Kötődés: hogyan dőlnek el felnőtt kapcsolataink csecsemőkorunkban?

Csecsemőkorban alakítjuk ki azt a modellt, amely önbizalmunkat és kapcsolatainkat egy egész életre meghatározza – hangsúlyozza a kötődő nevelés irányzata, amely éppen ezért, a baba szükségleteinek kielégítését – köztük a biztonság és szeretet iránti igényt is – mindennél előrébb sorolja.

2018.07.02 Szabó Előd

Az anya és újszülött gyermeke közötti szoros kapcsolat nem kérdés, mégis merőben újfajta nézetet hozott a gyermeknevelési irányzatban a kötődés minőségének, funkciójának és későbbi hatásainak mélyebb elemzése. John Bowlby volt az a merész pszichiáter, aki a ‘60-as évek végén azt állította: a csecsemő számára a táplálás, gondoskodás mellet az érzelmi szükségletek kielégítése is ugyanannyira fontos. Vagyis a gyereket nemcsak etetni, de szeretni is kell; a biztonságélmény korai megtapasztalása pedig az egész hátralévő életében meghatározó lesz: ez tanítja meg bízni önmagában, az emberi kapcsolataiban, a világban. A kiszolgáltatott csecsemő ugyanis nagyjából az első évében alakítja ki azt a modellt, hogy mit várhat másoktól, hogyan tudja mások viselkedését befolyásolni, valamint azt is, hogy ő maga mennyire méltó a figyelemre és az elismerésre.

A csecsemő érzelmi szükségletei a kötődő nevelés nézete szerint leginkább a testi kontaktus megteremtésével biztosíthatók: a baba igénye szerinti szoptatással, testünk állandó közelségével, vagyis nappali hordozással, éjszakai együttalvással és szeretgetéssel. Ezáltal azonban nemcsak a biztonságérzetét teremtjük meg, de könnyebben ismerhetjük majd fel a kisbabánk igényeit is. Az anyai közelség fenntartásáért a csecsemők ösztönalapú viselkedésük teljes eszköztárát bevetik: ennek kellemesebb módja a mosoly, a gügyögés, de a sírás hangja is ezt szolgálja, késztetést diktál az anyában, hogy minél előbb szüntesse meg. Az anya feladata pedig ezeknek a szükségleteknek a kielégítése, a közelség, a biztonságérzetet adó fizikai közelség megteremtése.

A kötődő nevelés irányzatának fő kritikája szerint, ha a gyermek minden mozdulatára ugrunk, és nem hagyjuk, hogy kialakítsa a saját önvigasztaló rendszerét, mindig megadjuk neki azt, amire vágyik, akkor ehhez hozzászokik, „elkapatjuk”, és egész életében viseli (viseljük) majd az elkényeztetés következményeit. A kötődő nevelés hívei viszont állítják, egy gyerek igényeinek kielégítésével nem lehet elkényeztetni őt, sőt, pont így lesz önálló fizikailag, érzelmileg és értelmileg is. Ha ebben a meghatározó korai szakaszban nem kapja meg a kellő figyelmet a szülőtől, akkor azt tanulja meg, hogy a figyelem valódi felkeltéséhez valami szélsőséges eszközt kell bevetnie. Tehát épp a kielégítetlen biztonságigény okoz olyan függőséget, amely akár egész életére is megmaradhat.

A korai kötődés kapcsán végzett pszichológiai kísérletek is ezt támasztják alá, vagyis hogy éppen a szülői segítségben bizonytalan gyermek az, aki jobban csüng anyja nyakán, és nehezebben birkózik meg a kihívásokkal az ő jelenléte nélkül.

Mary Ainsworth pszichológus professzor, a korai kötődés elhivatott kutatója, miután Afrikában azt látta, hogy a kendőben hordozott, édesanyjukon „élő” gyerekek magabiztosabban viselkednek anyjuk távollétében is, empirikus tapasztalatait a nyugati civilizációban végzett kutatásokkal támasztotta alá. „Idegen helyzet” nevű kísérletében azt vizsgálta, hogyan reagál egy 12-18 hónapos gyermek arra, ha édesanyja rövid időre magára hagyja őt egy játékokkal teli szobában, egy frissen megismert felnőtt társaságában, majd pedig teljesen egyedül. A gyerekek reakcióitól függően különböző kötődési kategóriákat határoztak meg:

  • Biztonságos kötődésként írták le, ha a gyermek az anyja jelenlétében talpraesetten elindul felfedezni a játékokat, távozásakor nyugtalan, visszatértekor pedig örömmel fogadja őt.
  • A bizonytalanul kötődő gyermekek már anyjuk jelenlétében is kevésbé érdeklődnek a játékok iránt. Ezen a típuson belül további kategóriákat különítettek el. Bizonytalan, elkerülő kötődésként írták le, amikor a gyermekek az anya távozásakor nemigen reagáltak, csakúgy, ahogy visszatérésükre sem. Ez nem azt jelenti, hogy nincs kötődés, hogy a gyermek az anyja távozásakor nem él át stresszt, sokkal inkább azt, hogy ekkorra már megtanulta nem kimutatni az érzelmeit.
  • Az ambivalens kötődésű gyermek még az anyja jelenlétében is szorong, távozására nagyon érzékenyen reagál, de igazából visszatértükkor sem talál megnyugvást – dühös rá, miközben a közelségét azért keresi. Ez azoknak az anyáknak a gyermekeire jellemző, akik főként belső állapotuk- és nem pedig a gyermekeik igénye szerint reagálnak.
  • Ritkán, érzelmi elhanyagolás, esetleg szülői bántalmazás következtében alakul ki a dezorganizált kötődés, melynél a gyermekek sokszor menekülnek anyjuk elől, a váratlan helyzetre lefagynak, ugyanis nincsen kifejlesztett módszerük. Anyjuk a félelem és megnyugvás ugyanazon forrása, érthető tehát kötődésükben és viselkedésükben is az ellentmondás.

A kötődés a korai szakaszban tehát leginkább a fizikai kontaktus fenntartásával, a gyermek szükségleteire adott megfelelő válaszokkal alakítható biztonságossá. Ha a csecsemő megtanulja, hogy mindig mellette vagyunk, fizikailag is. Nem pótoljuk a mellünket cumival, a mesemondást tévével, egyik ölelő karunk pedig akkor is ott van, ha a másikkal közben e-mailre válaszolunk.

Mindennek viszont csak úgy van értelme, ha közben mi magunk is jól érezzük magunkat, ehhez pedig a saját igényeinkre is választ kell adnunk. A kihívás épp abban áll, hogy ezeket az igényeket összeegyeztessük.

Ha nem megy/nem akarjuk magunkra tekerni a gyereket, ahelyett, hogy elkezdenénk a felnőtt korára félretenni a pszichoterápiára való összeget, bújjunk vele össze. Ha nem tudunk/akarunk szoptatni, akkor is legyen szeretetteljes a tápszeres etetés.

A kötődő nevelés tehát nem szigorú előírásokból áll, hanem leginkább egy szemléletmód, mely szerint elsődleges, hogy a kicsi szükségleteire válaszoljunk, és tartsuk szem előtt, hogy életének első hónapjaiban kapott szeretetünk és közelségünk alapjaiban határozza meg a világgal való későbbi kapcsolatát.

 

Címlapfotó forrása: istock / PavelPV