tud kapcsolódni. A táborok is nagyon jó szolgálatot tesznek, és tévedés azt hinni, hogy a szülők azért viszik táborba a gyereküket, mert nem akarnak vele lenni, hanem azért, mert nincs két és fél hónap szabadságuk. Nem szabad azt hinni, hogy azért, mert egy gyerek a nyár folyamán különböző időpontokban eltölt egy-egy hetet táborokban, sajnálni kell, és a tábor csak arra jó, hogy odacsapja a gyerekét, aki nem tud leállni a munkával. Egy jól megválasztott tábor hatalmas élmény, és rengeteget tanul magáról, önállósodik általa a gyerek.

Hatalmas a táborok választéka, nyilván válaszként az igényekre. Mire figyeljen a szülő, amikor dönt?

Az „ottalvós” táboroknál olyat válasszunk, ahol ismerjük mi is és a gyerek is a táborvezetőt, más gyerekeket, és jó, ha nem tart tovább öt-hat napnál. A napközis táborok azért jók, mert mindennap kapunk visszajelzést, és a gyerek is elmondhatja esténként, mi volt vele. A tematikát illetően nálunk is vannak olyan táborok, amelyik teljesen szabad időtöltést kínálnak, és vannak specifikusak, lévén fejlesztőközpont vagyunk – minden olyan terápiára, ami év közben zajlik. Bár a terápiában mindig kell szünetet hagyni, ezért ezek más szempontú, de mégis terápiás megközelítésű táborok. Olyan táborba, amibe eredendően nem akar menni a gyerek, semmiképp ne vigyük, hiszen ez a szünidő, nem az a lényeg, hogy megtanuljon valamit, hanem, hogy jól érezze magát.

Gyakori jelenség, hogy elkezdődik egy – akár a gyerek által választott tábor –, és másnap már nem akar menni.

A felnőttnek kell döntést hozni, nem a gyereknek. Mert őt a pillanatnyi érzése és az hat-tízévnyi tapasztalata fogja vezérelni. Annak a szülőnek, aki el van bizonytalanodva, segíthet, ha beszél a felnőttel, aki látta napközben a gyereket a táborban, vajon tényleg olyan rosszul érezte-e magát? Ha nem, akkor mi azt szoktuk mondani, hogy még egy napot próbáljunk ki, és mi is picit jobban odafigyelünk. Nemcsak a táborokra igaz, hanem az egész gyereknevelésre, hogy kommunikálni kell a szülőknek, családtagoknak, pedagógusoknak egymással, és nem engedni, hogy döntéseket hozhasson a gyerek. Mert az számára nagyon ijesztő, hogy „én ilyen kicsi vagyok és én hozhatok döntést az életemről”. Ugyanakkor – a másik oldalról – a saját érzetet nem lehet felülbírálni. Amikor azt mondja a gyerek, hogy nem fázik, de a szülő mégis ráparancsol egy kardigánt. Nehéz megtalálni mindenben az egyensúlyt, de talán a legfontosabb, hogy a szülőnek mindvégig, mindenben ott kell lennie a gyerek mellett, de nem előtte szaladni és machetével vágni előtte a bozótot.

Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont weboldala

Címlapfotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!