A traumafeldolgozás bűvészmutatványa: „csak a kezemet figyelje!”

Régi „befagyott” emlékek feldolgozásakor az egyik kockázat az, hogy valódi feldolgozás helyett egyszerű újbóli átélés történik és az illető újratraumatizálódik. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság és számos más szakmai szervezet véleménye szerint az EMDR (Eye Movement Desensitization Reprocessing) a traumafeldolgozás egyik leghatékonyabb módja. A pszichoterápiába ágyazott módszerről Steinberg Johanna klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.

2018.11.22 Mihalicz Csilla

Aki ismeri a módszert, annak elsőre egy felfedezéséhez kapcsolódó szemmozgásos parki jelenet ugrik be, akárcsak Tell Vilmosról az alma. Valóban ez az egyik leglényegesebb eleme?

Igen, a módszer kidolgozója, az amerikai Francine Shapiro egy parkban sétált nem sokkal azután, hogy daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, ami nagyon megviselte. Arra lett figyelmes, hogy egy ponton megkönnyebbült. Utólag rekonstruálva a helyzetet, azt gondolta, hogy ez összefügghetett azzal, hogy tekintetével a lombokat pásztázta, és jobbra-balra nézegetve élénk szemmozgásokat végzett. Feltételezte, hogy ettől töltötte el érzelmi megkönnyebbülés, és ebből a gondolatból kiindulva, kezdett kutatni. Elsőként vietnámi veteránokkal foglalkozott, és ért el figyelemre méltó eredményeket. Akkor még EMD-nek nevezték a módszert, mert az érzelmi megkönnyebbülést és a szenvedés csökkenését látták fő hatásának. Később rájöttek, hogy elkezdődik a belátás, az események újraértelmezése, összefüggésbe helyezése is, tehát sokkal több történik.

Gondolom, ez nem jelenti azt, hogy bárki reprodukálhatná ezt a jótékony hatást azzal, hogy kimegy az erdőbe és a lombok mozgását figyeli?

Sajnos nem. Az EMDR terápia egyik legfontosabb része egy belső vezérlésű asszociációs folyamat, amelyet szemmozgásokkal kísérünk. A szemmozgásoknak nemcsak nyugtató hatása van, hanem az is, hogy feloldja azokat az elhárításokat, amelyeket az ember önkéntelenül is alkalmaz, hogy ne kelljen újra átélnie egy trauma borzalmait. Ezek miatt az elhárítások miatt azonban lehetetlenné válik az élmény teljes feldolgozása is. Pont így segít az EMDR, az elhárítások alkalmazását megszüntetve teszi lehetővé a trauma feldolgozását, ugyanakkor ettől történhet meg az is, hogy váratlanul előbukkanhatnak elfeledett emlékek is. Ez tehát olyan eszköz, amely nagyon hatékony, de csak képzett, a módszerben jártas terapeuta vezényletével.  Mert ő tudja, hogy ha valami váratlan bekövetkezik, azt hogyan kell kezelni. Egyáltalán, hogy jó lesz-e belekezdeni. (Az EMDR terápiát jogosultan végző terapeuták névsora ellenőrizhető a Magyar EMDR Egyesület honlapján.) Az EMDR lényege, hogy a terapeuta „traumaszemlélettel” közelít a problémához, amellyel a páciens hozzá fordult, arra figyelve, hogy az aktuális tünetek összefüggésben állnak-e hajdani traumával. A probléma feltérképezését és egy stabilizációs fázist követően lehet a traumafeldolgozásra összpontosítani, ha valóban a trauma áll a klinikai kép középpontjában. A pszichológus rendelőjében jelentkező embernek számos problémája lehet, és célszerű azzal foglalkozni, amiben segítséget kér. Tehát még akkor is, ha a pszichológus észleli, hogy érte az illetőt trauma, az adott élethelyzetében, állapotában nem biztos, hogy annak feldolgozásába azonnal bele kell fogni.

Az EMDR katartikus egy-két alkalommal vezetett felszabadító élmény, kicsit olyan, mint a hipnoterápia, vagy hosszan elhúzódó terápiás folyamat?

Lehet egy-két alkalmas és lehet hosszabb folyamat és lehet éppen katartikus is, de nem szükségszerűen az, és szemben a hipnoterápiával az EMDR nem módosult tudatállapotban történik. Ha valakinél több traumatikus esemény több tünetet, nehézséget is okoz, olyankor komplex traumáról beszélünk, és inkább úgy kell elképzelni a terápiát, hogy sok beszélgetős, a páciens stabilabbá válását előtérbe helyező terápiás ülést tarkítanak ún. feldolgozó ülések, amikor belemegyünk egy-egy traumakonfrontációba. Ilyenkor a páciens a terapeuta segítségével felidézi a traumatikus élményt, majd elkezd egy asszociációs folyamatot, amit a terapeuta vezetett szemmozgásokkal kísér, amitől elindul a feldolgozási folyamat.

Ezt hogyan kell elképzelni?

Ilyenkor a terapeuta és a páciens a jelen biztonságos terápiás légkörében megpróbálja aktivizálni a traumatikus élményt a páciens átélésében. A minél részletesebb emlékezést segíti, hogy felidézzük azt a képet, amely a páciensnek az esemény legrosszabb pillanatáról  beugrik, a hozzá tartozó érzelmi élményt, a negatív gondolatot, amely akkor őt saját magával kapcsolatban eltöltötte – ez lehet például egy baleset esetén az, hogy „most végem, meghalok” – valamint a hozzá tartozó testérzéseket. Ezután arra kérem a pácienst, hogy innen indulva engedje, hogy az asszociációi kövessék egymást, és közben kísérje tekintetével a kezemet. Én pedig jobbra-balra szemmozgásokat indukálok, amelynek a váltott agyféltekei stimuláció a lényege. Ez az az elem, amely furcsává, szokatlanná teszi az EMDR-terápiát. Ezeknek a szemmozgásoknak önmagukban is van egy nyomás- és szenvedéscsökkentő – ahogy a módszer neve is jelzi, deszenzitizáló – hatásuk, és ezzel egyidejűleg feloldják az elhárításokat. Ezeken kívül persze ott van még nagyon fontos terápiás tényezőként a terapeuta és a páciens közötti kapcsolat - mint minden jól működő egyéb terápiában is -, amit mélyen átél a páciens, hogy miközben a traumatikus múltat felidézi, aközben mi itt és most, együtt biztonságban vagyunk. Az eddigi kutatások a módszer hatásosságát többek között a szemmozgásokra való koncentráció által létrehozott figyelemeltereléssel is magyarázzák, – mint mikor a bűvész azt mondja: „csak a kezemet figyelje!”. A figyelem elterelés hatására ugyanis a tudat képes beengedni a szenvedésnek azt a részét is, amelyet addig mindig eltolt, elkerült, amikor a traumatikus élmény felidéződött. Ezáltal lehetőség nyílik az addig elhárított tartalmak feldolgozásra is. A trauma mindaddig fennakadt az illető információ-feldolgozó rendszerén, ezért nem tudta integrálni. A terápiának ez a konfrontációs része általában egy-három ülés alatt lezajlik, legalábbis egy akut traumatikus esemény után, mint amilyen pl. egy baleset. Természetesen komplex traumáknál ez bonyolultabb és hosszabb folyamat lehet. Maga a  feldolgozás folyamata egy konfrontáció során mindenkinél más – nagyon változatos, ahogyan mi magunk is színesek és sokfélék vagyunk.

Az EMDR-módszer megterhelő a páciens számára?

Minden traumafeldolgozás megterhelő, ez is. Az EMDR módszerben viszont az a különleges, hogy a trauma felidézése és az azzal járó szenvedés viszonylag rövid ideig tart. Elég néhány perc, sőt néha már néhány másodpercnyi idő, amíg az ember a teljes élménybe beleengedi magát, mert ezt követően a szemmozgások miatt nagyon gyors megkönnyebbülés következik. Ez erőt ad a folytatáshoz.

Mit jelent az élmény integrálása? Mi történik olyankor a páciensben – a korábbi állapothoz képest?

Az integráció azt jelenti, hogy az „akkor” és a „most” egyszerre van jelen: az akkori traumatikus élmény érzelmi és fizikai hatásaival és a vele kapcsolatos negatív gondolatokkal, és ezzel egyidejűleg  mindaz, amit az EMDR-ben adaptív hálózatnak nevezünk. Ez nem más, mint  a mostani tudásom térről, időről, magamról, a megküzdési képességeimről, a világról,  amelyben élek. Egyszerre van jelen az, hogy ott és akkor kisgyerekként a múltban nem volt választásom, és tehetetlen voltam, de most már az a helyzet elmúlt és felnőttként van. Vagy úgy éreztem, hogy az én hibám minden, és elöntött a szégyen és bűntudat, de ma már tudom, hogy valójában nem miattam történtek a dolgok. Vagy egy katasztrófánál, vagy balesetnél tanúja voltam mások szenvedésének és el tudok jutni oda, hogy megtettem mindent, amit tudtam. A feldolgozás során ezek az információk  össze tudnak kapcsolódni.

Miért viselkedik másként bennünk a traumatikus élmény, mint a többi?

Ennek neurológiai háttere is van: amikor traumatikus esemény éri az embert, olyan folyamatok indulnak el az agyban, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a keletkezett élmény "önéletrajzi emlékké" váljon. Másként tárolódik az esemény az agyban. Az emlékezet általában úgy működik, hogy a dolgokat egymással összefüggésben álló események láncolataként tárolja el, jelentés-vezérelten. Tehát annak, ami történt, adunk egy fő címkét, és mappákba rendezzük, aztán a történéseket az agyunk már ebben a keretben analizálja. Mi most ennek a beszélgetésnek az emlékét eltesszük egy mappába, amelybe a hasonló kávézós interjúkat szoktuk. Kivéve, ha most valaki ide bejönne, és a fejemhez pisztoly tartva azt mondaná: „pénzt vagy életet!” Mert akkor az a rendszer, amelyik tárol, elemez, mappába rendez, kikapcsolna, mivel ez a tevékenység ebben a helyzetben felesleges kapacitásokat köt le, ilyenkor erre nem érünk rá, más a fontos, a szervezet a túlélésre koncentrál. Azt pedig másik idegrendszeri egység vezérli, amely automatikusan bekapcsol. Ettől kezdve mindaz, ami történik, már nem jelentés-, hanem inger-vezérelten fog tárolódni. Ilyeneket fogok elraktározni, hogy piros szín, dohszag, süteményillat, egy mozdulat... Maga az emlék pedig bármikor kiváltható lesz, nem akaratlagosan is, megtörténhet például, hogy a piros színtől beugrik. A különbség legfontosabb eleme tehát, hogy a traumatikus emlék előhívása nem akaratlagos: nem úgy történik, hogy most szándékosan gondolok rá, aztán elcsomagolom. Még az is lehet, hogy nem is fogom tudni, mi hozta elő, csak újra elönt az érzés. Egészen addig, míg az élménynek meg nem születik a története, újra fel nem fűzzük összefüggő események láncolatává. Ezért szokták az elbeszélő terápiákat is nagyon hasznosnak tartani: arra biztatják a pácienst, hogy próbálja meg szavakba foglalni, történetté alakítani, ami vele történt. Ami jó ötlet, csak nem biztos, hogy olyan egyszerűen sikerül. Sok traumát átélt ember egyszerűen nem képes elmondani, mi történt vele. Olyankor ugyanis, amikor a trauma-emlékezet aktív, tehát újra eszébe jut a történés, leblokkol a beszédért felelős agyterület. Ismerjük azokat a szófordulatokat, hogy valaki megnémul a rettenettől vagy iszonytól. Ilyenkor nemcsak azért nem beszélnek az emberek a drámáról, mert annyira fájdalmas, hanem mert egyszerűen tényleg nem tudnak szavakat formálni róla.

Gyakori hogy az elszenvedett trauma hatására az illetőnél addiktív viselkedés is megjelenik?

Nagyon gyakori. Az addiktív viselkedés sokszor lehet része a poszttraumás tünetegyüttesnek. A PTSD három jellemző tünetcsoportja: az újraátélés (emlékbetörések, rémálmok formájában), az elkerülés (visszahúzódás, az eseménnyel kapcsolatos ingerek kerülése), és a fokozott készenlét. Az elkerülésnek nem csak az a módja, hogy nem beszélek róla, érinthetetlen a téma, hanem az is, hogy  megpróbálom valamilyen módon kiütni, elkábítani magam, a szenvedés csökkentése érdekében. Az ivás, gyógyszerhasználat, mint kiút, nagyon gyakori a traumát szenvedett emberek körében. Nem csoda, ez tulajdonképpen gyakran az egyetlen azonnal elérhető mód arra, hogy enyhüljön a kín. Ezért fontos volna, hogy a szenvedélybetegségek terápiájában is jelen legyen az a gondolat, hogy esetleg valamilyen traumatikus esemény utóhatásait próbálja az illető csökkenteni az addiktív viselkedéssel.

Mikor tekinthetjük sikeresnek a traumafeldolgozást?

Akkor, ha a páciens képes összefonni a múltat a jelennel, és a traumatikus élmény beágyazódik az önéletrajzi elemek közé, nem tudattalan, hanem akaratlagosan előhívható. Tehát, ha alapvetően már ő is azt érzi, amit a vele szemben ülő terapeuta lát rajta. Azt, hogy „ami megtörtént, az velem történt meg, és borzasztó. De most itt vagyok és élek és rendben vagyok.”

 

Címlapfotó forrása: istock / knape

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!