Lezárás, újrakezdés, elengedés – hogyan küzdjünk meg gyerekestül a nehéz élethelyzetekkel?

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus legújabb könyvében egy igazán nehéz témát fejteget, ami egyaránt lehet fájdalmas a szülők és a gyermekeik számára is, ez pedig a lezárás, újrakezdés és elengedés. Hogyan érdemes megbirkóznunk ezekkel az élethelyzetekkel? Milyen tanácsokat érdemes megfogadni? És hogyan segítsük át a gyermekünket a krízisen? A szakpszichológus segít eligazodni.

2018.07.31 Domszky László

Legújabb könyvének címe „Lezárás, elengedés, újrakezdés”, az első fejezetnek pedig azt a címet adta, hogy: Miért válnak ilyen sokan?. Nos, miért válnak ilyen sokan?

Több tényezős ez a kérdés. Ennek azért vannak egzisztenciális okai is, tehát olyan lehetőségek teremtődtek meg, amik korábban nem voltak. Gondolok itt arra, hogy a nők helyzete nagyban változott. Most már sokkal kevésbé vannak olyan szempontból függő helyzetben, hogy el tudják képzelni az önfenntartást, létfenntartást akkor is, ha külön válnak. Azt is nagyon fontos megnézni, hogy tényleg mi az, ami tabuvá válik egy társadalomban, mi az, amit általában elítélnek az emberek, tehát hogyan működnek a paradigmák. A régi időkben óriási teher volt a társadalmi megítélés szempontjából, hogyha valaki elvált, ez is nagyon visszafogta az embereket. Van egy olyan szemléletváltás, aminek a lényege inkább az, hogy az ember használja ki a pillanatot, a lehetőségeket. Nem érdemes kihagyni különböző kínálkozó dolgokat az életben, és pont azért, hogyha valami nem működik jól, merjen az ember továbblépni és nem kihagyni azt az életéből. Ebből fakadóan volt egy ilyen visszacsapás, szinte. Amikor azt fogalmazták meg, hogy a rossz kapcsolatokban benne maradni akkora kudarc, kihagyás az életben, hogy azok az okosok, akik mernek ilyenkor lépni. Volt egy hullám, hogy azok is kiléptek a hosszú távú kapcsolatból, akiknél lett volna esély, hogy helyrehozzák. Most egy ilyen átmeneti időszak van, amikor azt látom, hogy az emberek egy része próbálkozik akár párterápiával, akár bármiféle munkával, hogy megmentsenek egy ilyen helyzetet, de legtöbben már túl vannak azon, hogy kitekintettek a kapcsolatból, tehát nagyon nehezen tartják meg a kereteket a párban élő emberek, ezért sokszor egy új partnerrel alakítanak ki valamilyen lehetőséget. Most már semmiképpen nem számít szégyennek, ha két ember szétválik. Az esetek egy részében kifejezetten előnyös megítélés alá esik, ha valaki esélyt kap arra, hogy egy élhetőbb, jobb kapcsolatban legyen. Ha megnézzük a válási arányt, most már azt a világot fogjuk élni, ahol kevesebben lesznek azok az iskolások közül, akiknek a szüleik együtt vannak, mint akiknek nem.

 

  12 kép

Forrás:

Dr. Almási Kitti, klinikai szakpszichológus

Tud javasolni néhány gyakorlati tanácsot, hogy a válás esetén a lezárás, elengedés, elgyászolás valóban megtörténjen?

Nagyon sokszor hangsúlyozom a könyvemben is, mennyire lényeges, hogy ne csak abba az irányba menjünk el, ami megkönnyíti az elengedést. Elkezdünk utálkozni, gyűlölködni. Ennek teljesen érthető pszichológiai okai vannak, hiszen, ha távolabb akarok lépni valakitől, akkor nagyon fontos, hogy azokat az érveket erősítsem magamban, amik arról szólnak, miért lesz nekem jobb nélküle. Egyszerűen azért, mert akkor nem olyan fájdalmas. Így vagyunk bármivel, amit el akarunk engedni. Ösztönösen keressük azokat a fogódzókat, amikkel megnyugtatjuk saját magunkat. Ha azt sorolnánk, hogy miért lesz nagyon fájdalmas a másik nélkül élni, az egy mazochisztikus folyamat lenne. Ugyanakkor nyilván nem segíti az elgyászolást, mert azzal, hogy elfojtjuk a jó dolgokat, szép emlékeket, még nem vagyunk túl rajtuk, csak időlegesen nem dolgozunk ezekkel. Nagyon érdekes viszont, hogy sokszor akkor kezdődik el az igazi gyászunk, amikor a szétválást követő hónapokban vagy akár egy-két évben egyéb veszteség is bekövetkezik. Például elpusztul a macskánk vagy ellopják a pénztárcánkat, kirúgnak a munkahelyünkről, esetleg egy következő rövid kapcsolatban elhagynak… és ilyenkor bekövetkezik a teljes összeomlás… Ilyenkor nem az adott dolog miatt borult ki annyira, hanem akkor zuhan ránk az óriási fájdalom. Alapvetően, amit a válásterápiákon is mindig az elengedés részének szoktunk tartani, hogy

akármennyire megfogalmazzuk, miért megyünk el, azt is mindig meg kell fogalmazni, mit hagyunk éppen ott.

Ilyen szempontból fontos egy olyan búcsút, köszönetet mondani, akár egy búcsúlevélben vagy egy vallomásban megfogalmazni, amiket megköszönünk a másiknak, amit tőle kaptunk, általa élhettünk meg. Ezzel realizáljuk azt, hogy tényleg mit hagyunk ott, és akkor szépen lassan, amikor már túljutunk azon az időszakon, hogy nem csak a múlt, a veszteség, a fájdalom van bennünk, hanem ezektől a fájdalmaktól függetlenül is tudunk a jelenre vagy akár a közeljövőre koncentrálni, és tudunk örömöket megélni abban – akkor szoktuk azt mondani, hogy már eléggé közel van a feldolgozottság időszaka.

 

A statisztikák alapján a második és a harmadik házasságok sok esetben szintén nem vezetnek jobb eredményre. Mi segíthet felülírni a korábbi rossz kapcsolati mintákat? Felismerik az emberek ezeket egy érzelmileg kiélezett helyzetben?

Két tipikus hiba van, amibe az ember beleesik a második, harmadik házasságnál is. Az egyik, hogy nem változtat saját magán, hanem csak a másikat okolja, és ezért jellemzően ugyanazok a gondok állnak elő a következő kapcsolataiban is. A másik, amit gyakrabban látok, hogy ha valamilyen életterület kudarcot vallott, arra beválasztunk egy újabb partnert, akivel az nagyon jól működött, viszont a többi területet elhanyagoljuk, ezért aztán az vall kudarcot. Nem azt mérjük fel, hogy, mondjuk, ötven fontos szempont közül harminc jól működött az elsővel, de húsz nem, akkor nemcsak azt kell figyelembe vennem, hogy az a húsz jól működik a következővel, mert a másik harminc miatt kudarcba fullad az is. Inkább az a fontos, hogy abból a húszból melyik volt az, ami miatt teljesen felborult az első, és azt hozzá kell tenni a meglévőkhöz. Azt kell látni, hogy mi derült ki a kapcsolatból magamról, mert lehet, hogy az a harminc, ami jól működött, abból csak tíz-tizenöt van, ami nekem valóban fontos, ellenben abból a hiányzó húszból van, ami nélkül nem tudok elképzelni egy kapcsolatot. Ez bármire vonatkozhat, hogy lehet velem jól vitatkozni, vagy mire van szükségem a gyengédség terén, esetleg mit jelent számomra a minőségi idő. A gyereknevelésben nagyon sok eltérés szokott mutatkozni, de a pénzköltésben, szabadidőben, egyebekben is. Amit így megtanultam magamról, azt még egyszer nemcsak a hiányokra fókuszálva kell keresni az újban, hogy kárpótlást adjon, hanem az is, hogy az összes többivel kapcsolatban egy optimális partnert keresek. Ez egy hosszabb tanulási folyamat, ezért van az, amiért nem biztos, hogy két-három partneren belül bekövetkezik.

 

Ijesztő spirált ír le annak kapcsán, hogy az elvált szülők gyermekeinek az életében újabb és újabb párok jönnek, majd ők ismét eltűnnek az életükből. Mi az, ami bizalmat épít, hogy újra nyitottak legyenek az intimitásra?

Nagyon fontos lenne, ha egy felnőtt reálisan fel tudná mérni, melyik kapcsolatnak van ésszerű, hosszú távú lefutása. Tehát nagyon nehéz, amikor idejekorán bevonnak egy partnert a gyerekek életébe, hiszen még náluk is „rezeg a léc”. Nagyon sokan azt szokták mondani, hogy azért is vonják be a gyerekeket, mert ők jó jelzéseket adnak. Hiszen ha szimpatizál a gyerek az új kapcsolattal, akkor köt csak barátságot vele. Fontos viszont, hogy nem lehet a gyerekeket erre használni, mert nemcsak azt reagálják le, hogy jó arc az illető, hanem rávetíthetnek olyanfajta kötődési vágyakat, pótszülő képeket, amiben aztán tényleg kialakul, hogy szeretnének hinni, bízni benne. Ha ez mindig elmúlik, a gyerekekben kialakulhat egy olyasfajta félelem, hogy bárki, aki bejön, el is tűnhet egy pillanat alatt. Pont emiatt a saját életvezetésük is erre fog épülni. Eleve nem fognak soha beleereszkedni túlságosan egy párkapcsolatba, hiszen abból indulnak ki, hogy „úgyis elmúlhat bármikor”. Nem akarnak majd nagyot sérülni, ezért már nem is kötődnek annyira. Sokszor azt látom, hogy az olyan gyerekek, akik már az ötödik-hatodik pótapukát ismerik meg, ilyen szempontból nem is veszik komolyan a hatodikat, mert úgy is tudják, hogy ideig-óráig ott lesz, így aztán mély kapcsolódás nem alakul ki.

 

Bár a könyve elsősorban a felnőttekkel foglalkozik, mit tud tenni a szülő, hogy a gyermek számára is feldolgozható folyamat legyen a lezárás, elengedés, újrakezdés?

Először is nagyon fontos a gyereknek lehetőséget biztosítanunk arra, hogy elgyászolja az adott helyzetet. Gyakori szülői mondat szokott lenni egy ilyen helyzetben, hogy „ne sírj, nincs semmi baj, minden rendben lesz”. A „minden rendben lesz” még csak-csak jó mondat, hiszen a szülőnek többek között az a feladata, hogy a biztonságérzetet megadja. Ugyanakkor azt mondani, hogy „ne sírj”, nagyon sokszor arról szól, hogy nekem, szülőnek könnyebb legyen elviselni a helyzetet. Ne terhelődjön rám még az is, hogy a gyerekem sír, szenved, mert akkor azzal is foglalkozni kell. A gyerekek nagyon sokszor ki akarják szolgálni a szülőnek a vágyát, pont egy olyan szülőét, aki szakításban van, és abban a problémában próbálják segíteni, hogy elfojtják a saját fájdalmukat. Még ők támogatják a szülőt. Tehát nagyon fontos teret engedni a fájdalomnak, hogy arról is beszélhessenek, ők hogyan élik meg ezt a helyzetet. A szétválás mindenképp szomorú. Lehet, hogy jó, megfontolt, okos döntés, mert rossz lett volna együtt maradni. Ettől függetlenül ez mindenképp szomorú, mert valamely életszakasznak a végét jelenti, és ahogy minden mást elengedünk, ezt is nyugodtan megsirathatjuk. Emlékezzünk vissza a szép pillanatokra, azért az milyen klassz volt, és ilyenek valószínűleg már nem lesznek, Engedjük meg a gyereknek, hogy sírjon, de lehet együtt is, tehát ne titkoljuk a gyerek elől. Ennek van egy fájdalmas része, akár a számukra is. Neki meg kell engedni, és biztosítani, hogy ezt kiengedje magából.

 

A Lezárás, elengedés, újrakezdés című könyv ITT kapható.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!