„Álomvilágban él az a tanár, aki azt hiszi, hogy a diákok a dolgozatoknál most nem puskáznak!”

Magyarország hátrányos helyzetű régióiban a digitális oktatást vagy a Facebook csoportok, vagy a buszon elküldött feladatlapok jelentik. Kivételek persze itt is akadnak, Dia tanárai például a Google Classroom oldalára tölti fel a feladatokat. Annak ellenére, hogy nincsenek online óráik, a tananyaggal azért így is haladnak. De valljuk be, ehhez a tanoda segítségére is szükség van.

2020.04.27 Bakóczy Szilvia

Először bő öt éve jártam ebben a pici faluban, aminek a nevét szándékosan nem fedem fel, tinédzser megszólalóm ugyanis inkább inkognitóban maradna. Ez a falu akkoriban a szegénység összes jegyét magán viselte, a rossz utaktól és düledező házaktól kezdve az emberek kilátástalan jövőképéig. Emlékszem, amikor a helyi srácokat a terveikről kérdeztük, többségüknek a közmunka volt az egyetlen ötlete. A vágyak között legfeljebb még egy jogosítvány szerepelt, ahhoz pedig elég volt a nyolc osztály is… Pedig már akkor működött helyben egy tanoda, aminek az önkéntesei minden héten vitték a társasjátékaikat, lelkesedésüket, nyomtatott feladatlapjaikat. A tanodának, az Igazgyöngy alapítványnak és az iskolának hála, a közösség szemlélete mára nagyot változott. A szegénység persze nem tűnt el, ám a felnőttek (akik ugyan még mindig főleg közmunkából, vagy idénymunkákból élnek) közül majd’ mindenki azt szeretné, ha a gyereke többre vinné, mint ő vitte. Ezt pedig a gyerekek is hasonlóan gondolják. A tizenöt éves Dia például rendőrnek tanul. Álmaival egy szebb jövőről pedig ma már egyáltalán nem kirívó példa.

Diáék öten vannak testvérek, édesapjuk közmunkából tartja el őket, édesanyja „gyesen van a picivel”. A kamaszlány egy szakgimnázium tanulója, ha minden igaz, három év múlva rendőrré avatják. Rég eldöntötte, hogy rendőr lesz, részben mert izgalmas hivatásnak tartja, részben, hogy „jó példát mutasson másoknak.” Mondjuk a tanulásnak komoly ára van. Fél 5-kor már kelni kell, hogy átszállással beérjen az első órára. A nap hosszúra nyúlik, csak 6-ra ér haza, hetente kétszer ráadásul ilyenkor még várja a tanoda. „Emlékszem, a járvány előtt sokszor úgy kellett Diát noszogatni, hogy menjen már haza – meséli Péterfi Julcsi, Dia egyik tanodapedagógusa nevetve. – Kicsit makacs, de ez egyáltalán nem válik kárára, ha a tanulásról van szó. Azok közé a gyerekek közé tartozik, akiket a szorgalmuk, kitartásuk és igen, a makacsságuk visz előre.”

A karantén ideje alatt persze más lett a napirend. Mostanában Dia 8-kor kel, de a tanulással így is csak 6 körül végez. A nap egyik fele az önálló munkáé, de néhány órát biztosan besegítenek a tanodások is. Mindehhez Diának egy okostelefonja és egy tabletje van, utóbbit a tanodától kapta a tanév végéig, néhány gigabájtnyi internettel. Használatát nehezíti, hogy a két általános iskolás testvérével is meg kell osztania, bár hozzájuk a legtöbb feladat fénymásolatok formájában érkezik, a helyi busszal.

Dia szerint most könnyebb jó jegyeket szerezni, mint korábban, mert több idő jut egy-egy feladatra. Persze csak akkor, ha kéznél van a segítség. Az osztályban nem mindenki ilyen szerencsés. „Vannak, akik egyáltalán nem aktívak – meséli Dia azokról az osztálytársakról, akiknek senki nem fogja a kezét, illetve akik korábban sem fektettek túl sok energiát a tanulásba. – Próbálunk nekik mi is segíteni, ezt az osztályfőnökünk is kérte, de szerintem annak, aki régen is félvállról vett mindent, most sokkal nehezebb. A suliban könnyebb volt meghúzódnia, valahogy mindig átevickélt egy kettessel. Most viszont lehet, hogy baj lesz.”

A segítség tényleg mindannyiukra ráfér, önmagában már a Google alkalmazás használatához is, amin keresztül a feladatok befutnak. Különösen mivel ezeket időre vissza kell küldeni. Ahány tantárgy és feladat, annyi határidő, ezeket még Diának is nehéz fejben tartania. Péterfi Julcsi szerint neki (és az osztálytársai jelentős részének) a feladattípusok nagy része már önmagában is merőben új kihívás. „Olyan dolgokat várnak el tőlük, amikre egyáltalán nem voltak felkészítve, ráadásul a feladatok többsége osztályzásra megy. Kevés a rutinjuk például a fogalmazásírásban, a vázlatkészítésben, illetve eleinte a jegyzetelés is nehezen ment. Ugyanakkor annak, hogy nagyfokú önállóságra vannak kényszerítve, megvan a maga előnye, hiszen ha valaki segít nekik az elején, idővel egyre ügyesebben oldják meg a feladatokat – magyarázza Julcsi, aki szerint még egy dolog hiányzik a rendszerből, a személyesség. „Megkapják a gyerekek a feladatot, beküldik, majd érkezik a tanártól egy pontszán, néha egy kommenttel. Ez a nagyoknak is, kicsiknek is zavaró, hiszen egyik napról a másikra szűnt meg a személyes kapcsolat a tanáraikkal.”

A dilemmák között eleinte szerinte az is szerepelt, hogy mennyi segédeszközt használjanak a gyerekek egy-egy dolgozat megírásához. Ezt azonban hamar felülírta a valóság. A válaszok részben a könyvekből, a jegyzetekből és csak részben a fejükből kerülnek a „papírra”. „Álomvilágban él az a tanár, aki elvárja, hogy a diákok mindenre fejből tudják a megoldásokat – folytatja Péterfi Julcsi. – Normál keretek között is előfordul a puskázás, fura lenne, ha a jelenlegi helyzetben egy tanár arra számítana, hogy a gyerekek minden betűt megtanulnak, majd jegyzetek nélkül írják meg a dolgozatokat. Hiszen valójában az a cél, hogy gyakorolják a helyes válaszokat, nem pedig az, hogy rossz jegyeket kapjanak.”

Így vagy úgy, Diáéknál még valamelyest flottul ment az átállás az online tanulásra. Más középiskolában viszont sok tanár a Facebook-ban találta meg a megoldást a tananyagok kiküldésére és a magára kapcsolattartásra. Ez viszont már komoly bonyodalmakat okozhat. Szemben ugyanis a Google Classroom platformjával, itt tantárgyanként külön csoportokat kell létrehozni. Ezeket pedig Julcsi szerint igen nehéz követnie szülőnek is, gyereknek is.

A mostani időszakban természetesen egyáltalán nem a tanulás okoz egyedül nehézséget. „Nem vagyunk eleget levegőn – mondja Dia, amin kicsit csodálkozom, hiszen kertes házban élnek. – A rendőrök sokszor visszaküldenek minket, ha kimegyünk, délelőtt pedig ugye a boltba sem lehet elmenni. Rossz az is, hogy nem látom a barátaimat, és nem lehet tudni, meddig tart a járvány. Szeretném, ha nyáron megint mehetnénk strandra, de egyelőre erről sem tudunk semmit. A kikapcsolódás így nagyrészt arra korlátozódik, hogy a kistestvéreimmel játszom.” 

Julcsi szerint a mostani helyzet a sikerek és a jó jegyek ellenére mindenkinek feladja a leckét. Neki szintén hiányzik a már sokat emlegetett személyesség, a közös társasozások a gyerekekkel, tanulás előtt és után, a gyerekek hazakísérése, vagy épp elhozatala a suliból. De minderre a jelek szerint még jó pár hetet – ha nem hónapot – kell várni.

Címlapkép: Elnur / stock.adobe.com/