Hogyan tudjuk segíteni a gyerekeket abban a változó világban, amelyet magunk sem értünk?

Sokat halljuk, hogy az Y, Z, A betűkkel jelölt korosztályok mennyire másfélék: bizonyos képességeik alul-, mások túlfejlettek, másként érzékelik a világot. Különösen az oktatási rendszerben szembeötlő, hogy tele vannak eltérésekkel, másságokkal, ilyen-olyan zavarokkal. Miből adódnak ezek, kérdeztük Gyarmathy Éva pszichológust, az MTA Kognitív Idegtudományi Intézetének tudományos főmunkatársát, a magyarországi Diszlexia Központ alapítóját.

2019.01.05 Mihalicz Csilla

Nehéz azt mondani, hogy globálisan másfélék a mai gyerekek, mint a régiek voltak, hiszen vannak kiugróan tehetségesek, és rengetegen képesek még ennek a konzervatív iskolarendszernek a keretei közt is jól működni. Akkor tehát mi a baj?

Elsősorban épp ez, hogy egymástól is nagyon különböznek. Az oktatási rendszer ezt nem tudja kezelni, hiszen a hagyományos iskolában mindenki egyformán kell, hogy haladjon. A különbözőségek oka az, hogy az idegrendszer érését a környezet befolyásolja, így gyakori a kiemelkedően gyors fejlődés, másoknál viszont komoly hiányosságok mutatkoznak. A nagyon okos gyerekekkel sem tud mit kezdeni az iskola, de a hiányosságok még több bajt okoznak. A gyerekek túl sokat ülnek, a tudás legnagyobb részét passzívan sajátítják el. Amikor a sebészek panaszkodnak, hogy a fiatal orvosjelöltek ujja nem elég ügyes, az a kézhasználat visszaszorulásával magyarázható. De ez messzebbre vezet, mint gondolnánk. Amiatt, hogy a gyerekek nem használják az ujjaikat, a világ leképezése is egyre bizonytalanabbá válik számukra, hiszen az ember nem a szemével lát, hanem a kezével. Letapogatjuk a dolgokat, és az ujjmozdulatok az agyban összekapcsolódnak a képpel, majd a mozdulati irányok arányokká, szögekké alakulnak. Minél több ilyen manipulációs lehetőség van, annál biztosabb az ujjtudatosság. Nem véletlenül nézegetik a kisbabák az ujjacskáikat, és az sem véletlen, hogy régebben a polgári családokban a kislányok kézimunkáztak és zongoráztak. Ez mind az információfeldolgozást segíti, a gondolkodási képességeket fejleszti.

 

Ha megfigyeljük a gyerekeket, hogyan viselkednek, leszámítva a képernyő előtt töltött időt, azt látjuk, hogy állandó mozgásban vannak, és egyszerre sok dologra figyelnek. Nem tűnnek passzívnak.

Így van, elsősorban vizuális ingerekre tudnak jól reagálni, a térben jól működnek, holisztikusan. Az emberi faj évmilliókon keresztül gyűjtögetésre, vadászatra szocializálódott, úgyhogy mondhatjuk, hogy ezek a gyerekek roppant sikeres gyűjtögető-vadászok. Csakhogy az emberiség az utóbbi pár ezer évben egy sikeresebb stratégiára állt rá: a gazdálkodásra. Ez pedig megváltoztatta az idegrendszerünket is. Hogy mi a különbség a vadászó-gyűjtögető és az állattenyésztő-földművelő tevékenységek között? Az utóbbihoz szépen időrendben, nem térben összevissza rohangálva kell működni: tervezni, előkészíteni, módszeresen, az évszakok ritmusa szerint dolgozni, kapálni a sorokat, kivárni, míg megnő a kis bárány, nem levágni idő előtt, a terményt tartalékolni, rendezni, stb. Tehát csupa olyan képesség kell a módszeres munkavégzéshez, amilyen az iskolaérettséghez is. Aki erre rá tud állni, az lehet sikeres. Az iskolában minden tevékenység ezt a célt szolgálja, nem véletlenül hívják az írást betűvetésnek.

 

És miért nem megy ez sokaknak mostanában?

A gyerekek idegrendszerét rendkívül sok hatás éri. Van, amit tudunk kontrollálni, van, amit nem. A szülők is ki vannak téve ezeknek a hatásoknak, de mivel egy másik kultúrában szocializálódtak, nem igazán értik, hogy mi okozza a gyereknél a problémákat. Be kell vonódni, meg kell ismerni a gyerekek tevékenységeit. A szülők sokszor csak azt látják, hogy a gyerekek nyomkodják a gombokat, és elvesznek az információrengetegben.

 

Ideális esetben a körülményeket a szülő tudja befolyásolni: például, ha megengedhetem magamnak, hogy alapítványi óvodába, iskolába adjam a gyerekemet, akkor ezzel valamennyire meghatároztam, hogy milyen közeg vegye körül.

Igen, részben, de ettől még körülveszi őt sok minden, amikről nem is gondoljuk, hogy milyen erősen befolyásolhatják. El kell fogadni, hogy pusztán attól, hogy ebben a világban él, már nem úgy fog működni az agya, mint a miénk. A sok inger hatása nem attól függ, hogy én bekapcsolom-e az internetet vagy nem. Manapság a gyerekek százféle labdából választhatnak, míg régen volt piros meg kék. Már azt is hatalmas feladat eldönteni, hogy milyen kenyeret vegyünk. A környezeti ingerek annyifélék, hogy szinte alig tudjuk átlátni. A gyereket elérik a vegyi anyagok, zaj- és fényszennyezés, sugárzások, akármilyen iskolába is jár. Még ha az iskolát meg is tudom választani, a gyerek nem egy az egyben annak a szellemiségét fogja átvenni. Sokkal inkább a társai szubkultúrája fogja meghatározni a fejlődését – ez az, amit nagyon meg kellene ismerni. Ha azt látjuk, hogy olyan környezetben van, amelyről azt gondoljuk, hogy nem segíti a fejlődésben, akkor nem a környezetet kell elutasítani, hanem segíteni kell a gyereket, hogy az értékeinket átvegye.

 

És ha én szülőként mindezt tudatosítottam, mit tegyek?

Legelsősorban az irányító funkciók, az előregondolkodás és a kritikai gondolkodás képessége szükséges ahhoz, hogy a világban el tudjunk igazodni, és problémákat tudjunk megoldani. Nagy kihívás, hogy ezt folyton változó szituációkban kell tennünk, ha sikeresek akarunk lenni. Vannak olyan kulturális eszközeink, amelyek mindig is segítették az idegrendszer harmóniáját: a mozgás, a művészetek és a stratégiai játékok – ebbe beleértem az online játékokat is, bár a valódi eszközök sokkal hatásosabbak. A mozgások alapozzák meg az idegrendszer harmonikus működését és a precíziós információfeldolgozást, az egészen finom mozgásoktól – amilyen például a színezés, hajtogatás – a táblás játékokig, amelyekben az irányváltoztatást, térbeli viszonyokat is gyakorolhatják a gyerekek. Ezek a mozgások mind a gondolkodást segítik. A művészetekben is jelen van minden olyan mozgásforma, amely fejleszti a gyerek irányító működéseit. Ehhez még társulnak egyéb jó hatásai is, amelyek segítik, hogy az érzéseit, gondolatait formába tudja önteni. A táblás stratégiai játékok fontos előnye az online játékokkal szemben az, hogy fizikailag is meg kell fogni, és odébb kell tenni a figurákat, és hogy legalább ketten játsszák. Az online játékokban is megvan az előregondolkodás, tervezés, át kell látni algoritmusokat, egymásutániságokat, fejleszti a kapcsolatok felismerésének, a tervezés-kivitelezés összehangolásának képességét. Ez a három kulturális eszköz együttesen és külön-külön is sokat tud abban segíteni, hogy a gyerekek idegrendszere harmonikusan fejlődjön, és ellensúlyozza a környezet által kiváltott stresszt.

 

Meglep, hogy az online játékokat is javasolta, hiszen egy bizonyos életkor alatt ezek könnyen függőséget válthatnak ki.

Hangsúlyozom, hogy ezt nem fő ajánlatként mondtam, hanem jobb híján. Az e-sport komoly, a sakkal vetekedő szintű gondolkodásfejlesztést jelent, leszámítva azt, hogy nincs benne valódi mozgásos élmény. Még. Nagy előnye, hogy háromdimenziós, miközben nyilván vannak negatív velejárói is. Érdemes odafigyelni a gyerekre, hogy miket szeret csinálni, hogy arra építve próbáljuk bevinni a szükséges fejlesztést. Ami a képernyő előtt töltött túl sok időt illeti, fordítva ülünk a lovon, ha csak ezt hajtogatjuk, és nem tudjuk onnan valódi élményeket ajánlva kimozdítani. Az nem ajánlat, hogy „ne ezt csináld, fiam, hanem a leckédet!” Értem én, hogy nem ér rá a szülő. De akkor törődjön bele, hogy a gyerek az online stratégiai játékokon fog felnőni. Az értő odafigyelésénél, a közös mozgásos, művészeti programoknál – legyen az bármi – a gyerek számára nincs fontosabb. Ha a család eljár, mondjuk, rendszeresen tájékozódási futásra, táncolni, rabló römit játszik, vagy valamilyen művészeti tevékenységet végez, legyen az zene, hajtogatás, kerámiázás, színjátszás – az élmény a gyereknek és a szülőnek is. Ha be tud-, és akar vonódni a szülő, akkor ő fogja szocializálni a gyereket. Ha nem, akkor az a környezet, amelyben a legtöbb aktív időt tölti a gyerek. Ha ez az iskola, akkor az iskola értékeit fogja átvenni. De nem az oktatás részére gondolok, hanem a szubkultúrára, vagyis a többi gyerek értékrendjét fogja átvenni. A kulturális tevékenységekben hatalmas lehetőséget látok arra, hogy az elfoglalt szülők helyett valóban élményt adó közeget találjon a gyerek.

 

Ha elmarad a fejlesztés, és már úgynevezett sajátos nevelési igényű (SNI) lesz a gyerek, akkor gyakran előfordul, hogy az iskola nem képes fejlesztőpedagógust biztosítani. A szülő miként tudja a maga eszközeivel menedzselni a fejlesztését?

Azok vannak gondban, akik nem tudják alternatív megoldásokkal segíteni a gyerekeiket, mert nincsenek hozzá forrásaik. Leginkább a középosztályt érinti ez a probléma, amelyik még el tudja látni a gyereket, ki tudja fizetni a számláját, de ha bármi felmerül, akár az, hogy a gyerek tehetséges, akár az, hogy hiányosságai vannak, azzal már nem tud mit kezdeni. Nem nagyon marad más, mint az, hogy találni kell otthoni fejlesztési lehetőségeket. Ez nem azt jelenti, hogy a szülő tanuljon együtt a gyerekkel. Helyette inkább az eddig felsorolt közös tevékenységeket kellene sokkal intenzívebben folytatni. A hangszeres zenetanulás az egyik olyan tevékenység, amely a legjobban fejleszti az idegrendszert. Nemcsak az ujjakat mozgatja, hanem a kontrollfunkciókat, az irányítóképességeket is, nem véletlenül használják terápiás célokra is. Ha a szülő játszik valamilyen hangszeren, akkor a legjobb, amit tehet, ha minél többet muzsikálnak otthon együtt. Vannak más – közösen végezhető – fejlesztőjátékok is. Ilyen például Polgár Judit Sakkpalota képességfejlesztő oktatási módszere, amely nem sakkozni tanít, hanem a sakk segítségével igyekszik pótolni a digitális korban fellépő gondolkodásfejlődési hiányosságokat. A tanulási zavarok kezelésében felhasználja azt a kulturális eszközt, amely ebben az egyik leghatékonyabb: a stratégiai játékot. Ez azért különösen jó, mert a gyerek nem fejlesztésként érzékeli, hanem játszik. A figyelemzavaros gyereknek memóriajátékokkal, egyensúlyfejlesztő játékokkal lehet segíteni, a rendszeres mozgatás, a finommotorika gyakoroltatása mellett. Vannak alapítványok is, amelyeknél viszonylag megfizethető áron elérhető a szükséges fejlesztés. Persze nem mindegy, mennyire súlyos a probléma. Ha tényleg SNI-ről beszélünk, akkor mindenképpen szükség van speciális ellátásra. Ha csak enyhe formában tanulási, illetve viselkedési zavar merül föl, akkor elég jól lehet ezeket az említett kulturális eszközöket használni.

  12 kép

Forrás: Gyarmathy Éva

"A figyelemzavaros gyereknek memóriajátékokkal, egyensúlyfejlesztő játékokkal lehet segíteni, a rendszeres mozgatás, a finommotorika gyakoroltatása mellett."

Tehát ha a gyerekem matekból épp hogy csak veszi az akadályt, akkor ne matektanárt fogadjak mellé, aki korrepetálja, hanem, mondjuk, vigyem el zenét tanulni?

Először fejlesztéshez értő szakemberhez érdemes elvinni, mert tudni kell, hogy pontosan mi az oka, miért nem megy neki a matek. Az is lehet, hogy rosszul tanítják, az is lehet, hogy szorong, felmerülhet komolyabb diszkalkulia gyanúja, amikor bizonytalan a mennyiség- vagy a számfogalom. Az is lehet, hogy csak az irányok és az arányok kavarodtak össze a fejében. Sajnos nem minden szakember kellően felkészült, inkább csak a gyerek tesztelésével foglalkozik, és nem a gyerek megismerésével. Jó, ha bevonja a szülőt és a családot a gyerekkel való munkába, de ez nem jelentheti azt, hogy átadja a feladatot. Aki viszont a szakember munkáját nem tudja megfizetni, az kénytelen maga foglalkozni a gyerekkel.

 

Csak hát a szülőnek nem az a dolga, hogy matekozzon a gyerekkel.

Nagyon nem. Ezért is mondom, hogy bármilyen fejlesztő tevékenység a szülő részéről inkább csak játék legyen, és közös tevékenység, ne csináljunk magunkból tanárt, fejlesztőpedagógust, pszichológust.

 

Akkor sem, ha különben a gyerek nem kap semmilyen fejlesztést? Egy zárt csoportban olvastam a közösségi oldalon, ahol SNI-s gyerekek szülei cserélnek tapasztalatot, hogy van, aki pályát változtatott, kitanulta a gyógypedagógusi szakmát, csak azért, hogy a saját gyerekén tudjon segíteni.

Meg tudom érteni, és semmiképp sem ítélem el, hiszen ő legalább szakmailag jól csinálja. De azért az egy nagyon más funkció, amelyben mindenképpen sérül az anya-gyerek kapcsolat. Persze inkább sérüljön, mint hogy a gyerek ne kapjon ellátást.

 

Visszatérve az idegrendszeri változásokra, tényként kezelhetjük, hogy a gyerekek így reagálnak az ingergazdag környezet kihívásaira – voltaképp adaptív módon? Ez azt jelenti, hogy új típusú gyerekek születnek, akik már másfajta idegrendszerrel rendelkeznek, mint mi?

Igen, másfajta környezetben másmilyenné válik az idegrendszer, hiszen azt a környezet formálja. Ez a lényege a nevelésnek is egyébként, formálni a gyerekek idegrendszerét.

 

Ez így van jól, vagy ez probléma, és valamilyen módon ellensúlyozni kellene ezeket a hatásokat?

Nem azon kell gondolkodnunk, hogy ez jó vagy rossz. Ez a helyzet, és ennek vannak előnyei és hátrányai. Sok előny is származik abból, hogy a gyerekek gyorsabban dolgozzák fel az információkat, pillanatok alatt döntenek, sok információt tudnak kezelni. Az viszont gond, hogy végső soron mégsem tudnak jól problémát megoldani, hiszen ahhoz az kellene, hogy fókuszálják a figyelmüket egy adott helyzetben, módszeresen gondolkodjanak, lássanak pár lépéssel előre, szép egyenletesen haladjanak a döntéseik mentén, és végre is hajtsák a feladatokat. Próbálkozik ilyen jellegű fejlesztéssel az iskola is, de valami olyan atavisztikus rendszerben, amelyben a gyerek ezekkel nem tud mit kezdeni, tehát nem eredményes. Ráadásul, mivel nagyon különbözőek a gyerekek, nincs egyféle módszer: egyiknek ebből kell több, a másiknak abból. Ezt kellene kezelnie az iskolának is, de ezt jelenleg paradox módon a szülő jobban meg tudja tenni.

 

Megint csak ott tartunk, hogy hol van erre ideje?

Hát igen, és az igazi kizsákmányolás az, hogy ez a szempont már szinte föl sem merül, holott ez arról szól, hogy a jövő nemzedéke hogyan fog felnőni. A gyerekvállalással az is együtt jár, hogy bizonyos dolgokról le kellene mondanunk az ő érdekükben, és rájuk koncentrálni. Erre akkor is érdemes gondolni, amikor a karácsonyi ajándékokat keresgéljük, hogy a gyereknek nincs jobb ajándék a közös időtöltésnél. Ez sokkal fontosabb bármilyen drága kütyünél, kivéve, ha abból is olyat választunk, amibe bevonódhat az egész család, és nem hagyjuk magára vele a gyereket.

 

Sok szülő úgy gondolja, azért kell nagyon sokat dolgoznia, hogy minél többet tudjon megfizethető szolgáltatásokra költeni a gyerek érdekében: különórára, bébiszitterre, fejlesztésekre, később külföldi egyetemre.

Nincs ezzel semmi baj, ez döntés kérdése. Így a gyerek megkapja mindazt a fejlesztést, amitől sokkal hatékonyabban tud létezni a világban, viszont a szülő kiadta a kezéből a gyerek szocializálását. A saját értékrendjét ugyanis akkor tudja átadni, ha ő van a gyerekkel. Ezeket a döntéseket mindenkinek magának kell meghoznia aszerint, hogy neki mi fontos. Mindegyik lehet jó, kivéve az, ha teljes egészében az iskolára bízzuk, hogy nevelje a gyereket, otthon pedig a házi feladattal nyúzzuk.

 

Tehát nincs jó és rossz döntés, a lényeg, hogy legyünk tudatában a döntéseink következményeivel?

Igen. Úgy gondolom, a szakembernek nem az a feladata, hogy elijessze a szülőket, hanem, hogy vázolja pro és kontra, mi mivel jár. Lehet utálni ezt a világot, de amíg nem lehetséges az időutazás, addig nem lehet visszamenni benne. Egy folyamatosan változó világban sokkal nehezebb egy olyan szülőnek, aki önmagát sem tudja hova tenni, a saját választásaiban is bizonytalan, ráadásul lelkiismeretes, és nyomja a gyerekért érzett felelősség. Nagy feladat ma szülőnek lenni.

 

Címlapfotó forrása: Gyarmathy Éva

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!