„Nagyon örültem, amikor a gyerekek meg tudták védeni otthon a füzeteiket!” – Önállóság, önálló tanulás: Winkler Márta véleménye

Tökéletes oldalak a füzetekben, hibátlanul leírt betűk, kitöltött feladatok. Mit tehet egy tanító, hogy a szülők elengedjék a maximalizmusukat? És miért nem kell odaülni a gyerek mellé leckeírás közben? Winkler Márta interjúsorozat 4. rész

2018.09.28 Bakóczy Szilvia

A szülők között nagyon megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent az ön által is sokat emlegetett önállóság, az első osztályban. Korábbi beszélgetésünkben ezt mondta: „Hagyjuk, hogy az iskola a gyerek dolga legyen!” Ez vonatkozik a házi feladatokra is?

Azzal kell kezdenem, hogy én első osztályban hosszú ideig nem adtam házi feladatot. Mindaddig, amíg a gyerek meg nem szokta, hogy hogyan dolgozunk, és nem tudta önállóan is elvégezni a feladatokat. Az első hónapokban azt sem engedtem, hogy haza vigyék a füzeteiket, mert egyrészt szerettem volna, ha tanítás után az összes idő a pihenésé, másrészt nem akartam, hogy a szülők látva, hogy egy-egy oldal kevésbé szépen sikerült, újra írassák azokat a gyerekekkel. Nagyon örültem, hogy amikor viszont már kaptak házi feladatot, meg tudták védeni otthon a füzeteiket: „Ez Márta néninek így jó!” – mondták a szülőknek, akik pedig ezt – mivel rám hivatkozott a gyerek – kénytelenek voltak elfogadni. Ez a bizalom kellett nekem a gyerektől, mert ez biztosította a továbbiakban is a közös munkát.

Könnyen elengedték a szülők a maximalizmusukat?

Nem mondhatnám, de szép lassan hagyták, hogy meggyőzzük őket a gyerekkel.

Őszintén szólva, én el tudok képzelni olyan gyereket, aki eleinte nem tud megbirkózni azzal, hogy egyedül kell odaülnie a házi feladat mellé.

Én is, de – hacsak nem valamilyen tanulási nehézségről van szó természetesen –, akkor valószínűleg valami probléma van a nevelésben. Hányszor látom például, hogy megy a szülő a gyereke mellett az utcán, a gyerek már háromszor kérdezett valamit, de ő a telefonját nyomkodja, nem ér rá válaszolni. Az üzletközpontok is televannak gyerekekkel, ahelyett, hogy ők otthon játszanának nyugalomban, meghittségben, és le tudják vezetni a feszültséget. A tapasztalatom az, hogy kevés családban szánnak rá időt, hogy legalább este együtt étkezzenek, és ki-ki elmondhassa, milyen volt a napja. Ha mindennek megvan a maga ideje egy nap során, és jut elég idő a pihenésre és a számítógépek nélküli játékra, higgye el, képes lesz a gyerek arra, hogy odaüljön az íróasztalához, és megcsinálja a leckét.

Ahhoz, hogy ez így legyen, gondolom az önállóságra nevelést egész pici korban kell elkezdeni.

Így van. Bármit, amit a gyerek meg tud egyedül tenni, engedni kell, legyen az egy cipő felvétel, vagy egy tányér kivitele a konyhába, és rengeteget kell dicsérni mindezekért. Mi, tanítók is ugyanezt csináljuk, csak az iskolában.

Visszatérve az önálló tanulásra, azért ezt nem úgy kell elképzelnünk, hogy rácsukjuk a gyerekre az ajtót, igaz?

Az én gyerekkoromban volt a konyhában egy tanulósarok, ahol a leckénket csináltuk. Jelen volt az édesanyánk, kérdezhettünk, de alapvetően önállóan írtuk meg a leckénk. Ezt nagyon jó mintának tartom. A szülőnek egyébként is más a szerepe otthon. Ő nem tanító, és általában nem is jó ebben a szerepben. Nem mellesleg, hogyan gyakorolja a szülő a bizalmat, ha ő maga sem bízik abban, hogy a gyereke meg tudja csinálni a házi feladatait? Nem tartom jó ötletnek a közös tanulást már csak azért sem, mert a szülő mást vár a gyerektől, mint én. Én tudom ugyanis, hogy pontosan hol tart a gyereke.

A szülő ötöst vár a gyerektől.

Igen, ezért előbb-utóbb, ha nem megy a közös tanulás, felemeli a hangját, jön a rossz hangulat, felborul a légkör. Elveszi a gyerek önbizalmát, ezzel szemben az önálló tanulás sikere épp azt növeli.

Hadd vegyem egy kicsit a védelmembe a szülőket. Sokszor nem azért tanulunk a gyerekkel, mert nem bízunk benne, hanem mert szeretnénk megóvni őt attól a kudarctól, amit például egy hármas jelent egy kisiskolásnak.

Kapjon nyugodtan egy hármast, nagyon őszintén mondom. Miért féltjük őt ettől? Az életnek része a kudarc, egy hármas nem tragédia, elsősorban a szülők fogják fel annak. A gyerekek ráadásul pontosan tudják, hogy hányast érdemelnek, ezért is felesleges tőlük mindig, mindenből ötöst elvárni. Nagyon szívesen megmutatok egy levelet, amit az egyik volt tanítványom írt nemrég, aki ma már 38 éves lehet. Az áll benne, hogy a harmadikos kislánya év végi bizonyítványa kapcsán eszébe jutott, hogy egyszer rajzból ötöst adtam neki, technikából pedig négyest. Utána odajött hozzám panaszkodni, hogy ő technikából jobb, nem rajzból, én pedig kijavítottam a két jegyet. És ő ma megköszöni nekem, hogy ez így volt. Mit ne mondjak, nagyon meghatódtam ettől a levéltől. De ez is csak igazolja, mennyire fontos a gyerekeknek, hogy ők hogyan látják saját magukat, és ezt figyelembe veszi-e a pedagógus.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!