Családi átok: nem kívánatos démonok családod múltjából

„Az öcsém egész életében arra vágyott, hogy egyszer kipróbálhassa a vitorlázórepülést. Tíz évvel ezelőtt ezt meg is tette. Nem sokkal a felszállás után azonban addig ismeretlen pánikrohamok törtek ki rajta. Családfa-kutatásunkból a napokban derült ki, hogy a nagymamánk testvére vitorlázórepülés közben halt meg, szintén a húszas éveiben. Elképzelhető, hogy a baleset és a testvérem pánikrohama közötti kapcsolat nem véletlen?” Orosz Katalin nemrég tartott egy nagy sikerű előadást a Nyitott Akadémián a transzgenerációs traumákról. Ennek írott változatát közöljük az előadó és a Nyitott Akadémia engedélyével.

2018.02.13 Bakóczy Szilvia

Nagy szeretettel köszöntöm azokat, akik eljöttek, és akik megtisztelnek azzal, hogy részt vesznek egy olyan programban, amiben szemmel láthatóan valamilyen fontos dolog történik.

Ahogy sétáltam a sorok között, elgondolkodtam, hogy vajon mi vonz ide ennyi embert. Azt hiszem, nemcsak a cím, nemcsak a családi átkok, hanem az a tapasztalat, hogy képesek vagyunk változni. Hogy mi, emberek, képesek vagyunk arra, hogy formáljuk saját sorsunkat, és így egyre teljesebbé váljunk.

De mit is jelent a teljesebbé válás? Az én megfogalmazásomban azt jelenti, hogy végigmegyünk egy úton, aminek nemcsak a gyakorlati életben, az anyagi világban vannak eredményei, hiszen mi magunk is gazdagodunk személyünkben.

Képzeljünk el egy házat, ami egy teljesen sima, kockaház. Ha be akar költözni egy új családtag, el kell kezdeni terjeszkedni. Mindenkinek be kell férnie, hiszen mindenki szeretné, hogy a ház minél szebb, kényelmesebb legyen.

A ház az egyik legizgalmasabb szimbóluma a lelki életünknek. Tanúskodik arról, hogy most éppen milyen problémánkkal foglalkozunk. Ha például mállik a vakolat, akkor valószínűleg valahol kezdünk ütközni a külvilággal, valakinek a véleményével, amitől a vakolatot – ami az arckifejezésünket szimbolizálja – újra kell vakolni.

De olyan vakolat kell rá, ami rugalmasabb, mint a régi volt. Lefordítva ezt a személyiségünkre, minél rugalmasabb a személyiségünk, annál többféleképpen, több helyzetben tudunk kapcsolódni egymáshoz, annál több változatban tudjuk megvalósítani céljainkat, elképzeléseinket. Közben bele kell nyugodnunk abba, hogy a korábbi helyzeteinket, korábbi állapotainkat elveszítjük.

A változások az életünkben egyúttal azt is jelentik, hogy valamit magunk mögött hagyunk. De amit magunk mögött hagyunk, az mindig valami olyasmi, ami azért kell, hogy elmúljon, (jó esetben, mert vannak regresszív, pusztító folyamataink is), hogy alapvetően a kiteljesedés felé menjünk.

Ezeket a lehetőségeinket a változásra életünk során újból és újból elkezdjük megvalósítani. Gyakran tálcán kínálja a sors, akár egy új munka, akár egy új kapcsolat formájában. Mégsem könnyű változni.

A teljesebbé válásnak van egy olyan része is, hogy mindaz, ami bennünk lakik, egyre differenciáltabb lesz. Egyre többféle módon jelenítjük meg önmagunkat. Amikor 15 évesek vagyunk, és arról álmodozunk, hogy lesz majd egy gyerekünk, nem is tudunk másra gondolni, mint arra, amikor már a kezünkben tartjuk a kisbabánkat. Aztán 20 évesek leszünk, majd 25 évesek, és kiderül, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb. Miközben anyává válunk, nem veszítjük el azt az oldalunkat, aki képes volt befőzni, aki el tudott menni egy távoli országba, aki megjelent egy megbeszélésen. Egyre többfélék vagyunk odabent. Igen ám, csakhogy vannak odabent olyan lakók is, akiket nem nagyon ismerünk, sőt, akiknek a létezéséről sem tudunk.

Mint amikor egy álomban elsuhan egy sötét alak. Ez az első megjelenése lehet annak, hogy vannak olyan lakók is a házban, akikkel nem szeretnénk találkozni. Hadd mondjak erre egy példát. Amikor kamaszok voltak a fiaim, előfordult velem is, hogy kikeltem magamból. Úgy gondoltam, ők hoztak ki a sodromból, ők az okai annak, hogy én ordibáltam. Bizonyos szempontból ez így is volt, hiszen mindig van egy ok, ami az embert kimozdítja, ezt hívjuk úgy, hogy stressz, az én reagálásom pedig a stressz-reakció. De itt nem egy kis stresszről volt szó, hanem egy nagyon nagyról, hiszen igencsak feldühítettek. Azt gondoltam elsőre, hogy tulajdonképpen ez nem is én vagyok, mert én nem szoktam így kiabálni. Ez egyszeri, kivételes eset volt. De aztán amikor ez hetente megismétlődött, már nem mondhattam, hogy ez nem én vagyok. Amikor felbosszantanak, automatikusan ordítok. És igenis megfélemlítem a gyerekeimet. Lehet, hogy egy kamasz fiú nem mutatja, hogy fél, de aztán eltelik egy-két évtized, mikor már egészen másként tudunk ezekről a dolgokról beszélni, és bizony kiderül, hogy az anyának olyan hatalma van a gyerek fölött, hogy ha ő ordít, magából kikelve, akkor a kamasznak igenis komoly megrázkódtatása lesz. Tehát nem szerencsés leordítani valakit. Nem állítom, hogy ez trauma, de ha ez sokszor ismétlődik, akkor ebből egy klasszikus, úgynevezett fejlődési trauma válik. Olyan ez, mint amikor kibújik egy rózsatő a földből, és ráteszünk egy nagy követ. A rózsa egy évig senyved, majd megkerüli. Lesz belőle valami, de azért ez nem az igazi.

Ezekben a helyzetekből pszichológusként nagyon-nagyon sokat látok, hiszen az emberek nem csak azért jönnek hozzám, hogy tanuljanak magukról, a világról, a kommunikációról. Elsősorban azért jönnek, mert nagyon sok rajtuk a szenvedés nyomása, ez pedig arra motiválja őket, hogy megnézzék, mit lehet csinálni. Ilyenkor kiderül, hogy kísért a múlt. Hiába költöztem el, akár Londonba, akkor is itt van velem, befolyásolja a mostani állapotomat, azt, ahogyan most viselkedem. Könnyekre fakaszt olyan helyzetekben, amiket nem értek, hiszen már nagyon messze van. Kísért a múlt, és kiderül, hogy máig nem emésztettem meg valamit. Hogy ott van egy gyász, ami nem múlt el, én pedig nem is értem, hogy ez hogyan lehetséges. Utána jó esetben elkezdődik a gyászmunka, a feldolgozás, és ebben a megrendült, befelé forduló állapotban elkezd előjönni néhány emlék arról, hogy milyen is volt, amikor még élt az édesanyám. Milyen volt, amikor rákos lett, hogy mennyire egyedül voltam, hogy mennyire féltem, hogy mennyire bánt, amiért apám nem mondta el, mi történik pontosan. Ilyenkor lehet szemrehányást tenni az apának, és a valóságban ez sajnos sokszor így is történik, holott először magunkban kell rendet tenni.

Ebben a konkrét történetben eltelt egy-két év, az érintett személy elkezdett azon gondolkodni, miért is lett rákos az édesanyja. Hogy miért ment el olyan hamar. Kiderült, hogy abban a generációban a dédszülőket drámai veszteségek érték. Az történt, hogy beomlott egy bánya, és maga alá temette a nő dédapját, akinek a nagyapja ettől gyerekként sokkot kapott, gyakorlatilag nem tudott többé magához térni. Úgy nőtt föl, hogy szinte légüres tér vette körül. Nem tudta, hogy honnan vegyen erőt, honnan vegye azt a kapcsolatrendszert, ami megtartja őt. Mire fiatal férfi lett, nagyon rossz bőrben volt. Választott egy olyan nőt, aki ugyanilyen kapcsolatnélküli volt. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a nagymama nem tudott mit kezdeni az érintett nő édesanyjával.

Mi történt itt?

Transzgenerációs traumáról volt szó (én sosem használom az átok kifejezést, hiszen ezt már kinőttük, már sokkal többet tudunk erről a helyzetről), ahol tehát az egyik generáció továbbadta a traumát a másiknak. A nő édesanyja sem tudott a saját életében változást elérni. Ennek lett a következménye a rák, a végtelen szomorúság, és a felhalmozódott harag kettős szorításában.

Ma már szerencsére itt van az új generáció, aki sokat olvas, akik eljönnek ide, akik elgondolkodnak azon, hogy mi miért történt, akiket elkezd érdekelni a múlt.

Így történt ez ezzel a fiatal nővel is, akinek a történetét elmeséltem. Egyszer csak gondolt egyet, elment abba a városba, ahol a dédapja élt, a bányaszerencsétlenség helyszínére, és addig túrta a városi könyvtárat, amíg talált egy régi újságot – benne a dédpapa nevével. Utána döbbenetes dolog történt, elkezdett álmodni a dédpapával. Ott volt vele az álmaiban, de már nem úgy, mint kísértő, hanem, mint aki maga szenved ott a bányában. A nőnek tehát lett egy kapcsolata a saját dédapjával, egy saját belső megértési folyamat indult el, amiben ő elsiratta a dédapját.

Oscar Wilde írt néhány csodálatos, viszonylag rövid mesét. Talán mindenki ismeri a Boldog herceget vagy a Canterville-i kísértetet. Elővettem ez utóbbit, mert hirtelen rádöbbentem, hogy mindazt, amiről most beszélek, a régiek is ismerték, csak teljesen máshogy fejezték ki. Ebben a kastélyban háromszáz évig kísért egy szellem, egészen addig, amíg nem találkozik az új tulajdonos lányával, aki megérti a szenvedését. Az, amit Oscar Wilde leírt, a legmodernebb, humanisztikus szemléletű pszichoterápia egyes lépéseit jelenti. Ahogy a kísértet megjelenik, a múlt a maga borzalmában, ahogy találkozik a modern korral, majd ahogy felmerül az igény, hogy de jó lenne egy másik kísértet…

Rengeteg párhuzama van mindennek a modern életünkben. Elég, ha visszatérünk ahhoz a helyzethez, hogy miért ordibálunk a gyerekünkkel. Vagy ha megkérdezzük, miért nem tudjuk elfogadni, hogy teli vagyunk agresszióval bizonyos helyzetekben, hogy igen, bennünk is lakik egy kísértet. Mert – a ki tudja, hányadik ükapám, ükanyám rossz sorsa – , a kitelepítés, a Gulag, a szenvedés, az éhínség, – az alkalmazkodás szinte lehetetlenül súlyos helyzetei igenis hatnak rám is.

A megoldás az, ha képesek vagyunk úgy tekinteni a traumáinkat okozó családtagokra, mint akik nem rosszindulatból adtak tovább egy borzasztó sorsot és nagyon rossz természetet, hanem azért, mert nem voltak többre képesek. Ha megfogalmazódik bennünk az együttérzés, akkor talán a bennünk lakó kísértettel, a belül levő agresszióval, a bennünk levő szörnyeteggel sem kell tovább küzdenünk. Így a kísértetjárásból, vagyis a múlt ismétlődő rossz motivációi, sémái, a szeretet nélküli kommunikáció végre eltűnhetnek.

Ehhez persze önmagunkat kell teljesebbé tenni. Le kell ültetnünk a kísértet, adnunk kell neki végre enni.

Ahhoz, hogy emberszabású módon tudjon élni bennünk az agresszió, menjünk el falat mászni, üvölteni az alagútba, ha jön a vonat, és aztán hagyjuk békén a gyerekeinket, és kezdjük el egészen máshogy nézni őket, kezdjünk el békében élni az életünket. Másként benne lenni a világban,

Az autogén tréning például egy csodálatos út a mi korunkban ahhoz, hogy a változáshoz szükséges lépéseket ne egy ködös kastélyban, villámlások közepette, kísértések közepette, hanem békésen és nyugodtan tudjuk megtenni. Többek között azért, hogy felfedezzük valódi szükségleteinket, amik közül a legfontosabb az, hogy végre észrevegyük azokat a lakókat a házunkban, akik figyelmet kérnek, gyógyulni szeretnének.

Arról a részről most nem beszélek, hogy milyen nehéz ez az egész. Nehéz, de nem lehetetlen. És legfőképpen elképesztően izgalmas. Amikor az első stressztől megszabadulunk, észrevesszük, hogy kinyílik a világ. Úgy hívjuk ezt, hogy kapcsolódás. Amikor pedig felnézünk, észrevesszük, hogy itt van, ez a sok ember itt van körülöttünk.

Befejezésképp hadd olvassam fel Weöres Sándor Teljesség című művét.

Köszönöm szépen a figyelmet.

Fotó: istock / valentinrussanov

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!