Hogyan kommunikáljunk hisztiroham esetén?

Egy hároméves kisgyermek mindennapos hisztirohamai miatt keresett meg minket egy kétségbeesett anyuka olvasói levelével. Nagyon nehezen tudja az egyébként szeretetben nevelt kislányát megnyugtatni. Az édesanya megélése szerint, amikor már azt gondolná, hogy kiengedett a kislány, újra olyan mondatokat mond, amivel „direkt” idegesíteni akarja a szüleit. Minden reggel együtt mennek a pékségbe, de egy „hisztiroham” alatt először nem akar menni, majd mégis, majd mégsem… és folytathatnánk. Mi ez? A nemrég született kistestvér okozza? Életkori sajátosság és fogadjuk el? Vagy már több? Hogyan kommunikálhatunk jobban ebben a helyzetben?

2018.10.06 Pethő Orsolya

Olvasónk levelére Pethő Orsolya pszichológus mutatta be, hogyan lehet jól kommunikálni egy ilyen helyzetben.

Illetve írásban is adott néhány hasznos tanácsot:

Kedves Olvasó!

Megértem a helyzetét, nagyon nehéz elviselni a mindennapos hisztiket, pláne, amikor azt sem tudjuk, épp mi áll mögöttük. Sajnos erre az időszakra, amiben a kisfia éppen van, jellemzőek lehetnek az akár napi szintű rohamok, és a kistestvér érkezésének feldolgozása is van, hogy hosszabb időt vesz igénybe. A kisfiú viselkedése némi szorongást is mutat, aminek hátterében olyan érzések lehetnek, amit vagy bűntudat, vagy más ok miatt nem mer nyíltan kimutatni. Mintha a szódásüvegbe újabb és újabb patronokat tekernénk bele, de nem engednénk ki a feszültséget. Az érzések ugyanis energiatermészetűek, áramlaniuk kell ahhoz, hogy ne okozzanak semmilyen galibát. Ha valami miatt bentszorulnak, például szorongást is okozhatnak.

Szülőként abban tudunk segíteni, hogy együttérzünk a gyerekkel, és szép lassan – mert ez egy évekig tartó folyamat – megtanítjuk nekik, hogyan tudják ezeket az érzéseket társadalmilag elfogadható módon megmutatni. Egy hároméves gyerek nem tudja még pontosan megfogalmazni, mi a baja (gyakran még mi, felnőttek sem tudjuk), csak kényelmetlen, valami feszít, szívesen kiabálna. És a gyerek, miután még nem teljesen fejlettek a viselkedés szabályozásához szükséges agyi területei, ezt meg is teszi. Kiabál, sír, irracionálisan viselkedik, és mintha provokálna minket. Ezek az érzések nem múlnak el parancsszóra, ha azt mondjuk: „hagyd abba”! Viszont, ha biztonságos, intim körülmények között ki tudnak kerülni ebből az állapotból, az előbb-utóbb megnyugvást hoz. De siettetni sem lehet. Ebben az értelemben – elnézést a furcsa hasonlatért – teljesen olyan, mint bármi, amit a vécében szoktunk végezni. Ha bentreked vagy siettetjük, az egészségtelen.

Amikor nyűglődik a pékség miatt, szánjon egy kis időt arra, hogy leguggol hozzá, és ahelyett, hogy meg akarná érteni, most mi a baja, vagy meg akarná oldani a dolgot, csak érezzen vele együtt, és sok-sok szeretettel, elfogadással öntse szavakba, amit a kisfia érez. Ez néha csak annyit jelent, hogy tükrözi a szavait. Például:

– Oh, drágám, látom milyen nehéz most neked, van ilyen, hogy azt sem tudjuk, hogy mi a bajunk. Itt vagyok, segítek.
– Nem akarok pékségbe menni!!!
– Oké, menjek egyedül a pékségbe, értem, itt akarsz maradni.
– De ne menj egyedül a pékségbe!
– Te szeretnél is velem lenni. Én is szeretnék veled lenni. Előfordul, hogy nem tudjuk, mit is akarunk valójában. Mi lenne, ha addig itt maradnék, amíg ez a rossz érzés el nem múlik, és segítenék neked? Aztán majd eldöntjük, ki megy a pékségbe.

Fontos, hogy csak maradjon ott, legyen jelen fizikailag és lelkileg is, amíg a kisfiú ki nem dühöngi, sírja magát. Ehhez idő kell. A kettősség ott van minden kapcsolatunkban. Amikor nem vagyunk biztosak a másik szeretetében, akkor amellett, hogy vágyunk rá, taszítjuk is, haragszunk is rá. Ez derül ki a pékséggel kapcsolatos történetből. A gyerek, amikor szeretetre vágyik, nem érzi magát érzelmileg biztonságban, akkor engedetlen, hisztizik, agresszív.

Ugyanez vonatkozik a testvérével kapcsolatos érzésekre is. A szeretet és a harag, illetve a félelem, hogy „önök már nem szeretik”, egyszerre van jelen, sőt, emellett bűntudata is lehet. Megnyugtatásra van szüksége afelől, hogy normális és elfogadható, amit érez. Ha tudnak, meséljenek neki a saját testvérkonfliktusaikról, sok mesekönyv is kapható ebben a témában, ami normalizálhatja a saját érzéseit. De a legfontosabb: önök fogadják el hogy dühös és féltékeny (emellett szereti is a kicsit). A tesóügy legnagyobb paradoxona: minél inkább szeretnénk, hogy kisimuljanak a konfliktusok, azok annál inkább elszaporodnak. Minél inkább szabad utat engedünk a haragnak, a félelemnek, és szeretettel, elfogadással fordulunk ezen érzések felé, annál hamarabb elmúlik, és utat enged a testvéri szeretetnek.

Pethő Orsolya, a Kölyökszerviz és az Anyaszerviz pszichológusa

Címlapfotó: istock / patrickheagney

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!