„Nem okokat keresünk, nem magyarázunk, nem értelmezünk, hanem megélünk”

Mit tud az „utrarövid terápia” – ahogyan magát hirdeti a szomatodrámának nevezett önismereti és öngyógyító módszer. Felismerést, elengedést, megújulást ígér, akár egy három napos elvonulás alatt. A módszer egyik „játékmesterével”, Zádrovich Alizzal beszélgettünk arról, mit üzen a testen át a lélek.

2019.02.27 Mihalicz Csilla

Sokszor hallottam már azt a véleményt, hogy minden betegség lelki eredetű. Ez volna a szomatodráma elméleti alapja is?

A betegségek kialakulásában sok egyéb tényező is közrejátszhat. Inkább úgy fogalmaznék, hogy minden érzelem megjelenik testi szinten is, azáltal, hogy biokémiai reakciókat indít el, ezért minden betegség mögött felfedezhetők érzelmi folyamatok is. A szomatodráma módszere egyszerűen csak arra ösztönöz, hogy nézd meg, mi köze az aktuális érzelmi világodnak ahhoz, ahogyan a bőröndben érzed magad. Vannak-e elfojtott érzelmeid, fel nem dolgozott sérelmeid, és tudunk-e ezekkel valamit kezdeni együtt?

Ez önismereti módszer, vagy inkább az öngyógyításhoz van köze?

Ezeket nem választanám szét. Szerintem az öngyógyítás az önismereten alapszik. Ha megismerjük az érzelmi folyamatokat, amelyek a betegség hátterében zajlanak, sokszor tudattalanul, az segít a gyógyulásban. Ha rálátunk a konfliktusainkra, bűntudatainkra, elfojtott haragunkra, az segít a gyógyulásban. Már önmagában az érzelmekkel való találkozás is gyógyít, hiszen ezeket sokszor elhárítjuk, mert túlzottan fájdalmasak. De attól még az az érzelem ott van, és dolgozik bennünk, mint egy tüske. A szomatodráma játékban közel megyünk ezekhez az érzésekhez, és mind a megélésük, mind a felismerésük beindítja az öngyógyító folyamatokat. Normális esetben ezek maguktól is működnek, de keletkezhetnek olyan gátak, amelyek miatt ez a folyamat elakad. Amikor a szomatodráma játékba beleengedjük magunkat, a békés, szeretetteljes környezetben a diszharmonikus érzések át tudnak alakulni, és ettől gyógyulunk.

Ezt el tudom képzelni olyankor, ha valakinek nincs komolyabb problémája. De mit kezdesz azokkal, akiken esetleg pszichiátriai tüneteket látsz? Elküldöd pszichológushoz?

Nem. Itt nincs alá-fölérendeltség a játékvezető és a szereplők között. Én mint ember segítek neki, nem mint szakember, és azt tapasztalom, hogy bőven elég jelen lenni, tiszta szívvel figyelni és visszatükrözni. A szomatodrámának nincs ellenjavallata. Ahogy az is hasznos, ha képet kapsz a belső szerveid állapotáról, azt is jó tudni, hogy mi zajlik benned. Persze ez nem mindig elég, sokszor szükség van orvosi beavatkozásra, ha annyira előrehaladott a betegség, hogy kicsit rá kell segíteni fizikai szinten is. A szomatodráma tehát bármikor jó, legfeljebb nem mindig elég. Én abban hiszek, hogy az igazi gyógyulásnak feltétele az, hogy mögé is lássunk a problémáinknak, ne csak elvigyük a testünket az orvoshoz, aki felír valami gyógyszert.

Az alapján, ahogyan beszélsz róla, úgy sejtem, inkább testi tünetekkel, betegségekkel keresnek meg, ez így van?

Igen. Általában daganattal, emésztési problémákkal, ételintoleranciával érkeznek. Nemrég egy hölgy nagyon súlyos hajhullással keresett meg, és már egyetlen alkalom után elmúlt a baja. Másnak a vastagbelén levő kiboltosulások tűntek el, holott előtte az orvosok azt mondták neki, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni.

De azért az nem bizonyítható, hogy valaki a szomatodráma játéktól gyógyult meg, ugye? Mert hát állítani bármit lehet.

Én csak azt látom, hogy van egy daganatos beteg, aki időről időre eljön hozzám, és javulnak az értékei…

De – gondolom – kap kemoterápiát is, nem?

Hát persze! Sok függ a betegség súlyosságától, de a szomatodráma mindenképpen hasznos támogatást tud nyújtani, hiszen a rák sem véletlenül alakul ki, és aki a mélyben levő lelki csomókat nem próbálja megoldani, annál félő, hogy a tünetek újra előkerülnek. Nem állítom, hogy a daganatos betegnek nem kell kezelést kapnia, de hiszek abban, hogy igen, elvileg lehetséges, hogy valaki csak ettől is meggyógyuljon. Én is csak ettől gyógyultam meg egy női betegségből. De azért azt nem tanácsolom senkinek, hogy orvosi kezelést utasítson el, hiszen az élete múlhat rajta. Inkább azt mondom, hogy jöjjön el ide is, és segítse szomatodrámával a gyógyulását.

Hogyan találtál rá erre a módszerre?

Ahogyan említettem, volt egy nőgyógyászati problémám: endometriózis gyanúja merült fel. Pontosan diagnosztizálni csak műtéttel lehetett volna, de én azt nem akartam. Akkoriban olvastam Buda László Mit üzen a testünk? című könyvét. Nem nagyon gondolkodtam korábban ilyesmiről, hogy a betegségnek lehet lelki oka is, és ez az egész nagyon megérintett. Erős menstruációs görcseim voltak aznap is, mikor először mentem szomatodrámára. Tele voltam gyógyszerekkel. Ott előjött egy gyerekkori élményem, ami rádöbbentett, hogy még mindig túlzottan kötődöm apukámhoz. Ahogy erre ráláttam, annak nagyon katartikus hatása volt, mert sosem gondoltam, hogy ennyire nem tudtam otthonról elszakadni. A következő hónapban mintha elvágták volna a fájdalmaimat. Megszűnt minden tünetem. Buda László sokat írt a könyvében önmagunk szeretetéről, és arról, hogy igazán lehetnénk együttérzők önmagunkkal. Én akkor nagyon távol álltam attól, hogy szeressem magam. Maximalista voltam, és mindenkinek meg akartam felelni. A módszer lényege az, hogy az emberek segítségével, akik benne vannak a játékban, rálátsz arra, mi történik benned. Én például megéltem, hogy a maró önkritikától, megfelelni vágyástól eljutottam az önmagammal való együttérzéshez, elfogadáshoz, sőt, az önszeretethez.

Hogy néz ki egy egész napos csoportos foglalkozás?

A nap elején vannak ráhangoló játékok, az egyik ilyen gyakorlat: a „kedves testem”. Felkérsz valakit a tested szerepére, és beszélsz hozzá, visszajelzést kérsz, hogy érzi magát. Utána négy fős csoportokban dolgozunk. Van egy főszereplő, aki a témát hozza, ami lehet betegségtünet, vagy egy élethelyzet is, és a három társának különböző szerepeket javasol, azt már együtt határozzuk meg, hogy ki mit fog eljátszani. Lehet azt mondani, hogy „legyél te a vesém, vagy a magányom”, stb. Aztán a főszereplő beállítja a többieket: élő szoborcsoportot hoz létre. Meghatározza, milyen viszonyban legyenek egymással. Ez azért jó, mert elárulja, milyen viszonyban van a tüneteivel. Itt már teremtődik egyfajta kapcsolat közte és a betegsége között. Meg kell fogalmaznia, hogy milyennek képzeli. Lehet, hogy úgy érzi, fojtogatják őt a tünetek. Aztán mi hátrébb lépünk, és a szereplőkre bízzuk, hogyan viselkednek. Elkezd kibontakozni a jelenet, amit a főszereplő eleinte csak kívülről néz, és egy ponton, amikor úgy érzi, hogy ismerőssé vált neki valami, általában maga is beáll, lecseréli az egyik szereplőt, és onnantól maga is aktív részese a maga teremtette világnak. Van, amikor felismerünk konkrét szereplőket, máskor csak a reakcióinkat ismerjük fel, amelyek nem mindig jók, lehet, hogy azok betegítenek meg minket. Én játékvezetőként azért vagyok ott, hogy ezeket visszatükrözzem, és ezzel arra sarkalljam az illetőt, hogy kipróbáljon új dolgokat. Vagy arra, hogy maradjon együtt kicsit a lefagyottságával. Érdekes, hogy sokszor kirajzolódik ezekben a játékokban a bántalmazás lélektana – bár én ennek nem vagyok szakértője, de ráismerek.

És olyankor mit teszel?

Semmit. Bízom a játék bölcsességében, hogy ezek a dolgok működnek anélkül is, hogy szakmailag közelítenénk hozzá.

Vannak kétségeim afelől, hogy, mondjuk a bántalmazó egy ilyen játékban fog szembesülni magával, és kezd el másképp viselkedni…

Bántalmazók nem igazán fordulnak meg nálunk, inkább áldozatokkal szoktam találkozni. De ha mégis bejönne, megvan az esélye annak, hogy az áldozat szerepében szembesülne azzal, mit tesz. Amikor valaki belülről megéli az áldozati lét energiáját, az segíthet abban, hogy kialakuljon benne az együttérzés.

Eléggé a Hellinger-féle családállításra emlékeztet engem ez a módszer…

Nincsenek vele tapasztalataim, de gondolom, sok a hasonlóság. A szomatodráma azonban sokkal szabadabb és intuitívabb. Itt nem adunk semmit senkinek a szájába, hagyjuk, hogy azt mondja, amit fontosnak érez, és a játék magától bontakozik ki. Én csak támogatom és kísérem a folyamatokat. A legnagyobb hasonlóság az, hogy mi is az úgynevezett morfogenetikus mező információra hagyatkozunk. Ez azt jelenti, hogy beállítunk adott szituációkba embereket, akiknek a helyzetükből fakadóan lesznek érzéseik. Ám míg a családállításnál családtagot jelenítenek meg, addig itt szerveket, érzéseket, tüneteket, és ezek valahogyan kivetülnek. Ezt nehéz megmagyarázni, de aki egyszer megtapasztalta, tudja, hogy működik: ahogyan a szereplők egymással viselkednek, abból felismerheted a családtagjaidat, és nyilván egy olyan sztori fog kibontakozni, amely rólad szól. Annak pedig hihetetlenül felszabadító a hatása, hogy, mondjuk, a szüleiddel találkozol a játékban, azáltal, hogy megjelenítik őket a szereplők, és elmondhatod nekik a gondolataidat úgy, hogy a valóságos érzéseidet tudod kifejezni, anélkül, hogy bárki megsértődne. A hatása pedig az, hogy tisztul a kép, és rendeződnek a kapcsolatok. Hiszen valójában sokszor nem is a szüleinkkel való kapcsolatunkat kell rendezni, hanem azt a képet alakítani, ahogyan ők bennünk élnek. A játékban így az elhunyt hozzátartozókkal való kapcsolatot is lehet rendezni.

Tele van az internet olyan hirdetésekkel, amelyek elvonulásra buzdítanak, arra, hogy magunkkal foglalkozzunk, miközben esetleg épp az a bajunk, hogy elégtelenül működnek a kapcsolataink. Nem a minél aktívabb együttlétre kellene inkább törekednünk, ahelyett, hogy magunkat szeretgetjük?

Szerintem ez a két dolog nem választható szét. Egész másképp tudunk jelen lenni a kapcsolatainkban, ha belül béke és harmónia van. Ha kicsit többet foglalkozunk magunkkal, szeretetet és együttérzést tudunk táplálni mások iránt is. Én legalábbis azt tapasztaltam, hogy ha jóban vagyok magammal, türelmesebb, empatikusabb vagyok másokkal is.

Én meg azt, hogy sokan egyik módszertől a másikig vándorolnak, és egyre mélyebben merülnek el az önismeret tengerében, anélkül, hogy az emberi kapcsolataik minősége változna. Hiszen ha valami javulna, nem járkálnának ilyen foglalkozásokra.

Igen, én is ismerek ilyen „spirituristákat”. Az biztos, hogy nincs túl sok értelme annak, hogy egyre mélyebbre ássunk magunkban és az előző életeinkben, mert akkor ennek soha nincs vége. De nagyon is érdemes ezekkel a dolgokkal foglalkozni, ha érezzük, hogy valami nincs rendben.

A szomatodráma foglalkozáson te, mint játékvezető, adsz visszajelzéseket? Mondasz akár csak ennyit, hogy „ezt és ezt látom rajtad – mit gondolsz te erről?” Vagy mindenki magában éli meg a benne zajló folyamatokat?

Nem értelmezzük, amit látunk. Mindenki azt viszi magával, amit megél. Azt szoktuk mondani, hogy addig szomatodrámázunk, míg úgy maradunk. A módszer erőssége az, hogy nemcsak beszélgetünk valamiről, hanem találkozunk valamivel, és az mindig erőteljesebb hatású. Nem okokat keresünk, nem magyarázunk, nem értelmezünk, hanem megélünk. Nem akarunk mindenáron változtatni, problémát megoldani, eljutni innen oda. Csak belépünk a játékba, és annak a sodrása elvisz valahová, utána pedig lekerekedik a történet.

Honnan tudhatjuk, hogy ez nemcsak egy szórakoztató játék, hanem valóban jobban leszünk tőle? Milyen visszajelzéseitek vannak?

Nem is mindig úgy zajlik, hogy hazamész és jobban leszel. Van, hogy a játék csak felkavar, és elindít dolgokat, utána még rosszabbul is leszel, amíg dolgozik és ülepszik benned az élmény. Ritkán kapunk visszajelzéseket, viszont én is sok mindent átélek, hiszen magam is játszom. Látom, ahogy elviszik magukkal a békét, ahogy helyreáll bennük a világ rendje.

Kérdés, hogy ez mennyire tartós? Az a bizonyos „átkereteződés”, amit emlegetsz, hosszú idő után, intenzív pszichoterápiában szokott megtörténni. Túl szép is lenne, ha elmennék egyszer szomatodrámára, és ugyanazt érném el vele.

És képzeld, hogy ez megtörténik! Az a nagy előnye ennek a módszernek, hogy nem kell évekig pszichoterápiára járni, hanem egy-két alkalom után átkereteződnek a dolgok. Merthogy ez nagyon intenzív élmény. Mint amikor bedobnak a mély vízbe, és hirtelen el kell döntened, mit teszel. Azonnal tudsz változtatni, ha nem válik be. Mondhatod, hogy eddig mindig így reagáltam, de most nézzük meg, mi van akkor, ha másképp teszek. Említettem annak a hölgynek a példáját, akinek egyetlen játék elég volt ahhoz, hogy meggyógyuljanak a belei.

Honnan tudod, hogy tényleg meggyógyult, és nem csak felhívott első örömében, hogy jól érzi magát? Biztos vagy benne, hogy azóta is jól van?

Nem, és ez nem is olyan módszer, hogy mindenkinek minden problémája azonnal megoldódik. Az élet attól szép, hogy zajlik, vannak benne mélységek meg magasságok. Olyan nincs, hogy valaki egyet szomatodrámázik, és onnantól problémák nélkül fog élni. Magamon is látom, hogy bár évek óta játszom, bármilyen problémám van, ehhez a módszerhez nyúlok, de azért az elmúlt években is voltak nehézségeim. De ha ezeket nem a szőnyeg alá söpröm, hanem foglalkozom velük, karban tudom tartani magam.

El tudom képzelni, hogy ez jó játék – te is következetesen annak nevezed…

Igen, mert így nevezte el a módszer megalkotója. De sokszor egészen komoly dolgok kerülnek felszínre, akár gyerekkori traumák, vagy olyan belső konfliktusok, amelyek messze túlmutatnak a játék fogalmán. Inkább azt mondanám, hogy a gyermeki spontán játékos üzemmódot vesszük elő, nem a racionális problémamegoldó énünket. Hagyjuk, hogy a konfliktusok kipörögjenek, és eljutunk egy békés, szeretetteli állapotba. Tud ez is fájdalmas lenni, de azért más itt megélni a fájdalmat, egy biztonságos közegben, mint a valóságban. Épp az a katartikus, hogy ezek a fájdalmak ki tudnak szakadni belőlünk, és onnantól felszabadultunk.

Ezt érzi a bőrünk is, mikor elmegyünk kozmetikushoz, aki szépen kinyomkodja a mitesszereket. De aztán ezek újratermelődnek, és akkor újra mehetünk kozmetikushoz. Gondolom, a krónikus életvezetési, kapcsolati problémák is újra fognak termelődni, bármilyen jól érzed is magad egy ilyen játékban?

Mondok egy példát. Ha eljön valaki azzal a problémájával, hogy nem tud kiállni magáért, ez nyilván előkerül a játékban is: bizonyos helyzetekben lefagy vagy elmenekül. De mivel itt biztonságos közegben van, kipróbálhatja, hogy milyen, amikor kiáll magáért. Az is lehet, hogy ez nem az első játékban fog megtörténni. Általában reaktív üzemmódban éljük az életünket: az ingerekre csípőből reagálunk. Épp ezeket lehet a játékban átformálni. Én, játékközvetítőként ezért is vagyok ott, hogy némán tükröt tartsak a szereplők elé: „Lám, milyen érdekes, hogy most is úgy reagáltál!” A többiek is visszajelzéseket adnak, például azt, hogy bár az illető azt hiszi, hogy már erőteljesebben szólt, mások még mindig kicsinek és gyengének tartják őt. És itt mer tovább próbálkozni. Magamon is tapasztalom, hogy egészen megváltoztak a kapcsolataim. Például a férjemmel is sokkal intimebb, bensőségesebb a viszonyom. Korábban sok gondom volt az intimitással. Mintacsalád voltunk, de a valódi melegség mégis hiányzott. Emlékszem arra a játékra, amelyik után először éltem át az egységélményt. Merem állítani, hogy aki önismereti útnak választja a szomatodrámát, az jó döntést hoz.

Címlapfotó forrása: Zádrovich Aliz

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!