Amikor a pedagógus meglátja a romboló szándékúnak tűnő gyerekben a kötődni vágyó „kiscsibét”

Nehéz egy pedagógusnak mindenkire figyelnie egy nagyobb létszámú osztályban, ahol már úgy érzi, a feje tetején állva kell énekelve oktatnia, hogy megadja a gyerekek ingerigényét és képessé váljanak figyelni, és taníthasson. Közben az egyes gyerekek egyedi szükségleteire és igényeire is kellene tudni reagálni. Erről kérdeztük a közel 40 éve gyerekekkel, családokkal és pedagógusokkal foglalkozó szakembert, Alfons Aichingert.

2019.02.12 Fertetics Mandy

Mesélte, hogy óvónők, pedagógusok is kérnek segítséget néha Öntől, illetve egyre több képzést tart nekik a gyerekkel való együttműködés, a kötődés kapcsán. Hogy kell ezt elképzelni?

Egyszer megkeresett egy óvónő, hogy nem tud mit kezdeni egy határokat, szabályokat folyton áthágó gyerekkel a csoportjában. Elmentem, és megfigyelőként végigkísértem egy napjukat. A reggel nem telt konfliktustól mentesen, majd egy Timo nevű kisfiú visszavonult az egyik játszósarokba, és az építőkockákkal játszott. Amikor két másik fiú kitépte kezéből a LEGO-darabkákat, megvédte magát, anélkül, hogy megütötte volna társait. A másik két fiú azonnal hívta az óvónőt, és panaszkodtak, hogy „a Timo már megint elvette tőlük a játékot”. Az óvónő még némileg feszült volt a reggeli konfliktusoktól, ezért nem kérdezett semmit, csak odaküldte az asztalhoz rajzolni Timot, aki duzzogott és tiltakozott. Később láttam, a szabad játék során, hogy Timo és egy másik – ugyancsak leszidott kisfiú – hogyan fordítja át a szimbolikus játékba saját tehetetlenségét és az őt ért igazságtalanságot. Asterix és Obelix elkezdett harcolni a túlerőben lévő, egy bokor képébe odaképzelt római légiósok ellen, és azt vadul maguk körül ütlegelve legyőzték végül, a császárral egyetemben. Még a legnagyobb igyekezet ellenére is előfordul, hogy az óvónők, tanítók, pedagógusok sem képesek a gyerekek egymás közötti konfliktusait átlátni, és akár valamelyik gyerek pártját fogni igazságtalanul. Ilyenkor akaratlanul is csalódást okoznak, és megbántják a gyereket, akinek alapvető lelki szükséglete, hogy biztonságos kapcsolata legyen az óvónővel, örömét lelje az óvodában, és növekedjen az önbizalma.

Gondolom, azért is nehéz megoldani ezt, mert a gyerekek ezen alapszükségleteiket nem fejezik ki egyértelműen.

Ráadásul a felnőttekkel ellentétben, a gyerekek nem mondják ki óvodás korban, ha negatív élmény vagy konfliktus éri őket ezekkel kapcsolatban, hanem a szimbolika, a játék, a mese világába menekülnek, és ott kijátsszák magukból. A bábok, mesefigurák, rajzolt vagy eljátszott jelenetek révén megjelenítik a belső valóságukat, amit nem tudnak elmondani, sokszor nem is értik, csak érzik. És ez a világ segít is nekik, hogy megfelelő keretek között dolgozzanak az érzéseikkel. Hiszen Timo és a másik kisfiú is inkább a római légiósokat szimbolizáló bokrot ütötte, nem a társait. Másrészt azáltal, hogy a hős Asterix és Obelix bőrébe bújtak, akik erősek, csodásan harcolnak, elismerik őket, győzedelmeskednek, ellensúlyozták az amúgy megélt tehetetlenség, igazságtalanság, cselekvésképtelenség érzéseit.

Emiatt fontos, hogy a gyerekeknek legyen szabad játékidejük?

A gyerekek szimbolikus játéka sajnos az elmúlt évek során egyre inkább háttérbe szorult, mert a felnőttek nem látják ennek az értékét. Nem értik, vagy nem hiszik el, hogy micsoda tanulási és fejlődési lehetőség a szabad, szimbolikus játék, a szabadon választott szerepjáték. Sajnos azok a tesztek is károsak ebből a szempontból, amelyek túlhangsúlyozzák a pedagógia szerepét a gyerekek fejlődésében a játékkal szemben. Ennek eredményeképpen sokan feleslegesnek, időpocsékolásnak tartják a szabad játékot. Mindezzel egy időben pedig a játékkutatás és a neuropszichológia számos tanulmányban megmutatja, mennyire értékes a játék a gyermek fejlődésére, és hogy a játék iránti lelkesedés, a játékkedv garantálja a társadalmi viszonyokban való túlélést.

Sok múlik azon, hogy miképp tekint egy pedagógus vagy óvónő a saját szerepére a gyermek életében. Megütötte a fülem az előadás során az a mondat, hogy a „pedagógus kötődési személy, akár akarja, akár nem” és ez sok pedagógust megijeszt.

Legjobban az szemlélteti ezt, hogy amikor a gyerek nem a pedagógus elképzeléseinek megfelelően viselkedik, akkor miképp reagál rá. Eszébe jut annak a pedagógusnak az a kettős szerep, amit minden kötődési személy magában hordoz a gyerekek számára: hogy biztonságos menedéke legyen a gyerekeknek, és egy bátorító támasz a tanuláshoz, fejlődéshez. Tegyük fel, a gyerek „rosszalkodik” – ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nyugtalan, ideges lesz, nem tud már figyelni, valamire szüksége van, és ezt valahogy jelzi. Hogyan viselkedem pedagógusként? Kiabálok vele, hagyom, hogy provokáljon, és ezzel valójában erősítem számára a feszültséget, ami ismerős reakció. Vagy úgy tekintek erre a helyzetre, hogy tesztelni akar engem, jó pedagógus vagyok-e? Biztonságban van-e nálam?

De az osztályteremben, mondjuk, van 30 gyerek, egy viselkedik így, ami átragad még kettőre, a pedagógus egyedül van, tanítani akar. Ott van a három „rosszalkodó” és a maradék 27. Hogy képzeljem ezt el ezt a helyzetet?

A gyerekek így is úgy is kikövetelik maguknak, amire szükségük van. A kérdés ilyenkor a pedagógus számára: teret adok a szükségletüknek, vagy hagyom, hogy újra és újra kényszerítsék, engem provokáljanak. Egyszer volt egy pedagógus, aki arra panaszkodott nekem, hogy a tanítási ideje 30 százalékát elviszik a gyerekek. Ekkor megkérdeztem: „miért nem adja nekik önként?” Így is, úgy is elviszik, akkor adhatna valamit önkéntesen is ebből. A pedagógus ilyenkor gondolja csak át – „itt van ez a három gyerek – mit akarnak valójában tőlem? Arra számítanak, hogy kiabálok velük, leszidom őket, megbüntetem őket? Felidegesítem magam? Na, ezt nem adom meg nekik”. Vagyis, ha megérti a pedagógus, hogy milyen kötődési mintázat van a gyereknél, akkor feloldhatja. Odaléphet, és pont, hogy nem kiabál vele, nem szidja le (épp erre számít a gyerek), hanem a valós szükségletre reagál (elfogadás, együttérzés, közelség).

Tehát ilyenkor megáll, és engedélyt ad három percre, hogy megmozgassák magukat? Vagy mi lehet a jó megoldás?

Akár ez is. De a lényeg, hogy meglátja a romboló szándékúnak tűnő gyerekben a kötődni vágyó „kiscsibét”, aki éppen odafigyelést vagy közelséget vagy mást igényel. A valódi szükségletét. Lehet, hogy szorong, mert nehéz a feladat vagy a figyelés. Lehet, hogy közelségre vágyik. Ha képes meglátni ezt, akkor a provokálást is jobban tudja kezelni a tanár. Odalép a gyerekhez, és kedvesen, finoman a vállára teszi a kezét, közben tovább oktat. A kellemesnek vélt érintés hatására oxitocin termelődik a szervezetben, és a gyerek megnyugszik. Míg, ha a pedagógus idegesen reagál, kiabál, akkor tovább hergelik egymást, folytatódik az ördögi kör, és nem változik semmi, az aktuális tananyagot sem tudja átadni, ráadásul a hangulat is rossz – és mindez újra fog ismétlődni. Németországban számos pedagógussal dolgozom most azon, hogy megértsék jobban a kötődési mintázatokat. Nagyon izgalmasnak találják. Felismeréseik vannak, és belátják – nem is akarnak a kiabáló, ideges pedagógussá válni. Hálásak minden ötletért, módszerért, ami segíti őket ebben.

A kötődési mintázatok megértése segít a gyereket jobban megérteni, de segíthet abban is, hogy a saját reakcióját jobban értse, felismerje. Ezek szerint ez nem része az Ön által említett pedagógusok oktatásának?

Pontosan. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de Németországban sajnos a tanító-, tanár- és pedagógusképzésnek nem része még a kötődéselmélet. Pedig, ugye, egyes intézmények már nagyon kis korban oktatják a gyerekeket, például bölcsődében, óvodában – mégis nagyon sokáig tartott, hogy a kötődéselméletre egyáltalán figyeljünk. A nevelő szépen felállítja a szabályokat, kereteket, aztán, ha valamelyik gyerek folyamatosan áthágja azt, nem érti, miért teszi, amikor már annyiszor elmagyarázta neki. Pedig minden határátlépés mögött valamilyen szükséglet kielégítetlensége bújik meg.

Egy előadást tartott gyermekpszichodráma vezetőknek, hogy miképp tudják a négy alapvető lelki szükségletet felismerni, és segíteni azok teljesülését a foglalkozások során. Érdemes lenne azt is megnézni, hogy miképp vannak ezek jelen az osztályteremben, és mit tud a pedagógus tenni ezek kapcsán.

Az osztályteremben is jelen van mind a négy alapvető lelki szükséglete a gyerekeknek: a hatóerő, a kapcsolódás, az önbizalomnövelés és az örömérzet szükségletei. Minden gyerek értékes akar lenni, hatni akar – kérdés, hogy befolyásolni tudják az adott órát, vagy csak ülniük kell, és nézni/hallgatni? Pont azoknál a gyerekeknél, ahol negatív tapasztalatok, vagy hiány van ezekben, ott különösen fontos ez. Ha csak néha felajánljuk nekik, hogy most ezt vagy azt lehet csinálni, akkor már a döntés lehetőségét is megélték. Ha lehetőséget adok a megnyilvánulásra, csoportmunkára stb., többet látok a gyerekekből is: látom, ha valaki mindig visszahúzódik, és tudom, hogy figyelnem kell rá. Vagy látom, hogy van, aki mindig provokál, akkor viszont neki kell segítenem. Ha a pedagógus jobban megismeri a gyerekeket, jobban is tud bánni velük, figyelni rájuk, segíteni nekik. Így a kapcsolatuk is jobb lesz, ami pedig az ő munkáját könnyíti meg. Az iskolaérettségei vizsgálatok is mutatják, hogy a kötődés meghatározóbb, mint az intelligencia a sikeresség szempontjából. A gyerekek azoknál a pedagógusoknál jobban teljesítenek, aki érzékeny rájuk, és elismeri őket.

Nagyon nagy felelősség ez, ha valamelyik gyereket a pedagógus, egy tanár elkönyvel úgy, hogy ő nem tudja/nem képes rá/rossz stb.

Amikor a pedagógusokkal dolgoztam, minden tanárnak megvolt legalább egy története, amikor küzdöttek egy gyerekkel, aki nem tudott énekelni/tornázni/olvasni/számolni stb. Aztán a közös munkánk során rácsodálkoztak, hogy másképp is meg lehet közelíteni ezt a jelenséget, és kipróbálták. Hogy miképp tudják a gyerek számára úgy megemelni a dobogót, hogy át tudjon ugrani a lécen, és nem azt ismételgetni, hogy újra és újra a léc alatt marad. Amikor osztályokkal dolgoztunk, akkor pedig a célok között szerepelt, hogy a gyerekek és a tanár közötti kapcsolat helyreálljon. A pedagógust olyan helyzetbe kell hozni, hogy képessé váljon az osztályával dolgozni. Ez épp olyan, mint amikor családokkal is dolgozom. Nem az a célom, hogy én jól játsszak a gyerekkel, megérezzem és megértsem őt, hanem az, hogy képessé tegyem a szülőket arra, hogy ők jobban érezzék és értsék a gyereküket, így könnyebben segíthessenek neki a kihívásaiban, a fejlődésében.

Tudna példát mondani arra, hogy miképp jelennek meg ezek az alapvető lelki szükségletek az óvodában vagy az osztályteremben?

A hatóerő szükséglete könnyen sérül az óvodai csoportteremben. Még ha az óvónőt vagy pedagógust nem is tartanánk mi erőszakosnak, a gyerek megélheti őt annak. Ha egy gyerek gyengének, sérülékenynek, tehetetlennek érzi magát a pedagógussal vagy az intézménnyel szemben, keresni fog olyan lehetőségeket, amikor ennek az ellenkezőjét megélheti. Így gyűjt erőt, bátorságot, hogy szembe tudjon nézni a kihívásaival. Rosszabb esetben ez másik gyerek elleni bántalmazásban nyilvánul meg, jobb esetben, a szimbolikus játékban. Például az egyik óvodai eset, hogy amikor az óvónő már számos alkalommal rászólt az egyik kisfiúra, hogy nem tartja be a szabályokat, akkor utána elé állt, és sziszegett rá. Az óvónő értetlenül állt előtte, mi történik? A gyerek azt mondta, hogy ő most egy óriási tűzokádó sárkány, és azonnal elégeti őt. Ami egy elég erőszakos fantázia – mondhatnánk. Az óvónő természetesen rászólt, hogy ne játsszon ilyen szörnyűségeket, azonnal menjen inkább kirakózni. Ha a felnőttek cenzúrázzák a szerepjátékaikat, túlzottan korlátozzák a hatóerejüket, azt támadásként élik meg a gyerekek. Ez pedig erősíti azon igényüket, hogy a mesékből, médiából ismert omnipotens (mindenható) hősökké váljanak, kompenzálják saját tehetetlenség-érzésüket, akár kis időre is, és megbüntethessék a „rossz felnőtteket”. A pedagógusok és óvónők gyakran nem értik ezeket a „rossz játékokat”, pedig segíteni tudják a gyerekeket, ha kicsit belemennek a szerepjátékba és egy rövid időre hajlandók azt a szerepet felvenni, ami megmutatja számukra a gyerek érzéseit.

Az óvoda és az iskola általában a határátlépő gyerekeket tartja problémásnak, és nagyon örül a tipikus jó gyereknek a csoportban, mert megkönnyíti a munkáját. Számomra megdöbbentő volt hallgatni, hogy valójában ez egy megtévesztés, és ők is csak segítséget kérnek.

Sokáig a kötődéselmélet problémamentes gyerekeknek hívta őket, pedig valójában a kötődést elkerülő mintázattal bíró gyerekekről van szó. Ők sajnos nem élhették meg a biztonságos menedéket. Nem ismerik azt az érzést, hogy ha félnek, szoronganak, fáradtak, idegesek, akkor meg lehet nyugodni, vigaszt lehet találni valakinél, fel lehet töltődni, segítséget lehet kérni. Nem tapasztalták meg, hogy „ha rosszul érzem magam, megvigasztalnak, segítenek nekem”. Ellenkezőleg, azt tanulták meg, hogy „ha rosszul érzem magam, egyedül kell megküzdenem ezzel”. Ők inkább külső eszközöket hívnak segítségül negatív érzéseik kezelésére, főleg felnőtt korban: alkohol, étel, drogok és más függőségek akár. Ez segít tompítani a rossz érzéseket, amiket nem szabad érezni (félelem, vágyak, szorongás) és nem tanulták meg, hogy a kötődési kapcsolataikban találhatnak gyógyírt ezekre. Ugyanakkor teljesítenek, és a feladatokra kiválóan koncentrálnak. Sikeresek is lehetnek, de közben folyamatosan feszültségben vannak, néha „robbannak”. A kutatások azt mutatják, hogy amikor csendben, szófogadóan ott ülnek, folyamatosan feszültségben vibrál a bensőjük. Az ő esetükben különösen fontos, hogy ne a teljesítményelvárást erősítsük kizárólag tovább, hanem biztonságos menedék legyünk akár pedagógusként, ha erre lehetőség nyílik (például fájdalmat mutat, segítséget kér, együttérzésre van szüksége, gyengeséget mutat, hibázik stb.).

Alfons Aichinger

1947-ben született, teológia és pszichológia, pszichoterapeuta végzettségű szakember. 37 éven keresztülvezetője az ulmi szülőknek, gyerekeknek és fiataloknak segítséget nyújtó Caritas Pszichológiai Nevelési Tanácsadó Intézetnek. 1980 kiképző és szupervizor a stuttgarti Moreno-Központban, a kölni Szenen-Institutban és szabadúszó gyermekpszichodráma kiképző.

Köszönjük a Kende Hanna Gyermekpszichodráma Egyesületnek a szakember magyarországi meghívását és az interjú lehetőségét. További forrásként felhasználtuk A. Aichinger Zauberkraft des Symbolspiels című írását.

Címlapfotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!