Hogyan lehet a szülő eredményesebb az otthon tanulásban, mint egy átlagos iskola?

Már hetek teltek el, és még hetek vannak hátra abból az időből, amiről úgy beszélünk: „majd ha ez elmúlik”. Miközben ennyi időt nem lehet pótcselekvésekkel kitölteni, pláne, hogy feladataink vannak: a felnőttek dolgoznak, a gyerekeket „távoktatják”. Mi van akkor, ha ezt az egészet nem valami rossz álomnak tekintjük, amiből bár fölébrednénk már? A zárójelbe tett életben rejlő lehetőségekről beszélgettünk Gyarmathy Éva pszichológussal, az MTA Kognitív Idegtudományi Intézetének tudományos főmunkatársával.

2020.04.22 Mihalicz Csilla

Írt egy összefoglalót a Civil Közoktatási Platform honlapjára, arról, hogyan lehet segíteni a tanulókat és a tanárokat a mostani nehéz helyzetben, amibe minden átmenet nélkül csöppentek. Ebben így fogalmaz: „a gyerekek szívesen tanulnak, ha nagyobb szabadságot kapnak, mert nincsenek túlhajszolva, az egyéni tanulási útjaikon haladhatnak, és ha elegendő információ birtokában hozhatnak döntéseket a saját tanulásukkal kapcsolatban”. Úgy látja, e három feltétel most teljesül?

El tudom képzelni, hogy van rá példa, de aligha sok. Minden nehéz helyzet felhívja a figyelmet a gyenge pontokra. Most az derült ki, hogy szinte az iskola karikatúrájává válik, ha távoktatásban ugyanazt próbálják csinálni, amit addig az iskola falai közt. A frontális tanításra gondolok, amelyben a tanár utasít, a gyerekek pedig engedelmeskednek. Ez történik ma is sok helyen, csak a szülő őrül meg, mert a távoktatást folytató iskola megszűnt gyerekmegőrző hely lenni. A testnevelőtanár leírja, hogy „háton fekvés, felhúzzuk a térdet…” - ahelyett, hogy akár átküldene egy youtube-linket, ha más nem jut eszébe -; a matektanár megírja, hogy „a 25-28. oldalig oldd meg a feladatokat. Ez nem digitális oktatás. Egyébként az iskola csak leképezi azt, ami a pedagógusokkal történik: elmondják nekik, hogy mit kell csinálni, aztán amikor előáll egy ilyen helyzet, és senki nem mond nekik semmit, ami működne, akkor sokuknak megáll a tudománya.

A szülők végtelenül kimerültek, hiszen az ő feladatuk lett, hogy együttműködésre bírják a gyerekeket, értelmezzék a tanártól kapott feladatokat, és ha a gyereknek nincs kedve, tudása végrehajtani, akkor veszekedjenek vele. Hogyan lehet ebben a helyzetben helytállni?

Eddig a gyerek rendszabályozása a pedagógus kezében volt, mert fizikailag egy térben tartózkodtak, és lecsaphatott rá, ha nem figyelt. Most viszont ez nincs. Az oktatáspolitikát irányítók egyetlen iránymutatást adtak ebben a helyzetben: legyen a tanulóknak elég érdemjegyük. Ha van valami, amelynek a valós értéke nem ellenőrizhető, akkor az éppen az érdemjegy, hiszen a tanár nem tudhatja, hogy a feladatot a gyerek oldotta-e meg, vagy a család. Bevallom, én a szülő helyében, ha a gyerek a lehetőségeit meghaladó feladatot kap, elvégezném helyette, és utána csinálnék vele együtt valami értelmes dolgot.

Vannak olyan iskolarendszerek, ilyen például az angliai Summerhill, amelyekben a gyerekek természetes kíváncsiságára és a tanár valódi nevelői képességeire épít az oktatás. A hazai pedagógiai kultúrában ez a modell miért nem tudott megjelenni?

Ennek sok oka van, többek között az, hogy nálunk a szülők nagy része nem hiszi el, hogy ez működhet - akkor sem, ha látja -, annyira mélyen meggyökeresedett az a meggyőződés, hogy ha nem hajtják a gyereket, ha nem küzd teljes erejéből, ha nem fogják kemény kézzel, akkor nem fog tanulni. A gyereknek nem kontrollra, hanem értékelésre, visszajelzésre van szüksége. Ahogyan a felnőttek, a gyerekek is vágynak arra, hogy sikeresek legyenek - ez nagyon fontos emberi hajtóerő. Az értékelés, visszajelzés azt jelenti, hogy segítem őt abban, hogy még jobb lehessen valamiben, és nem azt, hogy adok neki egyest, kettest vagy ötöst. Nem minősítem, hanem elmondom, mi az, amit ügyesen csinált, és mi az, amiben változtatnia kéne, hogy még jobban meg tudja oldani. Ilyen megközelítéssel a gyerek maga is szeretne tanulni, és ha a pedagógus az igyekezetében megerősítené, az már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy dolgozzon. Ha a szülő ezt az elvet követi otthon, eredményesebb lesz, mint ma egy átlagos iskola.

A poroszos tanulás kultúrája egyik napról a másikra nyilván nem tud megváltozni. A gyerekektől mennyire elvárható, illetve a visszajelzések szerint mennyire teszik meg, hogy az otthoni környezetben is együttműködnek?

A gyerekek nagy része aktív lesz, ha értelmes feladatokat kap. Nagyon sok digitális tananyag elérhető, amelyek segítenek olyan feladatokat összeállítani, amelyek arra épülnek, hogy a gyerek játszik és tanul egyszerre. Vannak ilyen ajánlások a Civil Közoktatási Platform honlapján is, meg a Tanárblogon, ezeket sok tanár használja, és a szülők is sok ötletet meríthetnek. Elsődlegesen arra kellene ügyelni, hogy megfelelő tanulási környezetet biztosítsunk nekik otthon.

Hogyan tegye ezt úgy, hogy még a saját munkáját is el kellene látnia mellette?

Tisztázzuk: az még nem digitális oktatás, hogy a tanítás elektronikusan és nem az osztályteremben folyik. Az elektronikusan átküldött PDF, videó, fénykép, utasításokkal ellátva, osztálytermi helyzetet teremt. Fontos, hogy ha a tanártól többre nem futja, a szülő jelezze az iskolának, hogy nem az a gond, hogy ő nem tudja elfoglalni a gyerekét, hanem az, hogy ő nem pedagógus. A szülő nem taníthatja a gyereket, mert ő a szülője és nem a tanára. Nem dolga a gyerek tevékenységét irányítani, nem feladata együtt tanulni vele. Akkor sem, ha jól tudjuk, hogy erre sokszor rákényszerül, illetve, ha van rá pénze, fogad mellé külön tanárt. Én azonban azt javasolom, hogy a szülők ne vegyék át a pedagógusok szerepét. Más az otthon tanulás, amely viszont lehet nagyszerű lehetőség, ha marad rá energia, ha a pedagógus nem terheli fölösleges követelményekkel a gyereket. Ha nem képes értelmes feladatokat adni neki, akkor inkább hagyja békén. Ez sokkal közelebb áll ahhoz, ahogyan az alternatív pedagógiák megközelítik a gyereket, aki így a tevékenységei, érdeklődése alapján tanul.

Milyen alapelveket tartson szem előtt a szülő?

A legfontosabb a rendszer felállítása. Reggel adott időben fölkelünk és felöltözünk, nem pizsamában töltjük a napot, nem folyatjuk szét és össze a dolgokat, mindennek megvan az ideje és a helye. Van napi- és heti rend, amelyben van olyan időszak, amikor a kisgyerek is önállóan elfoglalja magát. Ha a tanárok tartanák azt az általam javasolt szabályt, hogy 9-12-ig adják a feladatokat, ebben a három órában a szülők is tudnák a saját munkájukat zavartalanul végezni. Utána még mindig lehet különböző elfoglaltságokat találni arra az időre, ameddig a szülőnek még dolgoznia kell. A tevékenységben tartás a másik legfontosabb szabály. Erre sok lehetőség van, a digitális eszközöktől a társasjátékokon át különböző mozgásos tevékenységekig. Ez utóbbiakat különösen ki kell emelnem, hiszen a gyerekeknek iszonyú sok mozgásra lenne szükségük. A pedagógusoknak is mindig javasolom, hogy a távtanításba tudatosan építsenek be mozgásos feladatokat. Ha hason csúsznak-másznak a földön, már azzal is mozgásban vannak.

Egy rendszert kialakítani, pláne, amely egy másik létező rendszert ír felül, rengeteg idő és fáradság…

Ez így van. Ezért minden reggel érdemes megbeszélni a nap rendjét, és beiktatni minél több közös tevékenységet. Ezek mellett összezártság esetén különösen fontos, hogy mindenkinek meglegyen a „magán” ideje és területe, vagyis a lehetősége arra, hogy magában lehessen. Méghozzá úgy, hogy ne kelljen azt mondania, hogy „hagyjatok békén!”, hanem ez teljesen természetes igény lehessen. Mindenkinek szüksége van arra, hogy összeszedje az agyát, és ne kelljen közben külső ingerekre reagálnia. Ez lehet akár az, hogy olvas, hogy meditál, horgol, vagy a saját kis dolgaival foglalkozik. Mindennek az alapja az, hogy bízunk egymásban - a gyerekemben, a társamban, a pedagógusban -, és ha ezzel bárki visszaél, akkor jöhetnek a szabályok.

Címlapkép: istock / Liderina