Hogyan neveljünk stressztűrő gyereket?

Nem tudjuk pontosan, hogyan változik a világ, milyen szakmák lesznek, hogyan alakul az életük. Abban az egyben biztos vagyok, hogy lelkileg erős, a kudarc után felállni képes, a mindennapi kisebb-nagyobb frusztrációt elviselő, sőt, konstruktívan használó felnőttekre lesz szükség. Pethő Orsolya írása.

2018.08.09 Pethő Orsolya

Minden kornak megvan a maga jellemzője: melyek azok a legnagyobb kihívások, amelyekkel az egyén szembe kell, hogy nézzen, amivel meg kell, hogy küzdjön. Ha végiggondoljuk egy napunkat, rá kell jönnünk, hogy például a fizikai szintű megmérettetésnek egyre kevesebb a szerepe életünkben. A kezünk maximum az edzőtermi erőlködéstől kérges, és nem élnénk túl sokáig egyedül a vadonban.  De erre nincs is szükség szerencsére. A mai kihívásaink sokkal inkább lelki eredetűek, és ha bármi szerephez jut még az evolúció, biztos, hogy azok élveznek előnyt, akik valamiféle lelki ellenálló képességgel rendelkeznek. Érzelmeink összetettebbek, és a fizikai szinten egyre kevesebb kihívást nyújtó világ annál több lelki erőpróba elé állít minket. Gondoljunk bele, mennyivel bonyolultabb egy zsarnokoskodó főnökkel megküzdeni, helyezkedni egy vállalatnál, jóban lenni a tanár nénivel, mint egyszerűen eltenni láb alól a medvét, tüzet rakni, élelmet keresni. Ma már nehéz megmondani, pontosan mi számít győzelemnek, ezért a kihívások folyamatosak, alattomosan terjeszkednek, láthatatlanul bekúsznak az életünkbe. Bár nem tudjuk, mire kell felkészítenünk a mai kor gyerekeit… Nem tudjuk pontosan, hogyan változik a világ, milyen szakmák lesznek, hogyan alakul az életük. Abban az egyben biztos vagyok, hogy lelkileg erős, a kudarc után felállni képes, a mindennapi kisebb-nagyobb frusztrációt elviselő, sőt, konstruktívan használó felnőttekre lesz szükség.

Nevezhetjük ezt megküzdési stratégiának, pszichológiai immunrendszernek, stressztűrő-képességnek, vagy akár frusztrációs toleranciának, ami a látszat ellenére nem egy Lázár Ervin mesehős. Bárhogyan is hívjuk, ha körülnézek, azt látom, hogy nem bővelkedünk benne, és a gyerekek jó része sem büszkélkedhet vele. A kettő szorosan összefügg, hiszen főként azért igyekszünk megkímélni a gyerekeket az élet nehézségeitől, mert mi magunk sem bírjuk elviselni a hasonló helyzeteket.

Fontos kérdés, hogy szülőként tudatosítjuk-e magunkban mindennap, hogy mi a célunk a gyerekneveléssel? Természetesen önálló, felelősségteljes, boldog felnőttet szeretnénk! Azonban ezek az ábrándok néha nem egyeznek a rövid távú céljainkkal: hogy „most ne sírjon, most ne nyaggasson többet, most ne okozzak neki csalódást, most ne fájjon neki annyira”. A frusztrációs tolerancia is, mint sok minden más, gyakorlati tantárgy. Anélkül nem megy, hogy átélnénk, megtapasztalnánk, milyen szörnyű is az, amikor falakba, korlátokba ütközünk. A gyerekeinket éppen ezért nem megmentenünk kell a rossz érzésektől és az élet nehézségeitől, hanem segíteni nekik feldolgozni azt, és együtt érezni velük, amikor az élet nehéz.

Megküzdési stratégiákat tanítani, megtanulni a frusztrációt kezelni, idő és gyakorlás kérdése. A gyerekek úgy születnek, hogy ebből semennyi sem jutott nekik. A jó hír azonban, hogy mi, szülők rengeteget tehetünk azért, hogy gyermekünk lelki ellenálló képességét erősítsük. Vigyázat: rengeteg türelemre lesz szükség hozzá!

  1. Először is meg kell tanulni várni, a vágyakat késleltetni. Ez nyilván nem megy, ha egy gyerek mindig mindent megkap azonnal, mindig az ő aktuális igényei szerepelnek első helyen a család prioritáslistáján. Természetes, hogy az első években heves érzelmek és azok még hevesebb kifejezése követi, ha egy gyerek akarata korlátokba ütközik. Ha késleltetve, vagy egyáltalán nem kapja meg azt, amit akar. És itt jön a második pont:
  2. Nekünk, szülőknek meg kell tanulnunk elviselni a gyerek nyűglődéseit. Nem arra gondolok, hogy szenvtelen arccal nézem, ahogy szenved, hanem arra, hogy legalább MI, FELNŐTTEK képesek vagyunk megőrizni a nyugalmunkat, nem tovább rontani a helyzetet azzal, hogy mi magunk is kiborulunk, ha a gyerek dühös vagy szomorú. Sőt, továbbmegyek, nem elég nyugodtnak maradnunk, még együtt is kell éreznünk vele. Megértetni vele, hogy teljesen normális, amit érez. Ki ne lenne rettenetesen dühös, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt szeretné? Az érzés: a csalódás, a szomorúság, a harag mind-mind teljesen rendben van, elfogadható, elviselhető, szerethető. Ezt épp azzal tanítjuk meg, hogy mi magunk el tudjuk viselni a gyerekben ezeket az érzéseket. Ha mindig felhúzzuk magunkat ilyenkor, azzal azt kommunikáljuk, hogy ez valami kibírhatatlan dolog, és sajnos legtöbbször úgy érzi: nem szeretjük őt.
  3. Továbbá rendkívül fontos megtanítanunk, hogy ér, szabad, sőt, normális dolog hibázni. Megértjük a vele járó csalódottságot, haragot, szomorúságot. Sem bagatellizálni, sem pedig túldramatizálni ne akarjuk a helyzetet, és nézzük az egészet a gyerek szempontjából. Ha kiönti a tejet, én pedig leszidom (nekem fontos helyzet), majd nem értem, miért sír vagy dobálja a játékot, amikor ledőlt az általa épített kockatorony (neki fontos helyzet) akkor elég zavaros lesz, amit a hibákról tanítok.
     
  4. Tanítsunk alternatívákat a megküzdési stratégiára, de ne akkor, amikor a gyerek még nem lát indulatai sűrű felhőjén át. Először mindig érdemes megvárni, amíg kiürül a méregzsák, „elszomorkodja”, amit el kell, megnyugszik, lecsillapodnak a kedélyek – és csak ezután beszélgessünk tanulságokról, hogyan máshogy lehet legközelebb megoldani ezt a helyzetet.
  5. És persze első pontként kellett volna írnom, de talán akkor senki sem olvassa el idáig a cikket. Mindenekfelett az számít, milyen példát mutatok a gyereknek. Hogyan kezelem én a stresszt, a frusztrációt, a kudarcokat? Hogyan reagálok, amikor nem csinálja meg elsőre, amit kértem tőle? Robbanok? Vagy látszik, hogy nehéz a helyzet, mégis megőrzöm a nyugalmamat? A változást mindig magamon érdemes kezdenem, és legalább egy leckével előrébb járnom.
  6. A kiváltó helyzetek feltérképezése: minden gyerek más. Még ha vannak is abban hasonlóságok, melyek azok a helyzetek, amelyek frusztrációt jelentenek a számukra (például: váratlan szituációk, váltások az egyes tevékenységek között, ha nem sikerül valami) érdemes összeszedni a konkrét eseményeket, amelyeket a gyermeked nehezen kezel. Készítsetek egy listát róla (kisebbeknek rajzokkal). Készítsd el a saját listádat is, és beszélgessetek a különböző helyzetekről.
  7. Test-térkép: A kisgyerekek nem tudják összekötni testi érzeteiket és érzelmeiket, ám a jó pszichológiai ellenálló képesség szempontjából nagyon fontos az ilyesfajta tudatosság emelése. Pontosan mit érzek, és hol a testemben, amikor dühös, szomorú, boldog, stb. vagyok? Rajzoljatok egy testsémát (az emberi test körvonala). Jobb móka, ha a gyereket rajzoljátok körül, életnagyságban egy nagy csomagolópapíron.  Beszéljétek meg, és rajzoljátok bele, mit, és hol érez a testében a különböző helyzetekben.
  8. Relaxáció: Manapság nagyon hasznos készség minden gyerek számára, ha meg tudja magát nyugtatni, el tudja magát lazítani. A hasi légzés elsajátítása az egyik olyan technika, ami jól jöhet. Ezt azonban gyakorolni kell ahhoz, később éles helyzetekben használható eszköz legyen belőle. Kérd meg gyermekedet, hogy feküdjön le kényelmesem. Betehettek valami szöveg nélküli, nyugtató zenét is. Tegye az egyik kezét a hasára. Lágyan te is megérintheted, hogy a testi kontaktus még inkább segítse őt az ellazulásban. Kérd meg, hogy képzelje el, hogy egy piros lufi költözött a pocakjába, ami minden egyes belégzésnél megtelik levegővel. Figyelje meg, ahogy emelkedik a hasa. És figyelje azt is minden egyes kilégzésnél, ahogy távozik a „lufiból” a levegő. Érezheti, ahogy lesüllyed a pocakja. Beszélj nyugodt, lágy hangon. A következőket fel is olvashatod:

„Most hunyd le a szemed, továbbra is tartsd a kezedet a köldöködön. Vegyél egy lassú, mély lélegzetet az orrodon keresztül – miközben magadban számolj: 1-2-3, majd tartsd bent a levegőt, miközben számolsz: 1-2-3, és fújd ki lassan a levegőt a szádon keresztül, miközben lassan számolsz: 1-2-3.

Továbbra is képzeld oda a piros lufit, amint felfújódik, majd összemegy a pocakodban, minden egyes levegővételnél.

Most újra vegyél egy lassú, mély lélegzetet az orrodon keresztül – közben magadban számolj: 1-2-3, majd tartsd bent a levegőt, miközben számolsz: 1-2-3, és fújd ki lassan a levegőt a szádon keresztül, miközben számolsz: 1-2-3.

Kövesd végig a levegő útját, ahogy az orrodon keresztül eljut egészen le a pocakodig, majd kilélegzésnél távozik. Érezd, ahogy egyre nyugodtabb és nyugodtabb vagy. Egyre nyugodtabban lélegzel.

Újra vegyél egy lassú, mély lélegzetet az orrodon keresztül – miközben magadban számolj: 1-2-3, majd tartsd bent a levegőt, miközben számolsz: 1-2-3, és fújd ki lassan a levegőt a szádon keresztül, miközben számolsz: 1-2-3. Erősnek és nyugodtnak érzed magad.”

Folytassátok ezt addig, amíg jólesik. Utána beszéljetek róla, milyen érzés volt, és milyen helyzetekben lenne rá a gyermekednek szüksége, hogy könnyen meg tudjon nyugodni. A pocaklégzést érdemes rendszeresen, a segítségeddel együtt gyakorolnotok, hogy flottul menjen egyedül is éles helyzetekben.

 

Pethő Orsolya, pszichológus www.kolyokszerviz.hu, www.anyaszerviz.hu

Címlapfotó forrása: istock / Georgijevic

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!