Epigenetika – a családod benned él tovább

A farsangi időszakban és a síszünetben sokszor a tágabb család társaságát élvezzük néhány napig. Ez öröm és olykor teher, hiszen a szeretetet is nehéz viselni, nem csak a bánatot. Nem beszélve az összetett érzésekről, amelyek a családtagjainkhoz fűznek bennünket. Játékos kedvűek kalandos időutazássá varázsolhatják a hosszú, téli estéken az együttlétet: nem kell mást tenni, csak elmerengni kicsit rokonaink láttán, próbálni a redők és a fölvett arckifejezések mögé fürkészni, és kérdezni…

2018.03.11 Mihalicz Csilla

Ki is volt a nagyi, aki két éve halt meg? Miért a papához ment feleségül? Miért került börtönbe a dédnagypapa, és nevelőszülőkhöz a dédnagybácsi? Ha egy-egy régi fénykép láttán hagyjuk elszaladni a fantáziánkat, egy Jókai-regény kelhet életre a megsárgult fotópapíron. Eljátszhatunk titokban a gondolattal: vajon valóban a magunk vonásait találhatjuk-e az ősök ábrázatán? Minden családban vannak titkok, temetni próbált fekete bárányok, takargatott foltok az ősök becsületén. De vajon fontos ezek mögé lesni? Hasznos belepillantani a múltnak mélységes mély kútjába, ahol kicsit magunkat találjuk? Feltétlenül! Elmagyarázzuk, miért.

Jó ideje kutatják tudósok az úgynevezett transzgenerációs hatások titkait, és jutnak meglepő következtetésekre. A megrögzött materialisták számára ez az egész egy kicsit misztikus. Hogyan is lehetne ránk hatással valami, ami esetleg sok évvel a születésünk előtt történt? Pedig hatással van…

A minket ért környezeti hatások továbbadásának kutatásával az epigenetika tudománya foglalkozik. A fogalmat egy angol biológus-genetikus, Waddington említi elsőként 1942-ben, aki az élet lefolyását egy golyó legördülésével példázza, amely egy árkokkal szabdalt lejtőn halad – az irány adott, az útvonalat viszont az adott pillanatban érvényesülő erők befolyásolják.

Az epigenetikai öröklődés az állatok viselkedésében jól megfigyelhető. Egy 2010-ben publikált kísérlet igazolta például, hogy ha a hím egereket életük első két hetében elválasztották az anyjuktól, depressziósak lettek, de nemcsak ők maguk, hanem traumának ki nem tett utódaik is. Az anyától való izoláció miatt ugyanis egyes gének nem aktiválódtak, és ezt egy-két generáción keresztül továbbadták. A kutatók az epigenetikus öröklődéssel magyarázzák azt is, hogy a holokauszt túlélői között gyakori hormonális változás, az alacsony kortizolszint – ami ismert tünete a poszttraumás stressz szindrómának – a második, sőt a harmadik generációban is megfigyelhető.

Generációkon átívelő üzenetek

A kutatókat sokáig a transzgenerációs traumák izgatták leginkább. De legalább annyira érdekes az is, miként adódnak tovább a vélekedések, világszemléletek, tradíciók, akár fizikailag érzékelhető tanítás nélkül is, mint előrevivő, adaptív „örökség”, vagy ellenkezőleg, a passzív beletörődésre intő családi tapasztalat.

A közvetett úton megjelenő transzgenerációs átvitel módjára számos lehetséges magyarázatot vázolnak a kutatók. Az egyik – fejti ki Varga Katalin A transzgenerációs hatások az epigenetikai kutatások tükrében című írásában – maga a titok, amit az érintettek gondosan őriznek. A történtekről való hallgatás az utódgenerációkban a magány, az izoláltság érzését kelti. „Benne van a levegőben, de nem hozható szóban: így a trauma terhe mellett azt is el kell viselnie az utódnak, hogy megrendül a bizalma a szüleiben, a gondozóiban, és végképp magára marad nyomasztó terhével.” Gyakori, hogy a traumatizált ember az őt ért hatások nyomán nem képes a szülői szerep megfelelő ellátására, és ez a gyermekeinél konkrét tüneteket, kórképeket okozhat. Illetve olyan erős családi normák közvetítődnek tovább megkérdőjelezhetetlenül, amelyek komoly terhet rónak leszármazottai személyiségre. Az olyan parancsoló erejű elvárások, mint a „bírni kell”, „sikeresnek kell lenni”, „teljesíteni kell” sokszor nem nyíltan kimondva közvetítődnek, hanem rejtett családi kommunikációs rendszerben. Így az utódok esetleg csak úgy tudják magukat menetesíteni alóla, ha tünetek mögé bújnak, betegségbe menekülnek. A pszichológus szerző szerint ilyen magyarázata is lehet például az anorexiának: a gyerek olyan szinten azonosul a szülő koncentrációs táborbeli kinézetével, mintha saját élettörténetének a része lenne, ilyen módon véve át az abúzust elszenvedett szülő érzéseit.

Kérdés, mi az értelme a természet részéről ennek az egésznek? Az ősöktől kapott, olykor nehéz örökségek evolúciós célja nem az, hogy az utódok „hetedíziglen” is bűnhődjenek, hanem az alkalmazkodás megkönnyítése.

Ezek a generációkon végigvonuló hatások végső soron az adaptációt szolgálják: így üzenik meg elődeink, hogyan lehet minél fájdalommentesebben élni.

A genetikai örökítőanyag, a DNS maga ugyanis „túl stabil”– írja Varga Katalin. „A DNS szerkezeti változását okozó mutáció igen ritka, még extrém hatások esetén (például nukleáris katasztrófák) is csak 0,01%-ban fordul elő. Ezek a ritka változások ráadásul „random” jelennek meg, nem tükröződik bennük az adaptivitás: az adott környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban az utódnemzedék erre nem építhet.” Az epigenetikai változások – például táplálkozási illetve egyéb környezeti feltételekben (például hőmérséklet, folyadékellátottság, különféle toxinok jelenléte), vagy a társas körülményekben beállt új körülmények hatására – sokkal kedvezőbben közvetítik az egyed „tapasztalatait” az utódnemzedék felé, átörökíthető változást hozva létre. Ezek a változások ráadásul visszafordíthatók, tehát jóval dinamikusabb alkalmazkodást tesznek lehetővé, mint a DNS szerkezetét is érintő genetikai változások. Nyilvánvaló adaptív jelentősége van annak, ha az utódnemzedék felkészíthető az adott környezetben tapasztalható környezeti hatásokkal szembeni hatékonyabb megküzdésre.

Amikor tehát az idős dédnagypapa idén is megjegyzi, mint minden eddigi alkalommal, hogy „bezzeg az ő gyerekkorában sztaniolpapírba csomagolt kockacukrot aggattak a fenyőágra, akkora volt a szegénység”, akkor lehet, hogy kamasz gyermekünk az asztal alatt a telefonját kezdi nyomkodni, de mi jobban tesszük, ha derűsen végighallgatjuk, és egy kedves mondatba foglalva továbbadjuk a magunk „epigenetikus üzenetét” az utódainknak, valami olyasmit dörmögve: „milyen jó is az, hogy mi viszont most minden kellemetlenség közepette is ilyen békében, szeretetben és jólétben vagyunk együtt.”

Címlapkép: istock / HYWARDS

 

 

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!