Családfakutatás – hogyan vágjunk bele?

Miért viselkedünk adott helyzetekben sokszor a magunk számára is érthetetlen módon? Mi fakad ilyenkor belőlünk, és mit hordozunk régről a zsigereinkben? Mindezt jobban megérthetjük, ha megismerjük a felmenőinket. A családtörténet-kutatás sokféle meglepetéssel szolgálhat, de arra mindenképpen jó, hogy lássuk: magunkban hordozzuk a sokszínűséget. A magyar népesség ugyanis nem homogén, hanem nagyon is sokféle. És ez a genetikai sokféleség lenyomatot hagy a lelkületekben, viselkedésekben is. Nem árt megismerni, mi munkál bennünk.

2018.03.03 Mihalicz Csilla

„Gondolj az őseidre és az utódaidra!” –  int Tacitus, de hát mi mást is várhatnánk egy ókori történetírótól, mint azt, hogy hazabeszél. Az egyik családtörténeti kutatásokat folytató iroda is – többek között – ezt a mondatot emeli ki honlapján (http://csaladfakutatas.hu/), mert vezetője, Bárdossy Péter szerint egy bizonyos életkor elérése után általában feltámad az emberekben az igény, hogy tisztába jöjjenek vele, honnan jönnek. Sokszor csak önmagunk elhelyezésére vágyunk az időben és a térben, máskor esetleg irányt vesztettünk, és nem látjuk világosan, merre tartunk, vagy éppen egy haláleset utáni iratrendezgetés kelti föl a kíváncsiságot, mit is örököltünk az ősöktől.

–  Van, amikor az idegen nevek szúrnak szemet az iratokban – osztja meg tapasztalatait Bárdossy Péter – , és akkor kezd izgalmas lenni, hogy kik voltak ők, és hogyan kapcsolódtak a családhoz. Az is gyakori, hogy valamilyen legenda indítja el a kutatást, máskor titok meglétét érzékelik a családtagok, amiről nem beszéltek a szülők, vagy fölmerül a gyanú, hogy nem az igazat mondták. Az egyik leggyakoribb indíték, amellyel hozzánk fordulnak, a zsidó, illetve a nemesi származás vélelmének tisztázása, a másik leggyakoribb, amikor valaki törvénytelen gyereknek születik, és kutatja a vér szerinti apját.

A családfát sokszor karácsonyi-, születésnapi- vagy nászajándéknak szánják. Hogy az lesz-e, az attól is függ, nem okoz-e csalódást, meglepetést. Például, ha kiderül, nemhogy hétszilvafás, de még szilvafák nélküli nemesség sem igazolható. Pedig nagyon gyakori –  a magyar történelem sajátosságai miatt – , hogy a család valamelyik felmenője kitüntette magát a török vagy a tatár elleni háborúban, és jutalma nemesi rang lett, még ha ettől nem is különbözött életmódjában paraszti környezetétől. Egy átlagosan komplikált családtörténet-kutatás másfél-két hónap alatt készül el, ha profik készítik. Ha laikus családtagok, akkor évekig is eltarthat, attól függ, mennyire szippantja be az illető leszármazottat a kutatószenvedély. Illetve, hogy mennyire elégszünk meg a valósággal, vagy mennyire próbálunk hősöket találni az ősök bőrében.

Gyökerek a határokon túl

Ha átlagos kíváncsisággal kezdjük a kutatást, az olyan lesz, mint Toldi röpülő nehéz köve –  „ki tudja, hol áll meg”. Ha elakadás nélkül haladunk, szépen fölrajzolódik az egyenesági családfa a nagyszülőkkel, a déd-, ük-, szép- és ősszülőkkel, és lesz 64 arcunk az ősök tablóján.

A családfakutatást érdemes beszélgetésekkel kezdeni. Jó alkalom erre bármelyik kötetlen családlátogatás, amikor az ebéd utáni csevegéskor a felmenők cselekedeteire, származására, vallására vonatkozó kérdéseket teszünk fel, és előkerülhetnek régi fényképek, gyűrt képeslapok, imakönyvek bejegyzésekkel. Nagyon messzire nem fogunk jutni, mert a nagyszülők emlékezete ritkán terjed túl a saját nagyszüleik körén. De a Kárpát-medence zaklatott történelmi múltú országaiban nem ritka, hogy már a nagyszülők szintjén homályba merülnek a részletek.

Engem például (e sorok íróját) mindig érdekelt a családom története, de már a nagyszüleimnél elakadtam. Az apai nagymamám kétévesen árva lett, a dédszüleim Gyergyószentmiklósról jöttek át – a kedvező munkalehetőségek csábításának engedve – az 1910-es évek elején. A nagymamám már itt született, de amikor a szülei meghaltak, négy testvérével együtt árván maradt, és „gonosz mostohák” fogadták örökbe. Az apai nagypapám családfája is titkokat rejt: ő négyévesen került nevelőszülőkhöz, mert az édesanyját rejtélyes kór kerítette hatalmába, hamarosan meg is halt, az édesapja pedig „kitántorgott Amerikába”. A nagypapám testvérének leszármazottai közt egy fiatal, távoli rokonommal próbáltuk felderíteni a múltat, de a szájhagyomány fölelevenítésével nem jutottunk messzire, azon túl már kutatómunkára lett volna szükség.

Az anyai dédszüleimről annyit tudok, hogy módos parasztgazdák voltak, de mivel Trianon után magyarnak vallották magukat a Vajdaságban (nagyapai ágon Németh vezetéknévvel!), elvették mindenüket, és áttoloncolták őket a határon. A rokonság nálunk nem próbálta összetartással ellensúlyozni a viszontagságos múltat, nagyon ritkán voltak olyan alkalmak, amikor az idősebb, még emlékezni tudó nagynéniktől, nagybácsiktól kérdezhettem volna. Mivel mind a négy ágon a határokon túl kellett volna anyakönyvek után kutatnom, bele sem vágtam.

Adat van, de még sincs

A családkutatások legfontosabb forrásai ugyanis az anyakönyvek. Az 1515-ben tartott veszprémi egyházmegyei zsinat határozata arra hívta fel a plébánosokat, hogy a kereszteléseket jegyezzék fel annak érdekében, hogy a testi-lelki rokonságot nyilvántarthassák – ezek ugyanis házassági akadálynak számítottak. A folyamatos anyakönyvezés a viharos történelmi időkben mégsem tudott folyamatossá válni, csak a törökök kiűzése után. A betűrendes névmutatók készítését 1822-ben rendelték el az egyházi hatóságok –  ezek megkönnyítették az anyakönyvekben való visszakeresést. 1827-től már két példányban vezették az egyházi anyakönyveket, biztonsági okokból. A másodpéldányokat az illetékes területi levéltárakban őrzik. A nem katolikus egyházi anyakönyveket az adott vallások központi levéltáraiban lehet megkeresni.

Óriási szerencsénkre a mormon egyház erősen érdekelt volt abban, hogy hívei megismerhessék családi múltjukat, ezért finanszírozta, hogy az 1959-1967 között mikrofilmre vegyék –  az akkori Művelődési Minisztérium Levéltárak Országos Központja kezdeményezésére a Magyar Országos Levéltár (MOL) és a Mormon Egyház (Salt Lake City, USA) részére –  a Magyarországon található, az állami anyakönyvezés kezdete előtti egyházi anyakönyveket. Így tehát megkönnyíti a laikus kutatók dolgát is, hogy a MOL Filmtára másolatban őrzi a mai Magyarország területén található helységek 1895 előtt keletkezett, a történelmi egyházak (vagyis a római katolikus, a görög katolikus, a görög keleti, a református, az evangélikus és az izraelita, illetve csekély számban néhány kisegyház) által vezetett anyakönyveinek mikrofilmfelvételeit. A Trianon előtti országterületet illetően a Felvidékről, a Délvidékről és Burgenlandból is vannak mikrofilmen őrzött anyakönyvek, közel sem a teljesség igényével.

Azt gondolnánk, hogy a polgári anyakönyvezés kezdete, vagyis 1895. október 1. óta keletkezett iratok kutatása egyszerűbb, de épp ellenkezőleg. Ettől a dátumtól kezdve a polgármesteri hivatalokban őrzik az anyakönyveket, a másodpéldányokat pedig az illetékes területi levéltárakban. Elméletileg az 1995:66., úgynevezett Levéltári Törvény alapján ezeket is lehetne kutatni (90, 60 és 30 éves zárlat után), ám a gyakorlatban ezek a családkutatók és a genealógusok számára szinte hozzáférhetetlenek. Többnyire csak tudományos célokra, a kutató költségén anonimizált másolatokat adják ki. De mivel a levéltárak anyakönyvi névmutatókkal nem rendelkeznek, a másolatokat csak akkor tudják kiadni, ha a kutató tudja a keresett személy lakóhelyét, vallását, a születés, a házasság vagy a halálozás helyét és időpontját. A 2011. január 1-jétől hatályba lépő új jogszabály alapján anyakönyvi adatnak kell tekinteni bármely tény bejegyzését az anyakönyvbe. Teljes anyakönyvi kötet tehát csak akkor válik kutathatóvá, ha eltelt a 90 év védelmi idő a benne szereplő legkésőbbi utólagos bejegyzés keletkezése óta. A védelmi időn belül keletkezett anyakönyvi adatokról tájékoztatást sem adhatnak. Anyakönyvi kivonat az illetékes anyakönyvvezetőnél igényelhető.

Hol volt, hol nem volt...

Az anyakönyvek utáni kutatást tovább nehezíti a településnevek körüli zűrzavar. Magyarországon egészen a századfordulóig nem szabályozták az elnevezéseket különösen falvak és puszták esetében. Főként a kevert etnikumú területeken volt nagy zűrzavar a körül, hogyan is hívják az adott települést. A XX. század elején sok falunak volt azonos neve, így ma már nehéz megállapítani, hogy a kérdéses időpontban kit, hol, és melyik vallás szerint anyakönyveztek. Aki elakadna, az vegye kézbe A Magyar korona országainak helységnévtára című 1895-ben Budapesten kiadott négy kötetét, illetve a MOL honlapján ajánlott egyéb helységnévtárakat.

Nem egyszerű tehát adatokat gyűjteni, de ha megvannak, készítsünk egy vázlatos családfát, írjuk fel a legaljára a kiinduló személy nevét. Fölé, bal oldalra az apa nevét és egyéb adatait, jobbra az anya nevét és egyéb adatait. Az apa neve fölé az apai nagyszülőket, az anya neve fölé az anyai nagyszülőket az adataikkal, és így tovább. A MOL bőséges segédanyaga bemutat egy képzeletbeli példán végigvezetett kutatási technikát, amellyel akár 250-300 évig is vissza lehet vezetni a családfát (körülbelül nyolc-tíz generáció). Amennyiben olyan szerencsénk van, hogy az anyakönyvvezető olvashatóan írt... Amennyiben a család nem változtatta meg a nevét vagy a vallását... Amennyiben valamely viharos korban nem vetették tűzre az adott körzet teljes levéltári anyagát...

A családfa-kutatás igazán izgalmas nyomozómunka – bár csak erős idegzetűeknek. De megéri. Hogy miért is? Mi a csudának érdemes tudnunk, hogy van-e vérségi kapcsolatunk valakivel, akinek esetleg egészen más az életszemlélete, életstílusa, és ha találkozunk, a családi történeteken kívül igen nehéz közös nevezőt találnunk? Mire jó a családfa-kutatás?

Meglepetések és csalódások

Bárdossy Péter szerint a családtörténet ismerete hozzájárul ahhoz a genetikai és kulturális örökséghez, amit az őseink ránk hagytak. Egy ilyen kutatás képes oszlatni az emberek fejében eluralkodott káoszt és rengeteg előítéletet, ha látják, milyen sokféle lehetett akár a saját családjuk is. Ez kiválthatja a megbékélést és annak megnyugtató belátását, hogy a mai magyar társadalomban nincsenek „színmagyarok”, de kiválthat csalódottságot is.

– Volt például egy ügyfelünk, aki elkeseredett, amikor megtudta, hogy szláv nemzetiségűek is vannak a felmenői közt. Szinte magába roskadt, mert, – mint elmondta – világ életében gyűlölte a szlávokat. Nagyon kellemetlen volt számára az igazság pillanata. Hasonló megrázkódtatást az eltitkolt holokauszt-trauma szokott kiváltani.

Egy egészséges önértékelésű ember számára nincs túl nagy jelentősége annak, hogy ki volt az őse, hiszen mindenkinek saját értéke van a társadalomban. Amikor ez gyakran mégis közbeszéd tárgya, az már a társadalom betegségének tünete lehet. A családtörténet ismerete sokszor helyreteszi a homályos és zavaró érzéseket.

– Volt például egy olyan eset –folytatja Bárdossy Péter –, melyben a mindenki által szeretett nagymamáról kiderült, hogy valójában a nővére a vér szerinti nagyszülő, aki valamilyen oknál fogva nem vállalta fel a gyerekét. A családtagok mindig is érezték, hogy valami titok lappang a család történetében, és amikor kiderült az igazság, az mindenki számára megnyugvást hozott: egy helyett két nagymama lett. Nem egyszer az a belátás kerül előtérbe – megtudva, hogy a család felmenőinek milyen megpróbáltatások jutottak osztályrészül – , hogy régen mennyivel nehezebb volt élni, mint ma, amikor már nem a puszta életünkért kell küzdeni. Úgyhogy annyira nincs is okunk panaszra.

A családfakutatás eredménye jó önigazolás lehet, ok a kevélységre, valamiféle „karmába” való beletörődésre is, de jó esetben inkább játék. Elgondolkodtató rejtvényfejtés tanulságokkal, amely kiegészíti a töredékes családi portrékat, megérthetővé teszi a döntéseket, vonzódásokat, zsigeri reakciókat, és kontextusba helyezi a felmenőinktől kapott, és ezerszer hangoztatott útravaló csomagokat.

 

Segítség újonc családtörténet-kutatóknak

 

1. A családtörténeti kutatások abc-jét a Magyar Nemzeti Levéltár állította össze: http://mnl.gov.hu/mnl/ol/csaladtorteneti_kutatasok. Ide feltöltötték Berkes József Tájékoztató családtörténeti kutatásokhoz című információs kézikönyvét fejezetenként –  ez az a kályha, ahonnan érdemes elindulni.

2. A MACSE honlapján – a „hogyan kezdjem”-től a „hogyan dolgozzam fel” problémákig –  számos fogódzót találnak azok a kezdők, akik praktikus segítséget és bőséges adatbázist keresnek. (link: http://www.macse.hu/society/kezdoknek.php?id=a) Vannak itt segédletek, adattárak, linkek, kapcsolatok, keresők, fórumok, levelezőlisták, stb.

3. Akiknek nincs idejük, türelmük arra, hogy saját maguk kutassanak, illetve – akár ajándékképpen – profira hagynák a keresést, megbízhatnak kutatásra szakosodott tapasztalt szakembereket. Ilyeneket jócskán találhatunk az interneten is. Érdemes körültekintően keresni, elkerülve a kóklereket, akik nem annyira a történeti hűségre, mint inkább a vágyteljesítésre törekednek.

 

Címlapfotó forrása: istock / Sentavio

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!