„Hetekig dobálta az osztályt papírrepülőkkel, és minden alkalommal kapott egy ajándékot tőlünk!” – Winkler Márta történetei a konfliktuskezelésről

Ki a legerősebb az osztályban? Igazságtalan volt a négyes! Ő kövér, a másik pedig béna a fociban. Sok mindenből lehet konfliktus az iskolában. És sok mindent lehet ezekkel kezdeni. Történetek és megoldások Winkler Mártától. Interjúsorozatunk 7. része.

2018.11.02 Bakóczy Szilvia

Rengeteg konfliktussal találkoznak a gyerekek az iskolában, legyen szó egymással vívott harcokról, vagy a tanárok iránt érzett, hirtelen indulatról. „A konfliktus és a közelében lévő indulat nem kiküszöbölendő rossz” – írja ezzel kapcsolatban a könyvében. Mit jelent ez pontosan?

A konfliktusoktól nem kell és nem is szabad a gyerekeket megóvni. Teljesen természetes velejárói az életünknek, az iskolai létnek, a közösséggé válásnak. Ilyen esetben sohasem akartam a felnőtt tapintatával elsimítani a dolgot, de azonnal igazságot tenni sem kívántam. Helyette meghallgattam az összes gyereket, és azt akartam, hogy ők is meghallgassák egymást. Mert nem az a legfontosabb, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy mindenki tudja-e saját magát képviselni. Számomra sem a sérelmet okozó történet volt az igazán fontos, hanem az, hogy közelebb kerüljek a gyerekekhez, ők pedig egymáshoz. Azt akartam jól látni, hogy milyenek, hogy mik a valódi gondjaik, és mi az, amivel küszködnek. Soha nem sajnáltam rá az időt, mert ennél fontosabb idő nincs. Ugyanis ha kemény, hatalmi szóval megoldom egyetlen perc alatt a nehéz helyzetet, a gyerekekben ott marad a feszültség, így valójában nem oldottunk meg semmit.

Azt is szívesen elkerültem, hogy otthon kikapjanak, illetve, hogy engem szidjanak a szülők, akik leginkább a gyereküktől tudják meg a történeteket, így mindent átfogó, reális képet nem is tudhatnak alkotni a konfliktusról. Viszont ezek együttes feldolgozása közben a gyerekek megtanulták a vitás helyzetek lehetséges megoldásait, így a ráfordított idő ebben többszörösen megtérült.

Azt mondta, fontosabb magánál a konfliktusnál az, hogy mindenki elmondhassa, mit gondol, mit érez. Pedig fontos lehet az is, hogy miről szól a konfliktus, nem?

Igen, de a konfliktusnak általában olyan oka van, ami a gyerekek világában legtöbbször teljesen természetes. Első osztályban például a fiúk sokat verekednek. Eleinte emiatt sokat bánkódtam. Miért nem tudom, mi ennek az oka? Emlékszem, behívtam az előző osztályom fiait, akik akkor voltak ötödikesek. „Fiúk, szeretném megérteni, hogy miért van sok verekedés az elsőseim között, és ehhez a segítségetekre van szükségem” – mondtam nekik. „Ó, Márta néni, minden fiúcsapat ilyen! Csak azt keressük meg a verekedéssel, hogy ki a legerősebb, és amíg ezt nem tudjuk, addig verekedni kell!” – mondták büszkén, természetesen. Ezeket a törvényszerűségeket minden tanárnak ismernie kellene, mert a távollétünkben a viadal mindig veszélyesebben zajlik le. Persze eljöhet az a pont, amikor be kell avatkozni. Én például vastag szőnyeget vittem az osztályomba, és azt kértem, hogy birkózásban mutassák meg az erejüket. Kifüggesztettük a szabályokat, annak betartása mellett is prímán levezethették a feszültségeiket.

Egy iskolában az is konfliktusforrás lehet, ha egy gyereknek van valamilyen sérülése, nehézsége, vagy egyszerűen csak nagyon más, mint a többiek.

Ez így van. Hadd mondjak erre ismét egy példát. Méhen belüli ártalom következtében az egyik fiúcskám erős testi jeleket hordozott. Meg kellett jól gondolnom, mi lehet a legjobb megoldás az ő mindennapi iskolai nevelésére. Végül páratlan létszámú osztályt állítottunk össze, hogy a játékok, páros tevékenységek alkalmával én állhassak majd mellé. Ez jó elgondolásnak bizonyult, az első hat év ugyanis megalapozta a későbbi iskolai munkáját, és az önismerete, önbizalma is egészségesen fejlődött.

Hogyan tudta őt elfogadtatni a többiekkel?

Elsőként kértem meg, hogy meséljen magáról, és ő rengeteget tudott és beszélt a bogarakról, tengeri élőlényekről. Tátott szájjal hallgattuk mindannyian. Ezzel nagy tiszteletet váltott ki a társaiban is és a felnőttekben is. A tanári karral és otthon a férjemmel is állandóan lexikonoztunk, nemcsak a tanévben, hanem a táborok idején is, hogy meg tudjunk felelni a hatalmas gyűjteményének és tudásának. Most boldogan mondom el, hogy a csoportjában elsőként szerezte meg a doktori minősítést. Kutató biológus lett, angolul tartja az előadásait, nagyon sikeres a hivatásában.

Könyvében ír egy titkos jelrendszerről is, amivel sok konfliktust megelőzött a pályája során.

Nagyon tudatosan az volt a célom, hogy a gyerekek tőlem tanulják meg a konfliktuskezelést. Ebben valóban sokat segített, hogy jelekre szoktattam őket. Igen sok helyzetben értettem meg magam velük szavak nélkül. Pontosan tudták például, hogy mikor csodálkozom, mikor rosszallok egy-egy gesztust, szót vagy épp tettet. Ám a konfliktuskezeléshez voltak más módszereim is.

Fel tud idézni egy emlékezetes konfliktust, ami az egyik gyerek és ön között történt?

Az egyik kislányom nagyon nehezen, hosszú idő alatt simult be az osztályba. Első tanévét kezdve mindennap megállt hátul a tanteremben, a kabátját sem vetette le. Egyáltalán nem akart hozzánk közeledni. „Ti ennek szót fogadtok?” – kérdezte a többieket nagy kék szemeivel, közben rám mutatott. Nevetni lett volna kedvem, közben azon törtem a fejem, mi lehet a legjobb megoldás.  „Énekeljük el Lillának azt a szép dalt, amit most tanultunk!” – szólítottam meg az osztályomat. A lányka teljesen megdöbbent. Megjutalmaztuk a viselkedését, amikor nem fogadott szót? Utána papírrepülőket hajtogatott, azokkal dobálta a gyerekeket, majd kis verébként az asztaltetőről ugrált le huzamosan. Hetekig folyamatosan jutalmaztuk őt mindenegyes alkalommal, hol versekkel, hol dalokkal. Ő pedig szép lassan el kezdett igazodni az osztályhoz, bár a továbbiakban sem volt könnyű az útja. Negyedikes korában mégis ő maga sorolta el hiánytalanul, mi minden történt vele, amíg odaért a többiekhez.

A szülőket, kollégákat nem avatta be?

Természetesen nem. Minden konfliktust magam kívántam megoldani. Én láttam, mi történt, úgy éreztem, az én dolgom megtalálni a megoldásokat.

Gyakran előfordul, hogy négyen–öten rászállnak egy gyerekre, és nap mint nap kínozzák valamivel. Elveszik az uzsonnáját, gúnyt űznek belőle, esetleg megverik. Hogyan kell kezelni az iskolai bántalmazást?

A tanítónak tudnia kell, hogy erre minden gyerek képes. Mert észreveszi a különbséget, és nincs még meg az érzelmi és helyzeti intelligenciája, amivel fel tudná fogni, hogy a bántásával milyen nagy bajnak lehet okozója. Itt is a tanító a kulcsa a problémák megoldásának. Mindig figyelnie, tudnia kell a gyerekcsoportban rejlő lehetőségeket. A magam részéről, amint észreveszem a gúnyolódás, bántás előjeleit, elkezdem kezelni a helyzetet. Azt mondom például: „Mindenkin van valami, amit ki lehetne csúfolni. Én nem szeretem például, hogy az orrom ilyen. Nagyon tetszik Mónika szabályos orra. Annak viszont örülök, hogy ügyesen labdázom.” Ezek a rejtett üzenetek nagyon sokat segítenek. Ha viszont már ott tart a dolog, hogy rendszeres a bántás, akkor nagy a baj. Ez ugyanis azt jelzi, hogy nincs oda-vissza kommunikáció, nincs közösség, nincs jó kapcsolata a nevelőnek a gyerekekkel.

Felső tagozaton mindez jóval nehezebb…

Elismerem. Ám addigra már túl vannak az alsó tagozaton! Ahol, ha jó kezekben voltak a gyerekek, megtanultak elfogadó közösségként működni, mindenféle bántás nélkül. A kamaszkor nehézségeinek oldásában érdemes a korábbi években kialakult szokásrendet megismerni és – amennyiben az pozitív példa volt – használni. Ez a mindenkori osztályfőnök legfontosabb teendője, mely az ő munkáját nagyban megkönnyíti, ugyanakkor a gyerekek folyamatos fejlődését is segíti.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!