Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász

Kibírom, vagy szeretem? Ez van, vagy ez vagyok én? Mit üzenjünk a gyermekeinkek - hogyan töltsék életük ébren töltött idejének felét?

2019.07.22 Gulyás Vince

Vannak olyan szakmák, amelyekre nem elegendő egyszerű munkaként tekinteni. Pusztán csak azért, mert ezek a területek túlságosan fontosak ahhoz, hogy csupán foglalkozásként, vagy üzletként tekintsünk rájuk. Ilyen területeknek tartom az egészségügyet, oktatást - elsősorban a gyermekek tanítását, de ide sorolhatom a rend védelmet vagy akár a tűzoltók munkáját.

Szülőként mindnyájan a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek. Ezért igyekszünk hozzásegíteni őket mindahhoz, ami hitünk szerint a boldogulásukat segíti majd. Nem árt, ha kétévesen beszél már vagy három nyelven, de legalább angolul. Azután pedig orvos legyen.  Meg ügyvéd. Illetve katonatiszt. Ámbár, ezek felett már eljárt az idő: ezek a hivatások még a Rab ember fiai számára voltak üdvösek. Azóta nagyot fordult a világ - a keresett szakmák köre is átrendeződött, de az alapgondolkodásunk igen keveset változott. Abban, hogy hogyan “akarunk jót” a gyerekeknek

A választásban mindig is alapvetően két szempont dominált: milyen jól fizet az adott szakma, illetve milyen a társadalmi megítélése, megbecsültsége. És ezek bizony nagyon jó szempontok! Csakhogy hiányzik a legfontosabb, amin nem kevesebb múlik, mint az, hogy az ember robotszerű gépiességgel, vagy félálomban, esetleg dühös elégedetlenséggel, netán konok fegyelmezettséggel végzi a mindennapokban rá váró feladatokat - avagy energiával telve éli a hivatását. Ha inspiráltan, szabadon választhatnánk, valószínűleg nem szakmát, foglalkozást, hanem hivatást választanánk!

Nagyon hosszú időn keresztül azt gondoltam, hogy bizonyos foglalkozások tekinthetők hivatásnak. Az elmúlt 20 évben azonban teljesen megváltozott a gondolkodásom ezzel kapcsolatban. Nagyon de nagyon sok emberrel beszélgettem - hiszen ez a munkám, sőt ez a hivatásom. Rá kellett jönnöm, hogy bármiféle munka tekinthető hivatásnak, vagyis végezhető kedvvel, örömmel és főként teljes elköteleződéssel.

A hivatásunkra rátalálni nem könnyű dolog. De megéri. Csak nagyon korán kell kezdeni a keresést. Illetve, nem kéne abbahagyni. Merthogy a gyerekek még nem is gondolkodnak másban, csak abban, hogy mit szeretnek csinálni. És minden tevékenységükben 100%-ban benne vannak. Teljes lényükkel. Hívhatjuk ezt flow-nak, teljes elköteleződésnek, a most hatalmának - aminek csak akarjuk. A lényeg nem “hívni” kéne, hanem élni. Persze, tudom én, hogy meg is kell élni. Valamiből.

És ugye nem titok, hogy nem minden munkával lehet ugyanannyi pénzt keresni.  A munka, a pénzkereset és a hivatás időnként tűnhetnek akár egymásnak teljesen ellentmondó fogalmaknak is. Ám, ha nyitott szemmel nézünk szét a világban, azt a csodát vehetjük észre, hogy szinte bármivel lehet elegendő pénzt keresni. Az ELEGENDŐ-n és a LEHET-en is komoly hangsúly van!

Az “elegendő” nem feltétlenül jelent nagyon sokat. Az életminőség és az életszínvonal között lehet összefüggés, de semmi esetre sincs egyenlőségjel. Azt látom, hogy akik szeretik a munkájukat, hivatásként tekintenek rá, sokkal kevéssé szorulnak be a szűkös szabadidő szabta korlátok közé és egyszerűen nem kell annyit költeniük arra, hogy jól érezzék magukat. Ráadásul mások véleményétől, értékítéletétől is függetlenebbek - amilyük van, az nem a kirakatnak van - így a státusszimbólumokért is kevéssé kell gürcölniük.

A “lehet” nem egyenlő a bizonyos-sal. (Az elmúlt húsz évben nagyjából száz szervezettel dolgoztam szervezetfejlesztőként. Ezért mondom azt , hogy sajnos nincs “biztos munka, biztos megélhetés”. A dolgok változhatnak, nem árt frissen tartani magunkat.)

Ahhoz, hogy elfogadható módon megéljünk a hivatásunkból, nem elég szeretnünk és hinnünk benne: elsősorban nagyon jónak kell lennünk. (Vagyis a tökéletest keressük - még akkor is, ha tudjuk, hogy nincs olyan, legfeljebb néhány ihletett pillanat erejéig.)  Ráadásul folyamatosan - ahhoz pedig állandóan fejlődnünk, tanulnunk kell.

És itt mindjárt van is egy lényeges jelenség: ezt nem kényszernek, hanem teljesen természetes dolognak tekinti az, aki rátalált a hivatására. Nagyon nem mindegy, hogy sikerül-e úgy felnőnünk, hogy marad bennünk hit, bizalom, tűz és erő. Ha mi, felnőttek is megtaláljuk a magunk hivatását - megtaláljuk magunkat, az örömünket a saját munkánkban, azzal sokat segítünk a következő generációnak is, hiszen mintát adunk.

Ám a legfontosabbnak azt tartom, hogy ne vegyük el a gyerekeink kedvét a tanulástól, hagyjuk, hogy megmaradjon az érdeklődésük. Mert az van nekik, eredendően, rengeteg.

Cínlapkép: istock / Choreograph

Címkék

vélemény énerő

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!