Gyakran akkor sem csillapodnak az indulatok, miután börtönbe csukták a szexuális erőszak elkövetőjét

Pszichológusok szerint a szexuális erőszakot sem elfelejteni, sem teljesen feldolgozni nemigen lehet. Meg lehet viszont szelídíteni az indulatokat úgy, hogy az érintett együtt tudjon élni a történtekkel, és azok ne zavarják őt a boldogulásban. Mitől függ, hogy képes-e valaki felállni egy ekkora trauma után? És mik lehetnek a fordulópontjai a gyógyulásnak? Anna története.

2018.06.06 Bakóczy Szilvia

„Gyakran kérdezik tőlem, mennyire hoz megkönnyebbülést az érintetteknek, amikor büntetőjogi értelemben az elkövető elnyeri a büntetését. Tapasztalataim szerint önmagában ez szinte semmilyen megnyugvást nem okoz” – mondta Víg Sára pszichológus, a beszeljrola.hu szakértője. – „Természetesen nagyon fontos, hogy működjön az igazságszolgáltatás gépezete, de az indulatok csillapodásához ennél sokkal hosszabb és bonyolultabb út vezet. Elmesélem Anna esetét.” (Víg Sára volt páciensének nevét, adatait, illetve a történet egyes elemeit a felismerhetőség elkerülésének érdekében megváltoztattuk.)

  12 kép

Forrás: Víg Sára

Víg Sára, pszichológus

Anna fiatal középiskolás volt, amikor terápiára járt hozzám. Mint kiderült, addigra már a nevelőapja, – aki egyben a féltestvére a vérszerinti apja is volt – évek óta használta őt szexuálisan. Viszonylag klasszikus volt a történet abból a szempontból, hogy Anna többször próbálta ezt jelezni az anyjának, ő azonban nem hitt neki. Ilyenkor általában hatalmas balhé tört ki otthon, előfordult az is, hogy az anyja kitagadással fenyegette Annát. Mindezt abból a félelemből fakadóan, hogy a férje elhagyja, ő pedig ismét egyedül marad egy újabb gyerekkel. Nem sejtette, hogy mivel tudott a bántalmazásról, mégsem tett semmit, a jog szerint ő maga is bántalmazó volt. Elvileg tehát őt is el lehetett volna ítélni, amennyiben persze a gyermekvédelem, illetve a bíróság tudomást szerzett volna róla.

Anna sokáig járt hozzám terápiára. Végül rávettem, hogy szóljon az iskolában is a történtekről, ezután a tanárai – jelzési kötelességükből adódóan – megkeresték az abúzus gyanújával a gyermekvédelmi szerveket, ők pedig azonnal feljelentést tettek a rendőrségen. Távolságtartást rendeltek el a nevelőapjával szemben, egy évvel később pedig a férfi börtönbe került. Ezt akkor kifejezetten a jelzőrendszer sikereként könyveltem el, mert sajnos gyakran előfordul, hogy nem működik ilyen olajozottan. Annával ez után még néhányszor találkoztam, nemsokára azonban eltűnt. Évekig semmit nem tudtam róla.

Majdnem öt év telt el, amikor ismét megkeresett. A húszas évei legelején járt. Kiderült, hogy megjárta az igazságszolgáltatás kálváriáját, ami szintén abuzálta őt, többek között a maga áldozathibáztató hozzáállásával. Az első beszélgetést azzal kezdte, hogy hiába ül börtönben a nevelőapja, nem tud megnyugodni, képtelen például elaludni. Gyakran sír, és nagyobb haragot érez, mint amikor rendszeresen megerőszakolta őt. Egyértelmű volt, hogy ezek mind a poszttraumás stressz tünetei.

Ahogy minden embernek, úgy minden abúzusnak is van egy saját feldolgozási menete. Anna másodszor bő egy évig járt hozzám. Az erős érzelmek ellenére nagyon is bátran nézett szembe a traumájával. Azóta is gyakran eszembe jut, vajon miért tudott ilyen jól dolgozni azon, ami történt vele. Annak ellenére, hogy a gimnáziumot sem fejezte be, valahogy volt benne egyfajta túlélő hajlam és érzelmi intelligencia, ezek nagymértékben segítették őt a gyógyulási folyamatban. A terápián lassan elkezdtük visszafejteni az anyjával való kapcsolatát. Megértettem Anna összes indulatát, ugyanakkor muszáj volt finoman csökkentenem a haragját. Nem az anyját akartam volna védeni. Annát akartam megvédeni azzal, hogy kicsit lehalkítjuk az indulatát.

Ez azért is volt fontos, mert Anna nagyon aggódott a testvéréért, akit nem szívesen bízott az anyjára. Mindenáron kapcsolatban akart maradni a húgával. Nagyon sok ambivalencia volt benne a helyzettel kapcsolatban. Az anyját soha többé nem akarta látni, a testvérét azonban igen. Eleinte nem tudta, hogyan oldja ezt meg. Az anyja kifejezetten kereste a kapcsolatot Annával. Tényleg sokat próbálkozott. Bár ő messze nem volt olyan jó alany önismereti- vagy terápiás szempontból, mint a lánya. Anna történeteiből kiderült az is, hogy nagyon hátrányos helyzetű családból származik. Sőt, nemcsak ő, hanem az összes szereplő, a nevelőapja is, sőt, még a vér szerinti apja is, aki korán faképnél hagyta őket az anyjával. Az történhetett, hogy a válás után az anyja talált egy férfit, akihez aztán annyira ragaszkodott, hogy szemet hunyt afölött, hogy rendszeresen megerőszakolják a lányát.

Anna sokáig attól volt a legjobban megijedve, hogy hiába kapta meg a nevelőapja a büntetést, az néhány év múlva lejár, ő pedig nem fogja beérni ennyivel. Különböző fantáziái voltak arról, hogy ha kijön, hogyan fog bosszút állni. A benne lévő iszonyú indulatokat nem a megbocsájtás irányába tereltük, hanem az elengedés felé. Emlékszem, mennyire megkönnyebbült attól, hogy nem is várja el tőle senki, hogy megbocsásson a nevelőapjának. Én sem vártam el.

Visszagondolva, Annának hatalmas előnye volt, hogy képes volt segítséget kérni. És amikor szólt, hogy baj van, működésbe lépett a jelzőrendszer, ezzel egy időben pedig elindult a terápiája. Szintén sokat számított a gyógyulásában, hogy fiatalon – nem sokkal a történtek után – kezdett el foglalkozni a történtekkel. Teljesen másfajta feldolgozás, lényegesen nagyobb hátrány, ha valaki a fél életét leéli egy ilyen titokkal. Ilyenkor sokkal több hazugság, hallgatás, bűntudat, szégyen halmozódik fel.

Anna jövőjében valószínűleg lesznek még különböző fordulópontok, amikor esetleg majd férjhez megy, gyereket szül. Ezek a pozitív krízisállapotok sajnos feltéphetik a sebeket. Előfordulhat az is, hogy később elkezd attól szorongani, hogyan védheti meg a gyerekét mindattól, ami vele történt. Nem biztos, persze, hogy így lesz, de ha mégis, jó eséllyel ismét képes lesz arra, hogy segítséget kérjen. Hiszen ez egyszer már jó hatással volt rá.

Víg Sára pszichológus szerint szexuális abúzus esetén így segíthetjük a gyógyulás folyamatát:

  1. Fontos lehet a terápia, ugyanakkor nem csak az segíthet. Elég lehet egy személy, akiben az áldozat megbízik, egy tanár, egy barát, az egyik idősebb családtag.
  2. Nagyon fontos, hogy az áldozatnak lehetősége legyen arra, hogy beszélhessen a traumájáról. Mindegy, hogy hányszor, hol, milyen hosszú ideig. Gyakran mondják az érintettek a pszichológusnak: „a családnak/barátoknak nem akarom többször elmondani, mert csak nyomasztom vele őket.” Ebből a szempontból kifejezetten jót tehet a terápia, ami egy tiszta terepnek számít.
  3. Nehéz konkrét személyiségvonássá lefordítani azt, hogy mely tulajdonsága segítheti az áldozatot, de a legtöbb áldozatban, aki sikerrel halad a gyógyulás útján, van egyfajta életigenlés, életösztön.
  4. Sokszor egy létező kötődés az, ami miatt összeszedi magát az áldozat, és segítséget kér. Ez gyakran a gyerek, illetve egy kisebb testvér. Máskor a nagymama, a házastárs az, aki miatt úgy érzi az érintett: tovább kell menni.
  5. A gyógyulás útja nagyon sokféle lehet: sokszor a fizikai távolság, a költözés is segít. A saját kompetenciák megélése mindig nagy jelentőséggel bír. Annak érzése, hogy „képes vagyok egyedül talpon maradni, kapcsolatokat felépíteni, bizalmat megélni valaki iránt”.

 

Címlapfotó forrása: istock / NinaMalyna